Az esőcseppek hangosan kopogtak az ablakon. Már órák óta szakadt az eső, mintha dézsából  öntötték volna, nem tudtam aludni tőle. A szemeim égtek, de akármilyen fáradt voltam, nem tudtam elaludni. Körülbelül ezredszerre is átfordultam a másik oldalamra, hátha úgy előbb jön szememre az álom, de csak szerencsétlenül ráfeküdtem a kötésemre és vágásokkal teli kezembe belenyilallt a fájdalom. Halkan felszisszentem. Tegnap engedtek ki a kórházból és egy ideig még nem szándékoztam visszamenni. Emlékezni sem akartam semmire.

Beszélgetések, látogatók  és... Nem!

Minden erőmmel megpróbáltam a jelenben maradni. Bárcsak lenne valami, amire fájdalommentesen gondolhatnék...

Ólomsúlyú szemhéjaim végre nagy nehezen lecsukódtak. Az egyenletes kopogás halkulni kezdett, végül elnémult és csak a sötétség maradt. 

Egy tisztáson álltam. Minden zöld volt körülöttem, a magas fű, a kerek rét körül sorakozó  fák lombjai, még a törzsüket is moha borította. De ez a zöld nem volt olyan élénk, mint amilyet mostanában láttam. Sötétebb és sápadtabb volt, a hatalmas fűdzsungelben helyenként utat tört magának egy-egy vadvirág is. Az ég borús és barátságtalan volt, vastag felhőtakaró rejtette el a Napot.  

Ez a hely nagyon nyomasztó  volt, a szorongásomat csak növelte, hogy egyedül voltam. Valami azt súgta, el kellene innen mennem, mintha veszély leselkedne rám. Menekülnöm kellett volna, de a lábaim nem engedelmeskedtek. 

Vártam valamire. Pontosabban a tudatalattim várt valamire, én még mindig nem tudtam, hol vagyok, és miért vagyok ott. Pedig tudnom kellett volna. Az összkép furcsán ismerős volt, de akárhogy törtem a fejem, nem jöttem rá, honnan. Mintha valaki másnak a testében lettem volna. Az érzéseim, a testrészeim, a környezetem mind idegen volt. El akartam tűnni, ki akartam szabadulni ebből az idegen testből, de nem tehettem semmit.  

Csak álltam és vártam, de olyan sokáig nem történt semmi, hogy majdnem unatkozni kezdtem. Csak azért nem tettem, mert a kíváncsiságom egyre erősödött.  Ideges voltam, mert akárhogy erőlködtem, nem jöttem rá, honnan ismerem ezt a helyet. A feszültséggel teli izgatott várakozás is ott lógott a levegőben, csak azt nem tudtam, hogy egyáltalán mire várok. 

Egyszer csak a tisztás túloldalán megjelent egy fénysugár. Először azt hittem, kisütött a Nap, de az ég még mindig borús volt, a Nap épp csak kikukucskált a felhők mögül. Amikor levettem a szemem az égboltról, a ragyogó fény elvakított. Ez a gyönyörű fény nem napsütés volt, hanem egy angyalból jött, aki felém közelített csillámló gyémánttestével. Elakadt a lélegzetem. Már tudtam hol vagyok... és kivel vagyok. Rögtön felpezsdült a vérem és sajátomnak éreztem a lábaimat. Odarohantam hozzá és felnéztem rá, de óriási csalódásomra nem láttam az arcát. Csak a vakító fényt, ami égette a szememet. Hiába erőlködtem, a gyémántok elrejtették gyönyörű arcát, csak parázsló topáz szemeit láttam tisztán. Az angyalom közelebb hajolt és megcsókolt. Ezért a pillanatért megérte várakozni, úgy éreztem magam, mintha a Mennyországban lennék. Semmi mást nem akartam érezni, csak hűvös ajkát és karját. 

Hirtelen valami megváltozott. A hidegség eltűnt és perzselő forróság vette át a helyét. Tűzforrónak éreztem a bőrét, de nem fájdalmasan égetőnek. Ez a forróság kellemes volt, mintha selymes lángnyelvek nyalogattak volna. Mégis szokatlan volt és furcsa. Hátrahúzódtam és kinyitottam a szemem.  

