Harmadik fejezet 

     A két vörös hajú idegen lassan és megfontoltan közelített felém. A férfi, úgy tűnt nem igazán tart tőlem, mégis öt méter távolságra lefékezett előttem. A nő már más volt. Az ő szemei  világosbarnán ragyogtak. Úgy véltem, hogy a fiú veszélyesebb lehet, hiszen vérvörösek voltak a szemei, de a  lány barátságtalan, utálkozó nézése mégis arra sarkallt,  hogy tőle kell távolabb húzódnom.

     Ránézésre alig lehettek idősebbek nálam. De, amint arra később rájöttem a látszat sok mindenben csalt ezzel a két vámpírral kapcsolatban.

- Üdv. – szólt határozottan a férfi. – Noah vagyok.

     Nem szóltam semmit, csak bólintottam, jelezvén, hogy tudomásul vettem ki is ő.

- Ő pedig a húgom, Clarissa.

     A lányra mutatott, aki hirtelen kihúzta magát és feszültebb lett, mint eddig.

     Ránéztem és megint csak bólintottam.

- És te ki vagy? – kérdezte Noah.

- Ez jó kérdés.  – gondoltam magamban és megrántottam a vállam.

     A két vámpír meglepetten nézett rám, majd egymásra, és Noah újra megszólalt.

- Nem kell félned. Nem azért jöttünk, hogy bántsunk. Ígérem, hogy egy újjal sem nyúlunk hozzád.

     Újra Clarissa- ra pillantottam és erősen kételkedni kezdtem fivére érveiben. Ez a lány undorodva nézett rám, de egyáltalán nem érdekelt. Úgy véltem, még ha meg is támadna valamelyik, könnyű szerrel elintézném őket.

     Végül úgy döntöttem elég a hallgatásból.

- Én Alice vagyok. – kissé meginogtam, mikor kiejtettem ezt a nevet.

- Örvendek.  – mosolygott Noah.

     Kivillantak tűhegyes fogai.

- Ha nem a harc céljából kerestetek fel, akkor miért?  - kérdeztem.

- Mi erre szoktunk vadászni és szállásunk is van a közelben. Láttuk, amikor az erdőben lófráltál és gondoltuk szívesen csatlakoznál hozzánk.

- Valóban? – kérdeztem és gyanakvóan felhúztam a szemöldököm.

- Talán kételkedsz a szavamban?! – kérdezte Noah kissé parancsoló hangon.

- Igen. – mondtam azonnal. Nagyon furcsálltam, hogy ilyen őszinte vagyok hozzá.

     A fiú megrázta vöröses haját és Clarissa - ra nézett.

- Legyél már egy kicsit szívélyesebb Alice – val! – szólt rá.

     Clarissa bólintott és ő is elmosolyodott.

- Én is örvendek neked. Tényleg nem rossz szándékból jöttünk.

- Szerintem tarts velünk. Egy ilyen fiatal vámpírnak elkél a segítség. – szólt Noah.

     Hirtelen eszembe jutott , hogy vámpír vagyok. Már a két testvér megérkezése előtt rájöttem, hogy mi is vagyok valójában. Egyszerűen feltörtek bennem az ösztönök és most már értettem, hogy miért reagáltam olyan furcsán a vér látványára, valamint miért is akartam annyira az udvaron kószáló, zavart tekintetű nő után menni.

- Ti tudjátok, hogy miért vagyok ilyen? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Mindennél jobban vágytam az igazság kiderítésére.

     Egymásra néztek és én nagy igalomba jöttem.

- Ezek tudnak valamit – gondoltam.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de fogalmunk sincs, hogy hogyan lettél ilyen.  – mondta végül a fiú.

- De nem láttátok, hogy ki változtatott át? – kérdeztem mohón.

- Nem. – vágta rá rögtön Noah.

     Clarissa kissé érthetetlenül nézett fivérére, de nem szólt semmit.

- Te semmire sem emlékszel? – csúszott ki a lány száján a kérdés.

- Semmire. Magamhoz tértem és ilyen voltam.  – mondtam szomorúan.

- Sajnálom. – szólt őszinte hanggal Clarissa – Hidd el én megértelek. – mondta újra és most már úgy éreztem talán még sem utál annyira.

- Esetleg még jó barátok is lehetünk.  – tanakodtam magamban.

     Noah figyelmeztető pillantást vetett húgára és így szólt:

- Azért nem rossz ez az élet. Örökké élhetsz.  Azt tehetsz amit csak akarsz. Senki sem szabhat határt. – lelkendezett.

