Egy újabb nap vége. Hazafelé mindenki a gondolataiba merülve meredt ki az ablakon, nem is szóltunk egy szót sem, ahogy már fél éve sem, megszoktuk. A napok unalmasan, színtelenül teltek. Nappal sokadszorra végigültük ugyanazokat az órákat, mindent tudtunk, semmi újat nem tanultunk. Menzán mind az öten együtt ültünk, de akkor sem beszélgettünk, nem volt miről beszélnünk. Csak ültünk némán az érintetlen étel felett, néha eljátszottuk, hogy eszünk, majd tíz perccel csengetés előtt eltűntünk. Majd délután mindenki elvonult, és lefoglalta magát valami értelmetlen dologgal. Közben mindenki azt kívánta, bárcsak tudnánk aludni. A kelleténél jóval többet vadásztunk éjjelenként. Nem mintha szükség lett volna rá. Egyikünknek sem. Csakhogy egyáltalán csináljunk valamit. Minek örökké élni? Minek örökké ez a semmi? Hirtelen eltűnt az értelem az életünkből. Ennyit jelentene Bella? 
 
A tény, hogy már nem a család tagja, Rosalie-n kívül mindenkinek fáj. A legrosszabb Jaspernek, és nem csak azért, mert többszörösen érzi a fájdalmat rajtunk keresztül is, hanem mert ott él benne a bűntudat. A fojtogató érzés, hogy mindez miatta van. Senki nem mond ki semmit, de mindig jelen van, lóg a levegőben a téma. Edward mintha nem is élne. Jó ez most elég ironikus volt, de így van. A hangját alig hallani, és ha nem járok a nyakára, akkor alig látom. A szobájában van, zenét hallgat, és felejteni próbál. Ahogy mindenki. De felejteni nem túl könnyű... A fenébe azzal az éles vámpírmemóriánkkal! 
 
És a képességeink... Mintha nem is lennének, régen már csak szórakozásból is állandóan használtuk, most mindhárman „kikapcsoljuk”. Én akárhányszor meglátom Bellát a látomásaimban, erőt veszek magamon és addig küszködök, amíg el nem tüntetem a szemem elől. Nem akarom, hogy fájjon. Akár jó történik vele, akár rossz. Csak fájni tud. A legjobb barátnőm volt. És el sem búcsúzhattam tőle. És ki tudja, most talán Mike Newtonnal jár, az imádni való bátyám helyett. És még nem is róhatok fel neki semmit. Nem ő tehet róla, hogy Edward elhagyta. Ezért inkább nem is akarom tudni, hogy mi van vele. Ha balesete volt, azt sem. Nem bírnám ki, hogy itt maradjak, és ne rohanjak azonnal hozzá, hogy segítsek neki. És ha túltette magát rajtunk? És ha elfelejtett minket? Elvégre ember, az emlékei, ha lassan is, de elszivárognak. És a tudatba, hogy nem lehetek vele, megint beleborzonganék. Jobb így. Mindenkinek. 
 
Már Edward sem olvas a gondolatainkban. Nem bírja. Igaza van. Sajnálat, szenvedés, aggodalom, emlékek... Bella. És persze Rosalie-nál utálat. Kinek van kedve ezt hallgatni? Eddig is kizárta a hangjainkat a fejéből, azt mondta udvariasságból, és semmi köze a gondolatainkhoz. Ezt mondta régen, de azért ha belegondolunk, elég sokszor megszegte. Megszokott dolog volt, hogy a jelenlétében nem szólalunk meg, kényelmesebb, ha kiolvassa a gondolatainkból a mondanivalónkat. Ami persze rossz is volt, mert nagy erőfeszítéseket kellett tennem, hogy elrejtsem előle a látomásaimat, amiket nem kívántam megosztani vele. Már teljesen érzéketlen a gondolatainkra, akárhányszor meglátom a szemem előtt Bellát, nem reagál. Egy arcizma sem rendül, nem rántja felém a fejét, és a lélegzete sem gyorsul fel. Tudom, hogy miért csinálja. Egyértelmű mit akar. Felejteni... De mégis úgy érzem, hogy ez az utolsó szál is megszűnt köztünk. Mintha már semmi közünk nem lenne egymáshoz. Mintha nem is egy család lennénk. Mintha kezdenénk szétesni. 
 