Már nem az erdőben voltam. Egy szobában találtam magam, a zöld dzsungelnek már nyoma sem volt, minden fehér volt körülöttem. Halvány fény szűrődött be az ablakon. A függönyök el voltak húzva, láttam, hogy a Nap lemenőben van, késő délután lehetett. Ő már nem ragyogott.  

Akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel. A bőrének hófehérnek kellett volna lennie, de helyette rézvörös volt. Művészi rendezetlenségbe beállított bronzvörös tincsei most rövidre voltak nyírva és feketén keretezték az arcát. A szemei sem voltak topázszínű, feketén néztek vissza rám. Forró kezével közelebb húzta az arcomat és újra megcsókolt. A kellemes bizsergés elárasztotta az egész testemet, és végre eljutott a tudatomig: Jacobbal csókolóztam, Edward már nem volt ott. 

Kipattantak a szemeim. A hangos kopogás erőszakosan furakodott a fülembe, mintha jégdarabok pattognának le az ablaküvegről. A szobában sötétség volt, semmit sem láttam. A takaró kellemetlenül tapadt a bőrömhöz, a homlokom nedves volt. Zihálva felültem az ágyon és letöröltem a verejtéket. Forgott velem a világ. A szívem hevesen vert, a pulzusom az égbe szökött. A szemem lassan hozzá szokott a vaksötétséghez, de a fekete szoba idegesített.

A tudatalattim folyamatosan a felszínre lökte az álom képeit. Zavaros volt az egész, nem is próbáltam kibogozni. 

A fejem lüktetett, a fáradtságtól szédültem is. nem sok kellett hozzá, hogy visszazuhanjak az ágyba. Az agyam azonban vadul kattogott és az adrenalin is száguldozott az ereimben. Esélyem sem volt rá, hogy ma este kialudjam magam. Ha sikerül is, újabb álmok fognak gyötörni.

Tapogatózni kezdtem a sötétben, ujjaimmal a lámpa kapcsolója után kutattam, de csak a takarót markoltam. Hirtelen fény árasztotta el a szobát, pedig nem én kapcsoltam fel a villanyt. A világosság csak egy másodpercig tartott, majd egy mennydörgés kíséretében újra sötétség borult a szobára – villámlott.

Az az egy pillanat elég volt ahhoz, hogy megtaláljam a kapcsolót. Az éjjeli szekrényen álló óra hajnali ötöt mutatott. Csodás.  

Halkan –hogy ne ébresszem fel Angelát- kikászálódtam az ágyból, és a fürdőszoba felé  osontam. Először le akartam tusolni, hisz a forró víz mindig megnyugtat, de volt egy olyan érzésem, hogy elaludnék a vízben. A mosdóhoz léptem és megengedtem a csapot. Hideg vizet folyattam a kezemre és megmostam az arcom. A bőröm szinte égett a jéghideg vízcseppek alatt, de határozottan jobban éreztem magam tőle. A tükörbe nézve viszont meg kellett állapítanom, hogy nem festek valami jól. Pontosabban rémesen nézek ki. Falfehér bőröm sápadt volt és egészségtelennek tűnt, a szemem furcsán csillogott, alatta sötét karikák húzódtak. 

Hosszú percekig bámultam a tükörképemet. Nem ismertem magamra, olyan volt, mintha egy idegen nézett volna vissza rám. Az álmom képkockái újra meg újra leperegtek előttem. Annyiszor átgondoltam már ezt! Nem egy álmatlan éjszakát okozott már az egész helyzet. Mikor lesz már vége?! 

Talán tényleg túl kellene tennem magam Rajta és tovább kellene lépnem. Megpróbáltam. De csak még több galibát okoztam vele, megbántottam vele egy újabb ártatlan embert és magamat is. Felsóhajtottam. 

Lehunytam a szemem és nekidőltem a hideg csempének. Nem akartam aludni, de ébren lenni sem. Nyugalmat akartam, semmi másra nem vágytam, csak egy kis pihenésre.

A lámpa búgása még a fülemben volt, amikor újra elaludtam. 

Először nem láttam, nem éreztem semmit, csak a fényt. Szépen lassan kirajzolódott körülötte a szoba. Megint a kórházban voltam. Jacob engem nézett, várakozón, kíváncsian. Rájöttem, hogy mondanom kellene valamit, de nem tudtam, hogy mit kérdezett, vagy egyáltalán kérdezett-e valamit. Meg akartam szólalni, de nem találtam a hangszálaimat. Átfutott az arcán egy halvány mosoly. Aztán minden nagyon gyorsan történt.

