Idegesen doboltam az ujjammal. A lépcső alján ültem, hogy azonnal le tudjam támadni Edwardot, amikor hazajön. Magamban már visszaszámoltam. Pár óra múlva hét ágra fog sütni a nap – láttam egy látomásban. Esmé itthon volt, Carlisle az irodájában, Rosalie és Emmett az erdőben, Edward úton hazafelé, Jasper pedig a kórházban. Bella egyedül van a kórteremben, de a biztonság kedvéért figyelmeztettem Jaspert, nehogy észrevegye valaki... 

Egy örökkévalóságnak tűnő  fél óra múlva végre meghallottam a Volvo halk motorhangját. Edward ügyet sem vetett rám, felrohant az emeletre. Sziklaszilárd volt a szándéka, semmi más nem érdekelte. 

- Edward! Várj! – kiáltottam utána. Kelletlenül hátrafordult, mintha zavarná, hogy egy másodpercre rám kell figyelnie. Emberi tempóban felsétáltam, közben végig mosolyogtam, hogy lazítsak kicsit a hangulaton. Nem sokat segített. 

- Mit akarsz Alice? –  förmedt rám türelmetlenül. Furcsa volt, általában udvarias és kedves szokott lenni, de most úgy viselkedett, mintha nem is a testvérem lenne. 

- Beszélgessünk – húztam be a szobámba. Nagyon nem tetszett neki, hogy fel merészelem tartóztatni, de engedelmesen leült. 

- Szóval miről szeretnél beszélni? – kérdezte tárgyilagosan. 

- Láttam, mit tervezel –  feleltem, mivel nem láttam értelmét a körítésnek. 

- Remek. Ne gyere azzal, hogy velem akarsz jönni! Maradj ki ebből! – mondta csípősen. Válaszra nyitottam a számat, de leintett. 

- Alice, nem akarok feltűnést. Csak egyszerűen megnézem, hogy van Bella. Ennyi. Utána visszajövök  – bizonygatta. Abban nem vagyok biztos, hogy engem akart-e meggyőzni, vagy saját magát. 

- Félreértettél –  világosítottam fel. – Azt akartam kérni, hogy ne menj Forksba. 

- Hogyan? – nézett rám értetlenül. Szinte láttam a szemében a kérdőjeleket, mint azokban a mesékben, amikor a figurának kidülled a szeme. 

- Nem szeretném, ha elmennél  – néztem rá szívszaggatóan. Végül is félig igazat mondtam... 

- Nem értelek. Azt hittem hiányzik neked. Mérges voltál rám, amikor... Szóval tudod, mikor. 

- Igen. Mérges voltam, de nem csak magam miatt. Nem csak nekem hiányzik a barátnőm. Őt is ugyanígy érintette – magyaráztam magabiztosan. Nem úgy nézett ki, mintha elhinné, de én tudtam jól, hogy így van. Minden áldott nap láttam. – Edward, te akartad, hogy így legyen. Ha most felbukkansz az életében, sosem fog továbblépni. – Annyira szerettem volna valami mást mondani. Ha pár hónappal előbb gyúlt volna a fejében a szikra, örömtáncot jártam volna. Most viszont a látomás mindig rosszul végződik. Forksban csak Bella (és a vérfarkas) hűlt helyét találná. Nem nehéz félreérteni. Jobb esetben kicsit utána érdeklődik, pontosabban belehallgat az emberek gondolataiba. Akkor pedig rájön az igazságra, és azért lesz balhé. Nem. Ez most nagyon nem hiányzik, legalább addig nyugodjon meg, amíg Bella kórházban van. 

Nem válaszolt, csak a gondolataiba merülve bámulta a padlót. Elbizonytalanodott, de még nem tett le teljesen a tervéről. 

- Egyáltalán hogy jutott ez eszedbe? – kérdeztem. – Miért akartad leellenőrizni Bellát? 

- Nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, nem tudok nélküle élni, és... Mindegy. Őrült ötlet volt, nem gondoltam végig. Teljesen igazad van. Sajnálom – mondta. Gyűlöltem magam, amiért ezt mondtam neki. Utálok neki hazudni. Főleg amikor valami olyat kell mondanom, amit nagyon nem úgy gondolok. Viszont Bellának most kell egy kis idő, jelenleg ez a legfontosabb. Így is elég bonyolult az élete, nem hiányzik neki semmilyen félreértés.

