Második fejezet 

     Jasper Whitlock az erdőn át szaladt.  Futott, pedig már igen fáradt volt. Ha jól számolta öt napja volt már úton. De nem érdekelte az élete. Az élete, amely már régóta nem volt teljes.

- Fél élet. Egy ragadozó élete. Semmi több! – gondolta magában mérgesen.

     Gyorsított. Még jobban nekiveselkedett a hosszú útnak és habár még magának sem merte bevallani ( az apja mindig arra tanította, hogy a gyengeségeit fojtsa el ), de igenis félt.

     Attól tartott, hogy mit szól majd Maria ha megtudja, hogy tényleg eljött a táborból. De leginkább attól retteget, hogy - habár erősnek és önállónak mutatta magát - ha valami oknál fogva azok a vámpírok, akikhez készült, nem fogadják be, mihez kezd egyedül?

- Vissza már nem mehetek! És nem is akarok visszamenni! Elegem van az állandó öldöklésből! – gondolt vissza eddigi életére és még futás közben is kirázta a hideg.

     Rengeteg emberrel végzett már. Vagy így, vagy úgy. Valakit megölt, másokat átváltoztatott. Jasper mindig úgy érezte talán azok jártak jobban akikkel azonnal végzett. A vámpír élet számára igazi kínszenvedés volt. Minden nap úgy telt, hogy csak arra tudott gondolni, bárcsak sose jelentkezett volna a seregbe. Bárcsak sose lett volna olyan jó stratéga, és akkor Maria nem hallott volna felőle, és nem harapta volna meg azon a végzetes napon.

     Jasper az eddigi élete elől futott. De hogy hová? Azt ő is szerette volna tudni.

     Ekkor lassított, mert meglátott egy házat. Pontosabban egy viskót. Nem igazán volt otthonos, családi háznak nevezhető. Ahhoz túlságosan kicsi és komor volt itt az erdő közepén. Jasper meglapult egy mogyorófa mögött és fülelt. Nem halott semmit.

- Akárki lakja nincsenek itthon. De legalább kilencven százalékban biztos vagyok, hogy ez Peter és Charlotte háza. – gondolta.  – Előugrott a fa mögül és könnyű, szinte nyugodt léptekkel indult meg a faház felé.

     Ám ekkor egy óriási  suhogó hang kíséretében egy kötél tekeredett a lábára. A háló a magasba rántotta, egy szintbe a mogyorófa lombkoronájával. 

     Jasper felnevetett. Olyan hangosan, hogy belevisszhangzott az erdő. A nevetése még percekig pattogott ide – oda a fák között.

- Ügyes! De nem eléggé! Ez természetesen Peter stílusára vall.  – morogta hangosan és egyetlen gyors, határozott mozdulattal, puszta kezével széthasította a hálót alkotta  egyik fontos kötelet és talpra esett, mint a macska.

- Ez kész. Van még valami csapda?  - kérdezte fennhangon és körbenézett. Megpaskolta a már így is koszos kezeit és lazán zsebre tette azokat.

- Semmi több! – mondta egy hang a háta mögött. – Csak gratulálni tudok, habár kitalálhattad volna, hogy biztosan tettem ki pár hálót az erre tévedő embereknek. Kissé csalódott vagyok.

     Jasper lassan megfordult , megrántotta a vállait és  ,, kit érdekel” pillantást vetett a vele szemben álló szőke férfira.

- Üdv Peter. Hogy vagy?  - kérdezte könnyedén.

     Ekkor egy szintén szőke hajú nő is megjelent a férfi mellett. Megnyalta a száját Jasper - t látván. A mellette álló férfi megfogta a nő kezét.

- Oh.  – sóhajtott csalódottan a nő és hátrált pár lépést. – Csak te vagy az? Azt hittem egy gyanútlan ember.

-  Ahogy elnézem, nem igazán örülsz nekem. – szólt Jasper, és szemmel láthatólag  igazán mulattatta ez a kijelentés.

- Ezt eltaláltad. Azt reméltem, hogy soha többé nem látlak Peter közelében.

- Fejezd be! – parancsolt Peter Charlotte- ra.