Kemény ajkai szinte neki ütköztek az enyémnek, nem tudtam semmit mondani. Az agyamat hatalmába kerítette a köd, teljesen elblokkoltam, csak a forróságot érzékeltem. A szívem egyre gyorsabban vert, és a vér száguldozott az ereimben. Egy rövid ideig boldog voltam. Ez a boldogság közelébe sem ért annak, amit még réges-rég átéltem, de abban a pillanatban egy kicsit boldog voltam.

Jake még hevesebben, majdnem durván csókolt. A tenyerem izzadt, alig kaptam levegőt. Amikor elengedett, zihálni kezdtem.

Sötét szemei az enyémbe fúródtak, minden érzelmet le tudtam olvasni az arcáról. Belesajdult a szívem, és elárasztott a bűntudat. 

- Bella... – suttogta. Az arca túl közel volt, éreztem magamon forró leheletét.

- Még mindig nem hiszel nekem? 

- Az attól függ. 

- Mellettem a helyed. Mi összetartozunk, Bells! Miért menekülsz a boldogság elől? – Lesütöttem a szemem. – És... nagyobb biztonságban lennél, ha visszamennénk Forksba – emelte fel gézbe bugyolált kezemet. 

Sok dolgot tudtam volna mondani neki. Néhánnyal nagyon megbántottam volna, de volt olyan is, amivel boldoggá tettem volna. De nem mondtam semmit, mert nem tudtam, hogy mit akarok mondani. Elbizonytalanodtam, mint mindig, amikor vele vagyok. Elsősorban mi lenne a legjobb Jacobnak? És a családomnak? Charlie nyilván annak örülne, ha hazamennék Jake-kel és újra vele élnék. Elnyomtam a feltörni készülő érzelemhullámokat. Nem akartam arra gondolni, mennyire hiányzik Charlie, arra pedig főleg nem, hogy vajon mit ehet. Csak reménykedni tudtam, hogy nem halt még éhen nélkülem...

És Reneé? Ő csak azt akarja, hogy én boldog legyek, neki mindegy, hogy kivel, a lényeg, hogy mosolyogni lásson. A kérdés csak az, hogy szeretem-e eléggé Jake-t ahhoz, hogy még egy esélyt adjak magunknak. Talán most működne? Vagy megint ugyanaz lenne a vége?

És Cullenék? Felesleges Edwardra várnom, nem sóvároghatok utána, nem sírhatok miatta. El kell felejtenem. De ott vannak a testvérei... Annyira megszoktam már, hogy az szabadidőm nagy részét Jasperrel és Alice-szel töltöm, hogy nem akartam belegondolni, milyen lenne nélkülük.

Azt is tudtam, hogy amíg a közelükben vagyok, addig nem tudom elengedni Őt... 

Inkább nem mondtam semmit. 

- Nem muszáj most válaszolnod – mondta nagy meglepetésemre. Általában nem adja fel ilyen könnyen. – Én itt leszek. Várni fogok rád – súgta a fülembe. Homlokon csókolt és kisétált a kórteremből. 

Visszadőltem –vagyis inkább zuhantam- az ágyba. A fejem hangosan koppant és belenyilallt a fájdalom. Valami baj van – gondoltam. A párnáknak puhának kellene lenniük.

Egy langyos kéz megszorította a vállamat. Összerezzentem. 

- Bella! – hallottam távolról a nevem. Kinyitottam a szemem és megpróbáltam elhelyezni magam térben és időben. 

- Mi történt? Elaludtál a fürdőben? – kérdezte Angela. Tehát Londonban voltam, a lakásunkon, a fürdőszobában, és elaludtam a hideg csempén. Megvan, hogy miért sajog a fejem. 

- Azt hiszem – sóhajtottam. Az ablak felé pillantottam. A nap narancssárgára festette az eget, a szoba fényárban úszott. Tehát már reggel van. Visszapillantottam Angelára. Furcsán nézett rám, a tekintete teli volt aggodalommal, idegességgel és... és még valamivel, de arra nem sikerült rájönnöm, mivel. Zavartan harapdálta a száját. 