Apropó Bella! A jövője megint homályos, mintha vak lennék...  

Próbáltam elnyomni a hatalmas aggodalmamat és a dühöt, hiszen csak egy dolog történhetett. Jacob. Nem lesz semmi baj, Bella tud magára vigyázni – mondogattam magamban, de ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még jobban meggyőztem magam az ellenkezőjéről.  

Valamilyen jelentéktelen aprósággal el kellett terelnem a figyelmem, mielőtt Edward kiszúrja. Ő azonban csendben ült, gondolataiba merült, olyan mozdulatlan volt, mint egy szobor.

Megnevezhetetlen szorongás fogott el, ahogy ránéztem. Annyira szerettem volna újra vidámnak látni, mint régen. Felszabadultnak és mosolygósnak... Tudtam, hogy ez lehetetlen, de akkor is vágytam a régi bátyámra. Még a beszólásai sem idegesítenének, csak ezt a gyászos arckifejezést ne kellene tehetetlenül néznem... Egy hosszú perc múlva végre eszembe jutott valami. 

- Edward? – csúsztam közelebb hozzá, és felvettem az angyalkaálarcot. Kérdőn nézett rám, a szeme még mindig élettelen és elveszett volt. 

- Emlékszel még, mit mondtam pár napja? Tudod, holnap vihar lesz – mosolyogtam vidáman, pedig egy csepp pozitív érzelem sem volt bennem. 

- Emlékszek – sóhajtotta kelletlenül. El sem játszotta, hogy örül a dolognak. Eddig akárhányszor játszottunk, mindig izgatottan várta az első villámokat. Most a lelkesedésnek a legapróbb jelét sem lehetett felfedezni az arcán, bár nem is vártam el tőle, csak egy ötlet volt. A szám csalódottan legörbült.  

- Tényleg rég játszottunk, már hiányzott – mondta gyorsan. Értetlenül néztem rá.  – Sajnálom, hogy ilyen használhatatlan vagyok – magyarázta. – Nem akarom a ti kedveteket is elrontani. Menjünk, úgysem terveztem holnapra semmi különöset.

Ragyogó műmosollyal válaszoltam, és próbáltam leplezni, hogy ugyanúgy érzek, mint ő. Szabályosan a nyakába ugrottam és szorosan átöleltem. 

- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – kérdeztem hamisan csengő nevetéssel. Nem tűnt fel neki. 

- Te vagy a világ legaranyosabb idegesítő kishúga! – felelt egy halvány mosollyal. Nem volt kedvem megsértődni, inkább gondosan elraktároztam a mosolyát, mivel volt egy olyan érzésem, hogy egy ideig nélkülöznöm kell még. 

- Beszélek Carlisle-lal –  mondta, miközben kiszabadította magát az ölelésemből, és lerakott a kanapéra. 

- Oké. Akkor holnap baseball! – szóltam utána. – És köszönöm – tettem hozzá. 

- Mit? 

- Hogy hallgattál rám  – válaszoltam csöndesen. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán mégis becsukta, és leszáguldott a földszintre.  

Egy sóhaj kíséretében ledőltem a puha párnákra és erősen koncentráltam Bella jövőjére. Sajnos minél erősebben összpontosítottam rá, annál kevesebbet láttam. Homály... Az aggodalmam lassan átcsapott idegességgé, a végén pedig már fortyogott bennem a düh, amiért egyáltalán a világon vannak a vérfarkasok. Persze az sem utolsó, hogy Bella véletlenül sem hallgatott rám, amikor azt mondtam, kerülje el. Nem, ő találkozik vele. Csak reménykedni tudtam benne, hogy túl sok a szemtanú a kórházban ahhoz, hogy az a kutya megtámadja. Bár olyankor nem is tudnak gondolkodni... Teljesen elvesztik az önuralmukat... A huzat egy halk repedéssel megadta magát, ahogy idegesen megszorítottam. Egy langyos kéz meglazította az ujjaimat és elkezdett áradni bennem a nyugalom. 

- Jól vagy? – kérdezte Jasper lágy, megnyugtató hangon, miközben üdvözlésképp megcsókolta az arcom. 

- Persze – feleltem. A közelében sosem tudok „nem jól” lenni. Gyorsan beszámoltam neki a látomásomról és a beszélgetésről Edwarddal.  