     Jasper kihasználta az alkalmat és régi cimborája mellett termett. A szőke férfin és a nőn lassan különös nyugalom és öröm lett úrrá.

- Hagyd már abba! Elég! Mondtam már, hogy rajtam ne használd a képességedet!  - kiáltott fel hirtelen Peter és arrébb rángatta Jasper közeléből Charlotte – ot.

- Jól van! Bocsánat! – szólt a fiú és feltartotta a kezét. – Bemehetnénk a házba? Elég fáradt vagyok. Lepihennék.

- Azt már nem! Addig be nem teszed a lábad hozzánk még el nem árulod jöttöd igazi célját. Maria küldött, hogy engem is likvidálj?!

- Nem. Esküszöm. – tette hozzá Jasper, Peter hitetlenkedő arckifejezése láttán.

- Akkor meg miért jöttél? Csak bajba sodorsz minket.

- El kellett jönnöm. Muszáj volt. Már nem bírtam tovább. Emlékezz, hogy egykoron én is támogattalak.

     Peter elgondolkodott. Abban a pár évtizedben amíg ő és Jasper együtt szolgáltak az újszülött vámpírok seregében Peter mindig számíthatott Jasperre. Jó barátok lettek. Amikor ő elhatározta, hogy eljön Jasper zokszó nélkül értett vele egyet.

- Minek jöttél vissza?! – kérdezte Peter szemrehányóan.

     Jasper érkezése óta először lehajtotta a fejét és bűnbánó arckifejezést öltött. Jól emlékezett arra a napra, amikor Peter és Charlotte megszöktek. Ő segített nekik.

     Öt évre rá miután megszöktek, barátja felajánlotta, hogy Jasper tartson velük. Ő pedig így is tett.

     Ám valamiért annyira kötődött Maria-hoz, hogy pár napig bírta csupán a különlétet és végül szó nélkül visszatért hozzá.

- Tudom, tudom. – mondta és megadóan feltartotta sebhelyes kezeit – Igazad van. Egyszer már eljöttem veletek, de visszamentem. Viszont hidd el nekem, ez most nem fog megtörténni! Esküszöm! Maria soha többé nem irányíthatja egyikünk életét sem!

- Rendben. Hiszek neked. – szólt Peter.

     Jasper felsóhajtott és egy kis huncut mosoly terült szét lassan az arcán.

- De figyelmeztetlek! Ez az utolsó alkalom. Ha még is úgy döntenél, hogy nem maradsz, ide többé be nem teheted a lábad! Értetted?

- Természetesen.

- Akkor  nem bánom, gyere be.

- Köszönöm.

     Jasper hátrasimította mézszőke hajtincsét és elindult a házba.

     Peter követte volna, de Charlotte megrántotta a kezét.

- Miért fogadjuk be?

- Ezt te nem érheted. A bajtársam volt. Segítenünk kell neki. És emlékezz csak. Neki köszönhetjük, hogy még a mai napig is élünk és együtt lehetünk.

     Charlotte olyan arcot vágott, mint aki figyelembe sem akar venni egy kellemetlen igazságot.

- Csak pár napig engedjük, hogy maradjon. Jó?

- Nekem mindegy. Bízom az ösztöneidben. Ha te úgy véled, hogy nem Maria küldte ide akkor én sem aggódom.

- Azért ennyire én sem bízom benne. Figyelni fogjuk. Egyetlen gyanús mozdulat és megöljük.

- Ez lesz a legjobb megoldás. Mindenesetre én elmegyek vadászni. Később jövök.

     Peter bólintott és figyelte, ahogy kedvese lassan beleolvadt az erdő homályába, majd legyőzte tűrhetetlennek érzett szomjúságát és bement a házba. 

     A ház egyszerű volt, de mégis praktikus. Három helység volt benne. Egy előtér, egy fürdőhelység és egy kicsi szoba. Ágy sehol. Csupán két kényelmes fotel, és a bejárattal szemközt egy könyvespolc. Pár poros kötet. Semmi több.

     Mire Peter beért a szobába, Jasper már helyet foglalt az egyik fotelben. Várakozóan nézett régi barátjára és láthatólag roppantul jól mulatott valamin. Ezt Peter is észrevette.