- Menj el zuhanyozni és  öltözz át! Addig csinálok reggelit – hadarta. Gyorsan kisietett, én pedig szótlanul engedelmeskedtem. 

* * * 

Automatikusan mozogtam. Nem néztem, mit eszek, csak csipegettem azt a valamit, ami előttem volt. Csak rágtam és nyeltem, kizártam a külvilágot, lélekben máshol voltam. Akaratlanul is az álmaimon agyaltam, de minél többet gondoltam rá, annál jobban felidegesítettem magam. Erősebben kezdtem rágni.

Angela megköszörülte a torkát, oda kaptam a fejem. Nem ült le, sőt nem is tudott egy helyben megállni, fel-alá járkált. Még mindig az ajkát rágcsálta, a szeme ide-oda cikázott. 

- Bocs, elbambultam. Mondtál valamit? – kérdeztem bágyadtan. 

- Bella, azt hiszem, beszélnünk kellene – motyogta. Az arckifejezése másodpercenként változott, de semmi jót nem ígért. Rossz előérzetem támadt. Letettem a félig megrágott pirítóst és feszülten figyeltem. 

- Öhm.. Nem akarsz esetleg leülni? – vetettem fel. 

- Nem – felelte szórakozottan, de a hangjából könnyen észrevettem, hogy ideges. Továbbra is fel-alá  járkált és tördelte az ujjait. 

- Tudod, nem is tudom, hogy kezdjem – mondta végül. – Mostanában sokat gondolkoztam. 

- Miről? – kérdeztem fojtott hangon. 

- Mindenről. Rólunk, a suliról, a jövőnkről és... Londonról. – Figyelmesen hallgattam, vártam, hogy folytassa. Hirtelen nagyon érdekesnek találta a padlót. – Azt hiszem... Vissza kell mennünk Forksba – mondta alig hallhatóan.

- Mi van? – bukott ki belőlem. Hát erre nem számítottam. Még jó, hogy nem volt semmi a számban, mert akkor fuldokolva köhögni kezdtem volna. 

- Haza kell mennünk –  ismételte szemlesütve.  

- Miért? Nem értelek –  dadogtam. – Ha a balesetem miatt... Otthon is előfordulhatott volna. Semmi komoly... – A pulzusom felgyorsult és nehezen vettem levegőt. 

- Jobb nekünk otthon. Kipróbáltuk, milyen önállónak lenni, de nem jött össze. Sajnálom – szabadkozott. – Tényleg. De ennek így semmi értelme. 

- De... Mi? Mi az, hogy nem jött össze? Én... imádom Londont. Ott van a... suli! Sokkal jobban érzem magam itt – próbáltam győzködni, de sajnálkozó arca elárulta, hogy nincs értelme. 

- Bella, téged egyáltalán nem érdekel a suli. Órákon csak bambulsz, oda se figyelsz, és amilyen hamar csak lehet, lelépsz. Egy hallgató nevét sem tudnád megmondani, egy új barátot sem szereztél – mondta higgadtan. Éreztem, hogy elpirulok. 

- Mert nem akartam. Nincs rá  szükségem – erősködtem. – Elég vagy nekem te. 

- Én? – nevetett erőtlenül. – Már nem is beszélgetünk, nem megyünk sehova együtt. Mindig egyedül akarsz lenni, állandóan eltűnsz. – Erre nem tudtam mit mondani. Az arcom most már lángolt, a bűntudat tornádóként söpört végig rajtam. A hallgatásomat beismerésnek vette. 

- Nem hibáztatlak érte –  mondta kedvesen. – Tudom, hogy azért csinálod ezt, mert hiányzik Charlie. És Jacob. Ezért kell visszamennünk. Jobban leszel, ha minden visszatér a régi kerékvágásba.  

- Félreérted az egészet. Nem erről van szó, csak a környezetváltozás az oka – hazudtam, de éreztem, hogy nagyon gyenge a kifogásom. Angela felsóhajtott. 

- Épp ezért kell hazamennünk. Figyelj, hiányzik a családom. Ősidők óta nem láttam a tesóimat, két hét múlva lesz a szülinapom, úgyis visszamentem volna megünnepelni.

Némán bámultam rá. Kétségbeesetten kerestem egy ésszerű kifogást, de az agyam felmondta a szolgálatot. 