- Jól tetted – mondta egy rövid szünet után. – És ne aggódj Bella miatt. Minden rendben lesz. Ma este hazaengedik. – Jól hallottam, hogy a hangja bizonytalan volt? Talán kihagyott valamit? Nem, az lehetetlen, már paranoiás vagyok. 

- Jazz, ez nem számít. Ha úgy vesszük, nekiláncolva egy ágynak, Bella nagyobb biztonságban van ott a kórházban, mint az utcán, ahol talán vérfarkasok mászkálnak. 

- Ezt miből gondolod? Megígérte, hogy nem találkozik vele. Hidd el, jelenleg épp elég baja van egy kamasz vérfarkason kívül is. 

- Nem látom a jövőjét  – vallottam be és ráborultam a vállára. Nem akartam látni az arcát, dühített a tény, hogy kudarcot vallottam a jövővel kapcsolatban. Pont egy olyan miatt... Még magamnak is gyűlöltem beismerni, nemhogy neki.  

- Előfordul – felelte kurtán. Nagyon reméltem, hogy nem egy nevetést próbált visszafojtani... 

* * * 

A mező óriási volt, a forksinál jóval nagyobb. A fű már szinte rikítóan zöld volt, de a sötétebb fákkal együtt tökéletes kontrasztot alkotott. A szürke égbolton már gyülekeztek a felhők. A városban már rég szakadt az eső, de a tisztáson csak szemerkélt.  

Emmett vidáman lóbálta az egyik ütőt, az arcáról lehetetlen lett volna letörölni a mosolyt. Rosalie a rét túlsó felén volt, egy sziklán ült. Meg sem kellett volna lepődnöm rajta, hogy a kezében egy apró tükröt láttam. Rose tökéletesen el volt foglalva saját magával, felőle aztán össze is dőlhetett volna a világ, az egyetlen fontos dolog az életében mindig a tökéletessége volt. Edward és Carlisle a pályát jelölte ki, az arcukról semmit nem tudtam elolvasni. Jasper odament Emmetthez és a labdával kezdtek játszani. Esmével csak néztük őket. Én félig a jövőben voltam. Bella apró döntéseit végre érzékeltem, és szerencsére semmiféle karmolást nem láttam rajta. Fogadott anyám arca gondterhelt volt, de egy árnyalattal lágyabb a megszokottnál. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, közelebb jött hozzám, és melegen rám mosolygott. 

- Mikor kezdhetjük? –  kérdezte. Végszóra felhangzott egy hangos mennydörgés és egy villám is feltűnt az égen. 

- Most – feleltem tekintetemet a távolba szegezve.  

- Fiúk, idő van! –  kiáltotta csilingelő hangon. Mindenki felkapta a fejét, és ha csak egy pillanatra is, de az egész család boldognak tűnt. Még Edward arcán is átsuhant egy halvány mosoly, és Rosalie is közelebb jött. Kívülről talán egy harmonikus jelenetnek tűnhetett, de nekem hiányérzetem volt. Valaki nem volt ott, akinek ott kellett volna lennie, hogy teljes legyen a kép. Bella. A szívem mélyén mindig is reménykedtem benne, hogy egyszer közénk fog tartozni. Titokban minden nap belenéztem a jövőbe, csakhogy láthassam vámpírként. Reménykedtem... Már teljesen befogadtam a családba, a húgomként néztem rá. És ezen már sosem változtathat semmi. Csinálhat Edward bármit, Bella akkor is a húgom lesz. Még ha biológiailag idősebb lesz nálam, akkor sem. Ő mindig a pici, törékeny húgom lesz. 

- Hajrá! – zökkentett ki a gondolataimból Jasper. Jelentőségteljesen rám nézett és egy mosoly kíséretében elszáguldott az alapponthoz. Vajon ő is ugyanarra gondolt, amire én? 

Nem volt időm tovább gondolkodni, Esmé a kezembe dobta a labdát, és intett, hogy kezdhetem. Fellendítettem a lábam és jókora ütést mértem a labdára, ami pontosan Jazz kezében landolt. A langyos szél az arcomba fújta a meleg esőcseppeket, majd egy újabb fuvallat ért el. Ez már hidegebb volt, még az én bőröm hőmérsékletéhez képest is. A szél belekapott rövid hajamba és tovább játszott az esőcseppekkel. Nem voltam álmos, hiszen egy vámpír sosem alszik, de mégis úgy éreztem, mintha felébredtem volna tőle. 