- Te meg minek örülsz? – kérdezte mogorván.

- Csak annak, hogy itt lehetek. Sokkal kényelmesebb itt, mint a háborúban vagy Maria közelében. Mellesleg mulattat a tény, hogy félsz tőlem.

- Én nem tőled félek, hanem attól, hogy a nyakamra hozod azt az átkozott vámpírt!

- Nyugodj már meg! – kiáltott fel Jasper és miután ezek a szavak elhagyták a száját, Peter tényleg megnyugodott.

- Hála a képességednek már nem félek! Pedig kellene.

- Valójában mitől is?

- Maria biztosan utánad jön. Miattad akár a világ végére is elmegy.  – mondta Peter és mivel  már teljesen lenyugodott leült a másik fotelbe.

- Meg akartam ölni. – jelentette ki Jasper kissé elszomorodva.

- Hogy mi?! Már megint?!– kérdezte Peter és aggodalommal vegyes harag újra elöntötte a lelkét. Felpattant a székből és járkálni kezdett a szobában.

- Ezért nem hiszem, hogy a közeljövőben utánam jönne.

- Te bolond vagy! Megölni Mariát minden segítség nélkül? Nélkülem? Nem vagy normális. Esküszöm, hogy nem vagy normális! – hadarta Peter. – Emlékezz csak vissza, amikor visszamentem érted. – Peter tekintete hirtelen a távolba révedt – Akkor is megakartad már ölni. Ketten voltunk, de nem bírtunk vele. Aztán te  eljöttél velünk,  végül mégis visszamentél. Megbocsátott és kész. Rendben volt minden. De komolyan? – hitetlenkedett tovább a fiú – Azt hittem okosabb és agyafúrtabb vagy ennél Jazz. Végezni Maria- val?

- Pedig te is neki köszönheted ezt. – mutatott körbe Jasper, majd tekintete elidőzött Peter nyakának jobb alsó oldalán.  Maria egykoron ott harapta meg őt is, miután Jaspert is átváltoztatta.

- Tudom. – morogta Peter és vörös szemei még a szokásosnál is jobban izzottak a dühtől.  – Na de akkor is? Mit gondoltál, hogy legyőzheted  egyes egyedül?!

- Miért ne? Azért annyira nem erős.

- Valóban?  - kérdezte élesen a szőke férfi és olyan képet vágott, mintha erősen kételkedne Jasper értelmi képességeiben.  – Ha nem is olyan erős, a keze mindenhová elér! Te is nagyon jól tudod, hogy hála neki, Charlotte - ból is vámpír lett.  – morogta  megint csak mérgesen.

- Tudom és persze sajnálom. – mondta Jasper.

      Ekkor kinyílt a bejárati ajtó és Charlotte viharzott be. Egyetlen mozdulattal lépett be és ült le Peter helyére. Lábait keresztbe tette és öntelten nézett új vendégére. Jasper a nő szemeibe bámult. Azok a szeme láttára változtak bíborból halovány barnára.

- Ezzel megvolnánk. – mondta a nő.

- Sajnálom azt a szerencsétlent, aki az utadba került. – dünnyögte Jasper és undorodva fordult el Charlotte - tól.

- Valamikor enni is kell. – tárta szét a karjait Charlotte és így folytatta :

- Különben meg, régóta úton lehetsz. Látszik rajtad. Neked is vadásznod kellene.

- Ne aggódj! Majd tudom, hogy mikor éhezem meg igazán. Attól nem kell félned, hogy éhen halok. – válaszolt keserűen Jasper.

- A lényeg, hogy ne maradj sokáig!  – szólt a lány és kiment a szobából. – Remélem érzed a hangulatunkon, hogy itt senki sem lát szívesen!

- Hogyne érezném. De azért legalább minimum egy évig maradok, még ki nem találom, hogy hogyan tovább.

     Peter elhúzta a száját, de bólintott. Charlotte a másik szobából átszűrődő zajok alapján mérgében éppen kettétörte a könyvespolcot. Jasper elvigyorodott és kisuhant az éjszakába. Úgy döntött itt az ideje vadászni menni.