Sosem akartam itt lenni…Csak bedugtak ide, amikor egy voltam. Ez nem élet, ami itt van. Mindig is családra vágytam…ahelyett kaptam pár őrült nevelőnőt, akik a konzervatívságnak egy felfoghatatlan mértékével neveltek engem. Kiírtották belőlem a nevetést, a boldogságot, és a reményt. De élek…ez azért több mint amire pár éve számítottam…számítottunk…
 
Az ágyamon ülltem. A dohos, és kényelmetlen rácsos ágyamon, amin már 5 éve szenvedek minden egyes éjjel. Tudtam, hogy mindjárt jön Ms.Petter, hogy a konyhába ráncigáljon. Igazam is lett…
- Emma! Emma Abbott! –rikácsolta a talpig feketébe öltözött nő
Lekászálódtam az ágyról. Nagy hévvel megragadta a kezemet.
- Mi lenne, ha nem kéne mindennap közelharcot vívni veled, hogy gyere ebédelni?
- Azért azt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném ebédnek…
- Nem panaszkodunk az ételre! Örülj, hogy van! És most gyere!-parancsolta mérgesen.
Kedvetlenül követtem a konyhának nevezett patkánylyukba. Leülltem Sarah mellé…az egyetlen lény ebben a porfészekben akit még valamennyire a barátomnak tudok nevezni…a villájával undorodva piszkálgatta az elé rakott kőkemény krumplit, és a szétcsócsált, 2cm átmérőjű húst. A székem vészesen nyikorogni kezdett amikor leülltem.
- Emma? - kérezte Sarah - ez rekordidő hozzád képest. Csak 10 perce késel!
- Nem vagyok veszekedős kedvemben…
- Jól vagy?
- Igen.
Némán ülltünk egészen addig, amíg mindenki meg nem ette az „ételt”.
Ekkor felállt Ms.Meckenzee, az otthon igazgatónője. Feltett kezekkel csillapított le mindenkit.
- Gyerekek, jó hírem van! Holnap lehetőség nyílik rá, hogy kirándulni menjünk a közeli parkba! Ez persze csak megfelelő magatartással valósítható meg, ezért szeretnék mindenkit megkérni, hogy holnap az otthonhoz illően viselkedjen! Ha valamelyik nevelőnőnek panasza van valakire, az illető nem jön! És most, menjetek a szobátokba, csendespihenőre! – mondta mosolyogva, mire mindenki felállt az asztaltól, és a szobájába ment.
- Azthiszem az ki van zárva, hogy én is mehetek… - állapítottam meg
- Ez nem biztos! Kérd meg Ms.Petter-t! – felelte Sarah
- Hogy könyörögjek…kizárt!
- Azért ez nem könyörgés!
Morogtam egyet.
- Emma! – szólt a hátam mögül a hang.
Megfordultam. Ms.Petter  jött utánnam.
- Kitalálom – mormoltam
- Ajánlok valamit. Ha ezentúl szó nélkül lejön ebédelni, lehet róla szó, hogy jöjjön.
Elfordultam kissé, és megláttam Sarah reménykedő arcát. Sóhajtottam egyet.
- Rendben – válaszoltam legyőzötten, mire Ms.Petter bólintott egyet,és elment.
- Na, nem is ment olyan rosszul! – mosolygott Sarah
- Menjünk, fáradt vagyok – hazudtam, és nagy léptekkel a szobánk felé indultam, ahol Sarah és én laktunk. Lefeküdtünk.
Szóval kimegyünk. Fél éve talán először… Az biztos, hogy régen láttuk már a napvilágot…az itt töltött 15 évemen ezek a kirándulások voltak a csodák.
Innen persze mindenki ki akar törni…titokban mindenkinek azaz álma, hogy jönnek érte…hogy azt mondják neki, csak félreértés volt, és te hozzánk tartozol.
Egy családhoz. Szerető, gondoskodó családhoz, akik foglalkoznak veled, és felnevelnek.
Én már nem reménykedek. Anyám meghalt, amikor engem szült, apa meg nem akar.
Titkos családtagokról pedig nem tudok. De ott motoszkál a fejedben, a szívedbe, a lelkedbe a vágy. És ez nem múlik el.
 
Mindig is csodálkoztam rajta, hogy nem visznek el. Akár munkára.
A hajam barnás, és hosszú, amit csak egy kontyba szoktam összefogni, egy 4 éve használt gumival. A bőrömnek nem volt lehetősége rá, hogy egy kis színt kapjon, így tökéletesen fehér vagyok, és ez nagy kontraszt a hajam színével.
Vékony vagyok, na nem mintha ezen a helyen túlsúlyosra hízlalnának.
De szép vagyok…azthiszem ezt elmondhatom magamamról…
Még az itt töltött évek sem változtattak a vonásaimon…
Anyu szép lehetett…
 
De kimegyünk, aminek végülis van ára, de most nem számít.
Talán jó lesz…
Talán.