Ismét rajtam volt a sor, Rosalie-val kellett versenyt futnom, Emmett akkorát beleütött a labdába, hogy egy teljes kört meg kellett tennem. Önfeledten száguldoztam, mint egy kisgyerek. Szabadnak és függetlennek éreztem magam, és eszembe jutott, régen mennyire szerettem versenyezni Edwarddal. Tét nélkül, csak fel-alá futkározva. Sosem tudtam volna legyőzni, még a látomásaim sem segíthetnek rajtam, Edward a család leggyorsabb tagja. Ezért nem is a győzelemre hajtottam. Csak a sebességre, az alattam elsuhanó, mozdulatlan fűszálakra, a szélre és az esőre koncentráltam. Képzeletben teljesen máshol jártam, ezért meglepetésként ért, hogy Rose megelőzött.  

A labda megint a levegőbe repült, Edwardon volt a sor. Csak pár elmosódó alakot láttam, annyira nem figyeltem. Rosalie és Edward veszekedése több tíz méterről is hallatszott. Nem bírtam megállni, hogy hangosan bele ne kacagjak a levegőbe. Hosszú ideje nem hallottam Edwardot ennyit beszélni, és örültem neki, hogy legalább megszólalt. Nem számít, ha Rose-zal marják egymást, legalább van benne egy kis élet. Esmé rájuk szólt, hogy viselkedjenek kulturáltabban, de egyiküket sem érdekelte.  

Órák óta játszottunk már. Annyira elhanyagoltuk kedvenc sportunkat, hogy egyikünknek sem volt kedve megtörni ezeket a boldog perceket, így sokadszorra is újrakezdtük. Élveztem a rohangálást, az ugra-bugrálást, és végre alkalmam volt kiadni magamból a feszültséget, én sem bírtam szótlanul, ezért Emmettel kezdtem egy szócsatát. 

Az ütők csattogása és a vihar zaja egybeolvadt, egy hangmasszává. Szinte fülsiketítő volt, amikor Carlisle nekiütötte egy sziklának a labdát, csodálkoztam is, hogy nem törött el. A hangulat már annyira oldott volt, hogy nem tudtam eldönteni, ebben mennyire játszik szerepet szerelmem képessége. Valamiért abban bizakodtam, hogy külső segítség nélkül is jól tudjuk érezni magunkat... Persze tudtam, hogy ez nem igaz, és holnap minden visszatér a rendes kerékvágásba, ugyanolyan szürke és monoton lesz minden napunk, de nem akartam erre gondolni. 

Jasper és Edward körberepülte a bázist, már majdnem célba értek, amikor összeütköztek. Össze se rezzentem, már megszoktam a hasonló eseteket. Tudtam, hogy egy hajszáluk sem görbült, csak egy újabb szitokáradatra számíthattunk. A szemem hirtelen elhomályosult és egy másik helyet láttam. Homályba burkolózó összefüggéstelen dolgokat. Észre sem vettem, hogy remegni kezdtem. Többször is végigpörgettem a kockákat, próbáltam benne találni valami kézzelfoghatót, de csak Bella ijedt arcát láttam tisztán. Valami frusztráló mégis volt benne, a szédülés kerülgetett, de nem tudtam megmondani mi fog történni. Nehezebben kaptam levegőt, ahogy a felismerés lassan eljutott a tudatomig. Az ütő kiesett a kezemből, újra a tisztást láttam magam előtt. Jasper és Edward már nem volt előttem, mindketten mellettem termettek és a látomásomról kérdezgettek. Síri csend volt körülöttem. Nem az a megnyugtató csend, hanem a nyomasztó, feszültséggel teli. Agyamat elborította a pánik, nem tudtam világosan gondolkodni, megszólalni pedig pláne nem. Viszont valamit csinálnom kellett, mert ha nem szólalok meg, Edward a gondolataimban fog olvasni. Azt pedig nem engedhetem. A szemeim előtt vészjelzőként újra megjelentek a homályos rövid kockák. Farkasszemet néztem egy ismerős vörös szempárral, mely gonoszan izzott a vámpír hófehér arcán...