- Hát akkor... azt hiszem, ezt megbeszéltük. A szüleinkkel már tegnap beszéltem, a kiiratkozást és a jegyeket pedig holnap elintézem. 

- Mi? Mégis hogy... Meg sem kérdeztél engem! – nyüszítettem. – Ha menni akarsz, menj, de engem hagyj békén! – üvöltöttem. Felálltam az asztaltól –pontosabban felugrottam- és sikeresen feldöntöttem valamit. Nem néztem meg, hogy mit. 

- Bella, ez a te érdeked is – mondta fáradtan. Látszott rajta, mennyire megbántottam, de túl dühös voltam hozzá, hogy megsajnáljam. Sőt, könnyebb volt őt okolni, mint betemetkezni a jogos bűntudatba. – Nézz magadra! Nagyon rossz bőrben vagy mostanság. – Nem kellett végignéznem magamon, tisztán emlékeztem a tükörképemre és muszáj volt beismernem; tényleg úgy néztem ki, mint egy zombi. 

- Csak a baleset miatt van, pár nap múlva teljesen jól leszek – daráltam dacosan, pedig tudtam jól, hogy teljesen másra gondolt. Olyan erősen szorítottam az asztal szélét, hogy belefájdultak az ujjaim. Lazítottam a testtatásomon, vettem egy mély levegőt, és elszámoltam magamban tízig. – Ígérem, megváltozom. Normális emberként fogok viselkedni és semmi furcsaságot nem művelek. A balesetektől is megpróbálok távol maradni, de tudod, hogy ezt nem garantálhatom. Tölthetünk együtt több időt... – motyogtam. Nem is olyan rég, valaki ugyanezt mondta nekem, ugyanígy kérlelt. Nem akartam felidézni az emléket. Remegő kezem visszatalált az asztalhoz, szinte belekapaszkodtam. Egy halk cuppanás jelezte, hogy belenyúltam valami folyékony ragacsos izébe. 

- Szerintem csak honvágyad van – felelte határozottan, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. – Annyira egyedül vagyunk itt. Jessica és Mike biztos jó hatással lesz rád. - Halkan felnyögtem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy ennyiből megértette: jelenleg a hátam közepére sem kívánom őket. Angela közelebb jött és a vállamra tette a kezét. – Szerintem csak össze vagy zavarodva. hidd el, segíteni szeretnék. Ha túljutsz ezen a depressziós korszakodon, meg fogod köszönni. Minden rendben lesz. Holnapután ilyenkor már otthon leszünk – mondta mosolyogva. 

A szívem kihagyott egy ütemet. Holnapután?! Sikítani akartam. Törni-zúzni, ordibálni, tombolni. De egy hang sem jött ki a torkomon és nem tudtam megmozdulni. Angela telefonnal a kezében bevonult a szobájába, én pedig visszahuppantam a székre. Kellett egy kis idő, mire száz százalékosan feldolgoztam az előbbi jelentet. A gondolatok először csak kavarogni kezdtek az agyamban, majd felpörögtek és vadul kergetni kezdték egymást.  

Vegyük csak sorba a lehetőségeimet. Először is, visszamehetek Forksba Angelával és Jacobbal. Újra Charlie-val élhetek és találkozhatok a régi barátaimmal. Kirázott a hideg a gondolattól. Jake-kel sehogy sem sikerült dűlőre jutnom, amikor végre elhatároztam valamit, mindig elbizonytalanodtam. Se vele, se nélküle.

Neki viszont egyértelműen az lenne a legjobb, ha távol maradna tőlem és a problémáimtól.

A sulis barátaimhoz semmi kedvem, olyan jó, hogy nincsenek. Csak idegesítenek, és olyan dolgokra emlékeztetnek, amikre nem akarok emlékezni.

Charlie borzasztóan hiányzik, ez tény. A függetlenséget viszont élvezem. Imádom, hogy azt csinálok, amit akarok, oda megyek, ahova akarok, azzal találkozok, akivel akarok, és akkor megyek aludni, amikor akarok. 

És ha Londont választom? Jasper és Alice már annyira közel áll hozzám, hogy fájna, ha elszakadnék tőlük. Ha most elmegyek, a hiányuk megint kiszakít belőlem egy darabot.

