Már megint csak nagy nehezen tudtam elaludni az este.
Órákig fetrengtem, végül valami groteszk, fájdalmas pózba keveredtem,így le tudtam állítani magamat. Az alvás nem tartott sokáig… Hallottam, hogy valaki a szobában van, de féltem felkelni. Lopakodott, de nem elég halkan. Betörő?

Oké, gondolkozz Emma.

Semmi tompa tárgy nem jutott az eszembe, ami a kezem ügyébe lett volna.

Kinyitom a szememet, és miután meggyőződtem rajta, hogy télleg van ott valaki, sikítok – határoztam el magamat. Szerencsére csak nagyon kicsit kellett elfordítanom a fejemet, szinte semennyire, hogy belássam a szoba többi részét. Résnyire kinyitottam a szememet. Igazam volt. Valaki az ajtóban állt, és valami hegyes volt a kezében. Amint eljutott a tudatomig, hogy egy kés az felszisszentem…butaság volt. Mielőtt még sikíthattam volna a keze már a számra tapadt. A szívverésem leállt, a félelem a zsigereimig hatolt. Ekkor valami kattant, és hirtelen egy gyér fényű lámpa világította meg a betolakodó arcát.

A szám kissé szétnyílt a keze alatt a meglepetésembe. Egy csöndjelet mutatott az ujjával, és levette a számról a kezét. Azonnal felülltem. Ő is letelepedett mellém. Egyenesen szembe néztem a parkbéli fiúval.

- Te mit? – suttogtam, de az eredménye csak az lett, hogy megint elhallgattatott. Felállt, majd a fejével intett, hogy kövessem. Tettem amit mondott. Nem tudtam, hogy hova megyünk, de nem is érdekelt. Itt van. Talán választ kapok a kérdéseimre.

A kezemet fogva vezetett, mígnem egy olyan raktárhoz nem értünk, amit 15 év alatt még egyszer sem láttam.

Viszont távol volt mindentől, hallótávolságon kívülre értünk.

Ott lelültetett. Furcsán néztem rá, de megelőzött a kérdésével.

- Hogy hívnak? – kérdezte halkan.

Nyeltem egyet.

- Emma Abbott – feleltem.

Nem értettem, hogy miért, de mosolyogva bólintott.

- Edward Masen – mondta, mielőtt még megkérdezhettem volna.

Edward.

- Mit csinálsz itt? Mit akarsz tőlem? Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Hogy jutottál be? – hadartam a kérdéseket, mire elmosolyodott.

- Hé, Emma nyugi! Egyszerre csak egyet!

Bólintottam.

- Először is téged kereslek!

- Miért? Mit csináltam?

- Egy nagyon csúnya dolgot!

Hátrahőköltem, de csak elmosolyodott.

- Elbűvöltél – vallotta be. Nem tudtam mit felelni.

- Másodszor az egyik nevelőnő kalapján ott van az otthon címere…harmadszor simán be tudtam mászni! – válaszolt az összes feltett kérdésemre.

Még mindig nem értettem a dolgot.

Fájdalmasan sóhajtott egyet, majd körbenézett.

- Mióta laksz itt? – kérdezte halkan.

Megvontam a vállamat.

- Szinte születésem óta. Anya meghalt amikor megszült, apa meg nem akart a gyász miatt…így hát ide kerültem. – válaszoltam keserűen

Furcsán, mélyen nézett a szemembe.

- Mi az? – kérdeztem zavartan

- Hányban születtél?

- 1901 – ben

Bólintott, és egy nagyot nyelt.

Akaratlanul ásítottam egyet. Tény,hogy nem aludtam eddig mélyen. Elmosolyodott.

- Ideje lenne visszamenned.

- Ne! Ne menj el! – könyörögtem neki

A keze közé fogta az arcomat.

- Visszajövök, rendben? Ha akarod minden éjjel!

Bólintottam egyet. Segített felállni.

- Még soha nem voltam itt! – tűnődtem

Halkan nevetett.

- Azért jó hely – mosolygott

- Aha…és hogy találtad meg?

- Körbenéztem…

Összeráncoltam a homlokomat, de végül annyiban hagytam a dolgot.

Szótlanul mentünk vissza. Az egész olyan fura volt…most látom életemben másodszorra, de már szinte azonnal beleszerettem. Szerelem…furcsa érzés. Az elfojtott érzéseim előretörőben voltak.

Elbűvöltem.

Akaratlanul elvigyorodtam.

- Mi olyan vicces – kérdezte megütközve.

Észre sem vettem, hogy engem néz.

- Nem… semmi – habogtam. Megállított, majd a kezével gyengéden megemelte az államat. Felemelte az egyik szemöldökét.

Makacsul hallgattam.

Amikor látta, hogy nem válaszolok sóhajtott egyet.

- Érdekes egy lány vagy – mormolta, majd elindult, de hirtelen megtorpant. Megijedtem.

- Be tudsz szökni egyedül?

Tétován bólintottam, igen álmos voltam már. Edward szeme is fáradt volt.

- Sok sikert – suttogta, és kissé az ajtó felé lökött. Hangtalanul bementem, és az ágyamba zuhantam.

Döntöttem. Nem mondom el Sarah-nak…legalábbis a közeljövőben nem.

Az álom ólomként nehezedett rám, és szinte pillanatok alatt újra az öntudatlanságba merültem…most már boldogan.