Tizenegyedik fejezet 

     Tompa arckifejezéssel, meredten álltam Clarissa és Noah között. Lényem egy része, aminek egyáltalán nem voltam az ura, azt súgta: Tegyem meg amit Noah kért tőlem. Védjem őt, és végezzek Clarissa - val.

     Ám a szívem, ami már csak vámpírmérget pumpált, arra sarkalt: Itt az idő, hogy fellázadjak Noah parancsai ellen és végre tényleg azt tegyem amit akarok, amit mindig is tenni akartam.

- Segíts már te átkozott! – üvöltött rám a fiú és kezét követelőzően felém nyújtotta.

     Abban a pillanatban Clarissa felé fordultam, jobb kezemet a vállára tettem és erősen megszorítottam azt. A lány halkan felszisszent és csalódottan nézett rám.

- Alice –  kérlelt szemében elszántsággal – Emlékezz, hogy mit beszéltünk egyszer. Hogy ha eljön az idő segítesz nekem! Hát íme, itt az alkalom!

- De én  … - dadogtam furcsán magas hangon és másik kezemmel leemeltem a bátyjáról.

     Noah elégedetten nézett rám és ellazult a sarokban. Izmait feszegette és a nyakát dörzsölte.

- Ezt már szeretem – tette hozzá magabiztosan.  – Na gyerünk! Ess túl rajta! Öld meg Clarissát. Most!

     A látomásomban szereplő család egyöntetűen rázta a fejét, főleg a szőke férfi, a nő aki az anyám is lehetett volna és a bronzhajú ifjú. Viszont a fejemben csengett  Noah minden egyes parancsa.

- Végezz vele! Gyerünk! Csináld!

     Clarissa felsikoltott, mert valaki a levegőbe emelte és megfeszítette a testét. Majd egyetlen, könnyed mozdulattal, az a valaki kidobta az ablakon. Még hallottam, ahogy azt kiáltja:

- Küzdj!

     Magamra néztem.

      Az ablaknál álltam. Figyeltem, ahogy a lány teste pihetollként zuhan a földre, egyenesen bele a kemény betonba. Az aszfalt felrepedt teste zuhanásának következtében.

- Ügyes voltál. – dicsért egy hízelgő hang.

     A fiú keze a vállaimon nyugodott és a fejem abban a percben kitisztult.

     Én dobtam le  Clarissát az emeletről. Én sebeztem meg. Én árultam el.

- Ó  ne! – kiáltottam és rohanni akartam lefelé, hogy segítsek neki.

     Noah visszatartott. Erősen szorította a csuklómat és rám nevetett.

- Ugye nem akarsz utána menni? A feladatot az, hogy megöld, nem pedig, hogy megmentsd!

- Fogd be! – kiáltottam és kezeimet a fülemre tapasztottam, hogy így tompítsam szavai hatását.

- Alice, ejnye. Te már az enyém vagy!  - mondta.

- Nem vagyok senki tulajdona! Főleg nem a tiéd! Te undorító szörnyeteg! Gyűlöllek!

     Akkor már éreztem, hogy győztem. Megtörtént, amit Clarissa mondott. Csak elszántság dolga volt az egész.

     Szembefordultam a vörös hajú fiúval és teljes erőmből gyomorszájon rúgtam. Mielőtt nekirepült volna a falnak, utána kaptam  még a levegőben, és nekivertem a padlónak.

- Neee! –  kiáltotta rémülten. – Ez nem lehet igaz!

     Egy hangos reccsenés kíséretében, az emelet megadta magát és szépen lassan összeomlott a talpunk alatt, mint egy kártyavár. A levegőben voltunk mindketten teljes egy percig, majd a földön landoltunk.

     Én a talpamon és könnyedén. Noah a fenekén és zihálva. Aztán a fejem felé néztem. Omlott ránk a vakolat, a cserép, gerendák százai. Kezeimet ösztönösen a fejem fölé emeltem, ám ekkor megláttam Clarissát. Elgyötört volt és félt. Határozottan félt.

     Szélsebesen magamhoz húztam a kezét és mindkettőnket kirántottam a törmeléklavina alól.

- Huh. –  motyogtam. – Jól vagy?

- Igen. –  mondta, és a hangja most már nem arra utalt, hogy félne. Inkább boldog volt.  – Megmentettél. Köszönöm.  – hálálkodott.

     Hisztérikusan megráztam a fejem.

- Megmentettelek? Ugyan mitől? Úgy sem haltunk volna meg. És azt se feledd, hogy előtte kihajítottalak két emelte mélységbe.

     A lány rám vigyorgott.

- Te nem haragszol?  - kérdeztem döbbenten.

- Egy cseppet sem. Kitűnően viselkedtél. Végre sikerült ellenállnod Noah képességének. Gratulálok!

- Köszike. – nevettem - De azért te sem voltál kutya. Az a harapás? Honnan jött az ötlet?

- Hmm. Tudod a vámpíroktól. – mondta ironikus hangon.

- Tényleg. – játszottam a lököttet – Erre, hogy nem gondoltam?!