A többi Cullennel viszont nem akarok találkozni. Carlisle már rájött, a többiek is könnyen összefuthatnak velem. Egy ilyen találkozáshoz nincs erőm. Bele sem gondolok, mit szólna Rosalie a felbukkanásomhoz, Edwardról már nem is beszélve.

Jacoböt az életben nem győzöm meg, hogy menjen vissza a barátaihoz, a családjához, távol tőlem. Csak akkor, ha én is vele tartok. Ördögi kör.

És Angela? Nem erőltethetem rá, hogy itt maradjon velem, amikor nem érzi jól magát. Hiányzik neki a családja és a régi, nyugodt élete. Nem állhatok az útjába, már így is eleget ártottam neki. Végig mellettem állt, aggódott értem, törődött velem, de én észre sem vettem. Ki tudja, talán ha nem kerül szóba, még a szülinapjáról is megfeledkeztem volna. Pocsék barátnő vagyok. Ezek után az a minimum, hogy az ő érdekeit nézem, és nem nehezítem meg a dolgát. Nem hisztizek többet és nem vitatkozok vele. 

De muszáj nekem is vele mennem? Nem lenne megoldható, hogy egyikőnk se szenvedjen? Természetesen nem, ez így túl egyszerű lenne.

Charlie szívrohamot kapna, ha Angela egyedül állítana haza. Csak időt nyernék, de csak felidegesíteném vele és előbb-utóbb utolérne telefonon, vagy eljönne értem, hogy hazacipeljen. Sosem engedné meg, hogy egyedül kószáljak egy nagyvárosban. Csak Angelával. De ezt nem kérhetem tőle, túl önző lenne. 

Nem tudom, meddig ücsörögtem ott. Angela közben elment, hogy elintézze a sulis dolgainkat és a repülőjegyeket, szóval egyedül maradtam a lakásban. Zsibbadtak a lábaim, talán órák telhettek már el. Felálltam, és amikor már biztos voltam az egyensúlyomban, nekiálltam takarítani, csak hogy csináljak valamit. Feltöröltem a kiöntött narancslevet, elpakoltam és elmosogattam. Sosem végeztem ilyen hamar, gyorsan kifogytam a tennivalókból, nem tudtam máshogy elterelni a figyelmemet. Csak húzni akartam az időt, de már nem tudtam. 

Gondolom, Angela mindent elintéz. A sulit, a lakást, a repülőjegyeket – mindent. Nekem már csak csomagolnom kell. Vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam lenyelni a hatalmas gombócot a torkomon, de ettől csak még nagyobbnak tűnt. 

A bordó falak most a szokásosnál is jobban nyomasztottak, mintha csak engem akarnának idegesíteni. Egy őrült ötlet átvillant az agyamon, de az egyre növekvő feszültség elkergette a fejem egy távoli zugába.

Szinte kimenekültem a nappaliból, céltalanul járkáltam szobáról szobára, próbáltam az emlékezetembe vésni őket. A bútorok, a padló, a képek egytől egyig kopárnak és búsnak tűntek Ahogy körbenéztem, mindent jellegtelennek és egyhangúnak találtam. Mintha az egész ház engem búcsúztatott volna. 

Lefeküdtem az ágyamra, lehunytam a szemem, és erősen küzdöttem két dolog ellen. Az első, hogy még véletlenül se nézzek a ruháim és a bőröndöm felé, a második pedig, hogy ne bőgjem el magam. Eszembe jutott a szobában töltött utolsó éjszakám, az álom...

Felpattantam az ágyról.

Az előbb sikerült elkergetnem a gondolatot, de most egyre biztosabb voltam benne, hogy mégsem akkora őrültség. Ezt az egy dolgot Angela nem tudja elintézni helyettem...

Máris az előszobában voltam.

Amúgy is el kell köszönnöm pár embertől...

Összerándult a gyomrom, de nem vettem róla tudomást, felrángattam a cipőmet.

Ez az utolsó esélyem...

Vadul kalapáló szívvel léptem ki a házból. Az ég még mindig borús és szürke volt, de már nem esett. A szél viszont erősen fújt, a hajam szanaszét szállt, a szemem könnybe lábadt tőle. Nem törődtem vele, lelki szemeim előtt a szent cél lebegett: látnom kell Edwardot. Még egyszer, utoljára. 