- Én nem így gondolom! – szóltam bosszúsan.

- Akkor hát gyere velünk és majd meggondolod magad!  - mondta Noah.

     Erre én vidáman bólintottam és elindultam utánuk. Fogalmam sem volt, hogy miért megyek velük. Noah egyáltalán nem volt szimpatikus a számomra. Nem tetszett nekem, hogy ennyire értékelte a halhatatlan életet. Azt az életet, amely más emberek pusztulásával járt, még nekünk biztosította a szomjúság elmúlását. Ahogy követtem őket akaratlanul is megborzongtam. Éppen az imént egyeztem bele és fogadtam el, hogy ezentúl emberekre fogok vadszáni. Nem akartam elhinni, hogy ezt tettem.

     Mire a búvóhelyükre értünk már este volt. A Hold fényesen sütött az égen és én csak csodálni akartam. Odaültem az egyik kitört ablak elé és engedtem, hogy a hűs, éjszakai szellő a hajamat fújdogálja. Ám még ez a kellemes érzés sem tudta elfeledtetni, a torkomat kaparó kínzó fájdalmat. Állandóan nagyokat krákogtam. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy a közelben sétáló, védtelen emberek után kutakodjam a vaksötét éjszakában.  

***

     Eközben a könyvtár másik részében Noah és Clarissa beszélgettek. A fiú roppant elégedett volt magával. Dörzsölgette a tenyerét és éppen azon tanakodott, hogy hova kellene mennie vadászni. Clarissa egy kopott ülőalkalmatosságon kuporgott és nagyon ideges volt.

- Tulajdonképpen miért akartad, hogy ez a lány csatlakozzon hozzánk?  - kérdezte dühösen.

     Noah megállt és rápillantott.

- Nem mindegy?  - vont vállat.

- Nem!

- Miért érdekel annyira?

- Mert nem szeretném, ha őt is tönkretennéd, mint másokat. Úgy  látom benne van elég bátorság, hogy fellázadjon az ilyen brutális élet ellen. Miért nem akarod megadni neki a választás jogát?

- Szeretném ha velem élne, de másképpen, mint te.

- Szerelmes vagy bele?

- Csak tetszik. Vonz a személye. Ennyi.

- Ha igazán szeretnéd, akkor elengednéd, akár csak engem.  – panaszkodott Clarissa.

- Mellettem kell lennetek! Neki, mint feleség, neked meg mint testvér! Értetted?! Erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni!

- Rendben. – szólt túl gyorsan és lemondóan a lány, majd kitisztult fejjel azon kapta magát, hogy megint csak áldozata lett fivére különös képességének.

- Azt miért nem mondtad meg neki, hogy találkoztál azzal a vámpírral akinek az új ,,életét” köszönheti. Aki belehajszolta azt az idős hideget, hogy átváltoztassa.

- Nem tartottam jó ötletnek, hogy eláruljam neki. Félek, hogy a nyomába szegődne. Ismertem, olyan hozzánk hasonlóakat akik újjászületésük után ragaszkodtak ahhoz a személyhez, aki átváltoztatta őket.

- De hát aki ilyenné tette az már nem él.

- Tudom.  – mondta  türelmetlenül Noah – De sosem lehet tudni. Lehet, hogy beleszeretne abba a James nevűbe.

- Én úgy vélem, hogy … - akarta folytatni Clarissa, de Noah odalépett hozzá, a szemébe nézett és így szólt: - Szerinted mióta érdekel engem az, hogy te mit gondolsz.?! Mostantól tartsd meg magadnak a véleményed!

     Noah lezártnak tekintette a témát. Elindult a kijárathoz , de előtte beszólt nekem.

- Alice – kezdte, és megvárta, hogy ránézzek – lenne kedved elkísérni vadászni? Úgy vélem, sőt látom is a szemeiden, hogy szomjas lehetsz.

- De én senkit sem akarok bántani. – szabadkoztam.

- Gyere már! – mondta Noah.

     Erre én felpattantam és előbb kint voltam a sötét éjszakában, mint a vadászatra invitáló társam.

     Hangtalanul és fürgén rohantunk az éjszakában. Noah már csukott szemmel is ismerte a várost és tudott olyan helyekről, ahol ártatlan embereket lehetett becserkészni. Egyre jobban undorodtam tőle. Figyeltem, miközben a levegőt szimatolta és ide – oda kapkodta a fejét zsákmány után kutatva. Láttam az arcán valami ijesztőt. Aztán hamar rájöttem, hogy élvezi a vadászatot. A vidáman megcsillanó szemei legalábbis erre utaltak.