És Jasper... A férjem. Ilyen távol még sosem éreztem magamtól. Régen elég volt, ha a pár mérföldes közelemben volt, rögtön tudtam, hogy itt van. A kisugárzásából. Elég volt belépnie a szobába, és mindenkiben szétáradt a nyugalom, akármilyen hangtalanul lépdelt, tudtuk, hogy jelen van. Forksban sokat hülyült azzal, hogy ok nélkül felidegesített valakit és veszekedéseket provokált, vagy Emmetből meghatódott kisfiút csinált. A vidámság, ami akkor kiült az arcára teljesen eltűnt. Talán azért is hagyta békén az érzéseinket, mert semmi ereje nem volt befolyásolni őket. A környezete mindig a világfájdalmat vette észre először rajta a gimiben. Akkor buzgón tagadtam. Már nem. Jelenleg már csak pár fekete cucc kellene, és akkor simán elmenne emósnak. Neki persze az is jól állna. De még a gondolat is fáj. Szörnyű így látni. És szörnyű, hogy nem tehetek ellene semmit, hogy nem segíthetek. És szörnyű hogy ő is ugyanezt látja rajtam. 
 
A gondolataimat hirtelen félbeszakította egy látomás. Megint Őt láttam. Már nem is csodálkoztam rajta. Bella megbotlik valamiben, és elesik. Homályos. Alig lehet kivenni az alakokat. Nagy a tömeg, és a zaj körülötte. Valamilyen nyilvános helyen van. Valaki elkapja és... Teljes erőmmel küzdöttem, hogy ne lássam. Erősen koncentrálni kezdtem Edwardra. Tíz perc és huszonhat másodperc múlva kilép az ajtón és elmegy futni. Hajnalban ér haza. 
 
Elégedetten nyugtáztam, hogy megint sikerült kivernem a fejemből Bellát. Tudtam, hogy ez csak rövidtávon működik, és ha újra belesüppedek a depresszióba, újabb látomás lesz belőle. Az a röpke másodperc, amíg magam előtt láttam, elég volt ahhoz, hogy érzékeljem a változást. A horderejű változást, ami nemsokára utoléri. Azt nem tudtam, mi lesz, de tisztán láttam, hogy fontos fordulat az életében. Egy apróság, ami egy hatalmas lavinát indít el. 
 
Próbáltam arról győzködni magam, hogy valami pozitív történik vele, de ugyanakkor a halott szívembe belemarkolt egy szorongató érzés. Mi van, ha most ismeri meg az új szerelmét? Aki megváltoztatja az életét, és boldoggá teszi? Rájöttem, hogy percek óta azon agyalok, hogy vajon férfikéz kapta-e el. Túl homályos.  
Megráztam a fejem. Semmi közöm hozzá. Már mindegy. 
 
Felálltam, de már el is felejtettem, hogy hova indultam, ugyanis egy újabb lehetőség jutott eszembe. Mi van, ha valami baja esik? Lehet, hogy elvágódik, eltöri valamijét, beveri a fejét vagy... Nem! Elkapta valaki. És biztosan nem robbantják fel a helyet, ahol van, nem lesz hurrikán vagy tornádó áldozata. Biztos találkozik valakivel, aki meghatározó szereplő lesz halandó életében. Nem is biztos, hogy most ismeri meg, talán egy régi ismerős. Talán egy elveszett rokon. Akárki. 
 
Nagy levegőt vettem - bár nincs szükségem oxigénre – és lementem a nappaliba. Leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a TV-t. Körülnéztem a tágas szobában, és sokadszorra is megállapítottam, hogy gyönyörűen berendeztük Esmével. Minden bútor fehér, a vakolat mély bordó, a fekete szőnyeg szabályosan a hófehér parketta közepére borul, a falat egy hatalmas tükör díszíti. A kanapé kényelmes, bőrből van, és puha párnákkal raktam teli. A helyiség összhangja tökéletes: kényelmes, otthonos, megnyugtató, és elegáns. De engem nem nyugtat meg. A TV szól, de nem nézem. Gondolataim akaratlanul is máshova összpontosulnak. És próbálok felejteni...