-Szeretsz? – kérdezte elhaló, rekedtes hangon.  Megpróbáltam bosszúsan nézni rá, de nem sikerült. Sosem tudtam rá haragudni és most se tudok és nem is fogok. Hogyan is tudnék rá haragudni? De hogyan tud ilyet kérdezni?
- Hát persze. És mindig is szeretni foglak. – néztem a fátyolos szemébe, ami még mindig tüzesen égett a fehér köd alatt. Felemelte az időmúlásával ráncossá vált kezét és végigsimította az arcom. Keze melegsége áramütésszerűen ért még most annyi időn át is. Szorosan megfogtam a kezét és csókolgatni kezdtem azt. Fejemet a hasára szorítottam, és ha sírni tudtam volna biztosan kitörtek volna belőlem a könnyeim.  Másik kezével a hajamba túrt és simogatni kezdte a reszkető fejemet. Hogy lehettem ennyire ostoba? Ennyire naiv? Hogy hihettem, hogy így jobb lesz? Teltek az évek, de nem láttam semmit.  Másik kezemet ökölbe szorítottam és a homlokomhoz vertem.
- Ne, Edward, ne csináld ezt kérlek! Minden rendben van. – mondta mosolyogva, de ekkor felült a köhögéstől, ami a testét rázta. A fájdalom most az arcára is kiült és gyötrelmes volt nézni, ahogyan szenved. Mikor visszafeküdt az ágyra, mellkasára tettem a fejem és hallgattam, ahogyan a haldokló szíve halkan-lassan dobog.
Valaki mögöttem elcsukló hangon megszólalt:
- Hozhatok neked valamit kedveském? – szólt Esme és finoman megsimogatta a karját, ami most elengedte az arcom és az ágyon pihent reszketve. Bárcsak el tudnám mulasztani a fájdalmát. Bárcsak vissza tudnám tekerni az idő múlását! Bárcsak több eszem lett volna. A fájdalom, ami átjárta a testem gyötrelmes volt. Felpillantottam a körülöttünk lévő családomra. A családunkra. Alice a sarokba húzta magát és fájdalmas arccal Jasper vállára tette a fejét, úgy nézett minket. Rosale most a mellettem lévő székben ült, aggódó pillantássokkal kisérve az eseményeket. Emmett a kezét tördelte idegességében, Esme pedig még mindig mellettem állt szorosan Carlisle az oldalán, aki most az infúziós állványt kémlelte mindinkább minket. Mindenki arca meggyötört volt. Egyetlen egy kivételével. Újra ránéztem. Arca számomra még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. Nekem, mindig ugyanaz az ember marad, aki volt. Bár a gyönyörű barna haja most őszen hullott a vékony vállára. De nagy barna szeme még mindig lázasan égett.
Találkozott a pillantásunk és mosolyra húzta a száját.  Kezét újra az arcomra raktam és közelebb húztam magam az arcához. Mélyen beszívtam az illatát. Semmi. Talán a fájdalom, ami átjárt teljesen elnyomta a szomjúságot. Most valami sokkal erősebb érzés volt. Sokkal gyötrelmesebb! Inkább szembe szállnék a szomjúsággal, mint ezzel.
- Edward! – suttogta. Ösztönösen közelebb húztam magam hozzá.
- Tessék, szerelmem?
- Ne aggódj szerelmem. – nyögte. Óvatosan letettem a kezem, nehogy kárt tegyek benne. De nem engedte el. Most ő húzta a kezem az arcára. – Találkozni fogunk még szerelmem. Hagytam neked egy cetlit a fiókban. – mondta mosolyogva. Mögöttem Alice összerogyott a fájdalomtól. Tudtam miért. Újra életem szerelmére néztem. Nagyon finoman felhúztam magam és gyengéden számat az ajkaira tettem.
- Nagyon szeretlek. – suttogtam- Mindennél jobban! – néztem bele a mosolygó szemeibe. Keze lassan elengedte az enyémet és még egyszer kinyitotta a száját, de nem mondott semmit.  Szeme lassan lecsukódott én pedig felordítottam fájdalmamban. Carlisle vállamra tette a kezét én pedig olyan hirtelen álltam fel, ahogyan csak tudtam. Mindenkit körbe öleltem villámgyorsan és kivettem a cetlit a fiókból. Esme felsikított.
- Ne tedd ezt Edward! Kérlek ne! – nyúlt a karomért.
Nem törődtem vele. Kirántottam a karom és az ajtó felé indultam. Még egyszer az élettelen test felé néztem és elszaladtam.

Három gyötrelmes hosszú nap után. Lelassítottam a futásomat, mert tudtam, hogy megérkeztem.
Csukott szemmel vártam, amíg az óra az utolsót nem ütötte. Ekkor kihajtottam a papírt, amit szorosan tartottam a tenyeremben.

,,Várni fogok rád.   Bella”

Újra becsuktam a szemem és tettem egy lépést. Mikor már éreztem a nap meleg sugarait a bőrömön, tettem még egy lépést. Néhány sikítás és ordítozás után már nem éreztem semmit. Kinyitottam a szememet és újra csak a fényt láttam.
Mosolyogva indultam meg egy ismerős ember alakja felé.
Beleomlottam ölelő karjaiba.