     Egy fél óra elteltével aztán megállt, a kezét a szájára tapasztotta, a háta begörnyedt és majdhogynem négykézlábra ereszkedett. Én csak feszülten vártam, hogy mire készül.

     Egy gyér fényű utcai lámpa mellett álltunk meg. Tőlünk jobbra és balra is több emeletes tömbház sorakozott. Valahol még égett a lámpa, de a legtöbb helyen sötétség honolt. Belegondoltam, hogy még mi itt lesben álltunk, addig emberek százai az igazak álmát aludták és nem is sejtették, hogy vámpírok ólálkodnak a közelben.

     Aztán megint csak elkapott a már jól ismert látomás előtti kábulat. A végtagjaim elernyedtek és a szemem káprázni kezdett.

     Egy ötven év körüli házaspár éppen hazafelé tartott az operából. A nő szőke haja elegáns kontyba volt rendezve. Szaténkabátját jobban összehúzta, mert fázott. A férfi akinek okuláré volt a szemén, és sétabotot tartott a kezében éppen átkarolta a nőt.

- Mindjárt otthon leszünk Elena. Az unokák, már biztosan várnak.

- Jaj Alfred. – korholta a nő – Szerinted még nem alszanak? Mondtam Sophie – nak, hogy ne engedje nekik, hogy sokáig fent legyenek.

- Ne fogd őket, olyan szorosan drágám.  – mondta öblös hangon az öregúr.

     Ekkor egy vörös hajú férfi ugrott ki eléjük és a házaspár nagyon megijedt.

- Oh fiatalember. – mondta a szívére tett kézzel a nő – Nagyon megijeszett minket.

- Elnézésüket kérem, csak kérdezni szeretnék valamit. – mondta Noah.

     A látomás lassan a semmibe veszett, és én szembe találtam magam Noah izgatott képével.

- Te már láttad, hogy jön valaki igaz?  - kérdezte a fiú.

     Bólintottam.

- Na és, ellenkezni fognak? – kérdezte és abba az irányba nézett ahonnan a két idős megjelenése várható volt.

- Nem tudom. Azt már nem láttam.

- Igaz. Eddig senki sem ellenkezett. – szólt határozottan.

- Ezt meg hogy érted?  - kérdeztem és újra elfogott az utálat. – Nem hinném, hogy létezne olyan ember aki az ilyen halált vágyná?

- Látom még mindig nem vagy tisztában a képességeimmel. Nem baj. Csak figyelj. Ilyet nem látsz minden nap.

     Ekkor már szemtől – szembe láthattam az előbbi látomásomba szereplő embereket.

- Ne fogd őket, olyan szorosan drágám.  – mondta immár újra öblös hangján az öregúr.

     Noah megállíthatatlanul előreszökkent, de én nem mentem utána.

- Oh fiatalember. Nagyon megijeszett minket.

- Elnézésüket kérem, csak kérdezni szeretnék valamit.

     A házaspár kíváncsian nézett Noah – ra. Érdeklődőek voltak. Kíváncsian fürkészték a fiút, nem is sejtvén, hogy mi vár árjuk.

- Éppen most érkeztünk a városba. Megtudnák mondani, hogy merre találunk egy helyet ahol megszállhatunk?

     Elena rám nézett és elmosolyodott.

- Oh jaj. Ifjú házasok. Milyen romantikus. Segítsünk nekik Alfred.  – nézett hirtelen a férjére.

- Ahogy akarod kedvesem.

     És én akkor már tudtam, hogy most írták alá a halálos ítéletüket.

- Akkor mutassák az utat! – parancsolta Noah.

     Azok ketten pedig elindultak egyetlen szó nélkül. Mikor mind a négyen befordultunk egy sötét sikátorba, én a legnagyobb szomjúságom ellenére is nem akartam látni, hogyan végez Noah ezekkel a szerencsétlenekkel.

     Lassan eltűntek a szemem elől és néma csendben telt el két – három perc. Majd hallottam egy elfojtott kiáltást, egy azt követő morgást és Noah előbukkant.

- Nos? Jössz vagy tovább éhezel?

     Én pedig mentem, de abban a pillanatban rá kellett döbbennem, hogy akármennyire utálom Noah- t én sem vagyok különb nála. Még nem. De majd egyszer talán az leszek. Mindent elkövetek annak érdekében, hogy különb legyek egy szörnyetegnél.