* * * 

A kocsim még mindig a szervizben volt, ezért kénytelen voltam gyalog menni. Tudtam jól az utat, jól a fejembe véstem, minden nap figyelemmel voltam rá. A különbség csak annyi, hogy eddig elkerülni akartam, méghozzá jó nagy ívből, most pedig egyenesen odatartottam. Átvágtam a csendes utcákon, a parkokon, és szinte futva tettem meg az erdőig az utat.

Viszont amikor beléptem a fák közé, elbizonytalanodtam. Most hogyan tovább? Valahogy át kellett verekednem magam az erdő végéhez.

Egyetlen széles földút volt, mindkét szélét sűrűn benőtték a bokrok és a fák. Akárcsak az álmomban.

Gondolkozás nélkül elindultam a földúton. Megfordult a fejemben, hogy inkább hagynom kellene az egészet és vissza kellene mennem, hogy felhívjam Jaspert vagy Alice-t. De végül elvetettem az ötletet, minél előbb túl ott akartam lenni.

A gyomrom öklömnyire zsugorodott, a torkomban pedig akkora gombóc volt, hogy lélegezni is nehezen tudtam.

Az erdőben egy-két csicsergő  madáron kívül semmi zajt nem hallottam, csak a talpam alatt cuppogó nedves talaj hangját. Azt hittem félelmetesebb lesz, de a szívem nem a pániktól dobogott olyan hangosan.

Hideg szélroham tört elő  a fák mögül, a fű úgy hullámzott, mintha valami mozogna benne.

Végig Edwardra gondoltam, a szívem sóvárogva vágyott gyönyörű arcára. Már az sem számított, ha haragudni fog rám. Elutasíthat, kiabálhat, bármit csinálhat, de látnom kell. Most utoljára, mielőtt örökre eltűnök ebből a városból, és elveszítem az utolsó esélyt, hogy találkozhassak vele. Halványlila gőzöm sem volt róla, hogy mit fogok neki mondani, de abban a pillanatban ez mellékes volt. Megkérhetem, hogy jöjjenek vissza Forksba, hogy adjon nekem még egy esélyt, hogy változtasson át és szökjünk meg az egész világ elől. Teljesen mindegy. A válaszait is előre tudtam, de növekvő izgalmam és a halvány remény elnyomta a fájdalmat.

Nem vagyok normális- gondoltam, miközben tovább mentem az úton, már vagy húsz perce. Meg akarom keresni a szerelmem, aki elhagyott, hogy aztán újra elveszítsem...

A szívem vadul kalimpált, a vérem forrón lüktetve, sebesen áramlott az ereimben. Éreztem, hogy fáradok, a lábaim már zsibbadtak, hangosan ziháltam, a nadrágomra felfröcsögött a sár. Nem akartam megállni, elvesztegetni az időt, hisz már annyira kevés volt belőle. Megszaporáztam a lépteimet. Pár perc múlva azonban meg kellett állnom. Egy útelágazáshoz értem. Az egyik keskeny és kanyargós volt, a sűrűbe vezetett, a másik szélesebb volt és a ritkuló fák közé vezetett. A szélesebbet kockáztattam meg.

A tenyerem izzadt az idegességtől és enyhe hányinger kerülgetett. A fejem hasogatott, a lábamat már alig éreztem, de azért sem lassítottam. Már nagyon régóta úton voltam, teljesen elvesztettem az időérzékemet, de egy félénk hang azt súgta a fejemben, hogy rossz felé tartok.

Már komolyan kezdtem kétségbeesni, de akkor megpillantottam hat hatalmas lucfenyőt. A kép furcsán ismerősnek tűnt, és pár másodperc múlva már tudtam is, honnan. Elkezdtem rohanni, pár méter múlva már a gyenge fényt is láttam – a nap volt, az út végéről sütött be. Forgott velem a világ, mire odaértem, de a megkönnyebbülés elfeledtette velem reszkető lábaimat és összepréselődött tüdőmet. Az erdő egy hatalmas tisztásra nyílt – és a tisztáson egy gyönyörű háromemeletes ház állt. Az üvegfalak visszaverték a gyenge napsugarakat, a ház előtt pedig ott állt egy ismerős fekete autó – egy Mercedes S55 AMG.

Vettem egy nagy levegőt  és elindultam az ajtóhoz.