     Nevettünk.

     Majd felálltunk és leporoltuk magunkat.

     A törmelék alól ekkor Noah ugrott elő. Roppant elszántnak tűnt.

- Most végzek veletek! Elegem van már a kislányos összefogásotokból. Nevetséges.

     Megindult felénk, és mi teljes harci pózban vártuk. Lekuporodtam és kezemet hívogatóan tártam felé:

- Na gyere csak! – és vicsorogtam.

     Már  éppen felé ugrottam volna, amikor Clarissa lefogott.

- Ne!  - mondta.

- Mi ? – érthetetlenkedtem.

- Alice te még lehetsz jó! Megjavulhatsz! Ne szennyezd be a kezed, egy ilyen mocsok megölésével. Különben is, ez az én harcom! Ennyi jár neki, a sok szenvedés miatt amit okozott!

     Bólintottam és lassan hátráltam. Értettem barátnőm reakcióját és igazat adtam neki. Meg hát a fejemben újra megjelent a család képe,  akik hevesen bólogattak és úgy tűntek büszkék rám.

     Clarissa a fivére elé ugrott és én elfordultam. Dulakodás hangjait halottam, reccsenéseket, majd egy meglepett nyögést.

- Ez biztosan Noah volt. – gondoltam.

- Tüzet! – ordította Clarissa.

     Én a kezembe vettem a törmelékek között talált gyertyát, majd a közelben csövező hajléktalanok meghitt kukatüzébe mártottam a kanócot. Gyorsan visszaröppentem Clarissa- hoz, aki addig falapokkal takarta be Noah testét.

       Noah hamar lángra lobbant.

     Az egészből szinte semmit sem láttam. De hallani is elég volt. Tudtam, hogy ilyet egész hátralévő életemben még hallani sem akarok.

     A tűz lassan máglyává tornyosult, és a lángok nyaldosni kezdték a könyvtárból megmaradt részeket is. Minden a tűz martalékává vált.

- Így jó.  – szólt a lány rekedt hangon – Legalább nem hagyunk nyomokat magunk után.

     Némán bólintottam.

     Nekem a lángok azt jelentették, hogy itt az ideje elkezdeni az új, igazi életemet.

     Lassan megdermedtem és elestem.

- Mi a baj? Alice mi történt? – kérdezte aggodalmasan Clarissa. Éreztem, ahogy felhúz a földről.  – Most nincs idő a rosszullétekre! El kell tűnnünk innen!

- Várj még egy kicsit. Nem vagyok rosszul. Látok valamit. Valami jót.  – mondtam halkan és éreztem, ahogy a szám mosolyra húzódik.

     Újra láttam őket.

      Immár másodszor.

     Ott voltak mind. Jasper megint a kezemet fogta és nevetett. Aztán elengedte és a medveszerű, feketehajú fiú elé lépett.

-  Emmett,   - ingatta cselesen a fejét  -  most csak viccelsz ugye? Lehet, hogy erős vagy, de nem annyira mint én.

- Ha ha. –  kacagott jóízűen, de kissé gúnyosan a srác. –  Az lehet, hogy neked is van képességed haver, de nekem maga az erő a képességem! Érted már?

     Jasper leült vele szembe és feltűrte az ingujját. Emmett is ugyanígy tett.

- Szkander! Most! – kiáltotta Emmett hangosan.

- Pfff! Gyerekes barmok. – szólt ez lágy hang mellettem.

     Oldalra néztem. A szőke lány karba font kézzel állt mellettem és rosszallóan nézte a fiúkat.

- Ugyan már Rose! – mondta megenyhülve a nagydarab fiú – Csak játszunk. Szállj be majd te is!

- Hogy én?! Ugyan már. Kikérem magamnak! – mondta Rose és egy szőke hajszellő kíséretében távozott.  – Jaj Edward! – mondta unottan, a zongoránál gubbasztó fiúnak  - Nem játszanál végre valami mást?! Kicsit unom már Debussy-t és a többi klasszikust is. Tipikus Cullen vagy.  – morogta és a szemeit forgatta, amik csak úgy mint a többieknek, aranybarnák voltak.

- Ha nem tetszik ki lehet fáradni. – válaszolta Edward féloldalas mosollyal és még hangosabban rákezdett.

     Rose távozott a szobából.

- Szóljál rájuk Carlisle! Vagy legalább te, Esme!  - könyörgött menet közben a lány.

     A zongora mellett ,,apa”  és ,,anya” álldogált. Elégedettek voltak.

     Valaki pofon vágott. Aztán még egyszer.

- Aú. Na! – nyögtem csalódottan – Clarissa állj már le!

- Alice. Sajnálom, hogy megzavartalak, de sietnünk kell. Itt van már a fél város!

- Jó, jó  megyek.  – mondtam és felálltam.

     Futni kezdtünk. Át a tömegen. Senki sem vett észre minket. A  tűz még mindig égett.

- Mit láttál?  -kérdezte kíváncsian.

- A jövőmet. A családomat. A Culleneket.  – mondtam elégedetten és gyorsítottam.