- Uram, üljön le!- Kérte kedvesen Ms.Meckenzee.

Edward megrázta a fejét.

- Inkább nem, köszönöm – Felelte fagyosan.

Az igazgatónő megvonta a vállát, és leült.

- Szóval, szöktetünk, he? – Kérdezte lekezelő hangsúllyal.

Egyikőnk se felelt.

- Emma mindig is nehéz eset volt, de az utóbbi időbe úgy tűnt, hogy sikerült betörnünk. Ezek szerint mégsem. – Tűnődött hangosan.

- Ha megkérhetném, ne beszéljen róla úgy, mintha egy ló lenne – Szólította fel Edward a nőt.

Egy rideg pillantást kapott válaszul.

- Sajnálattal közlöm, de nem áll módunkban kiengedni Emmát az intézetből. – Jelentette ki Ms.Meckenzee kárörvendően.

- Miért is?

- Lássuk csak, nincs rendelkezésére álló anyagi háttere, munkája, háza, és ilyen körülmények között sajnos tiltja a szabályzat, hogy elhagyja az intézményt. – Felelt unottan Edward kérdésére.

- Ó, csak a pénz a gond? – Kérdezte gúnyosan a fiú, és két kezét letéve az igazgató asztalára hajolt – nekem annyi van belőle, hogy le se tudja írni!

Ms.Meckenzee egy pillanatra összeszűkítette a szemét. A pénz gondolata nagyon tetszett neki, de végül dühösen felállt.

- Nem tehetem, és most meg kell kérnem, hogy távozzon! – Utasította Edwardot.

- Emma egy tévedés miatt van itt, és emiatt nem kell maradnia!

- Ó, ó, ó, kedves uram… ne ártsa magát ilyen… alantas dolgokba. Ez nem a maga társadalmi helyzetének felel meg… ilyen kis piti ügyek miatt nem kell bajba kerülnie. Ha most csöndesen távozik, nem jelentem fel birtokháborítás miatt. – Kacsintott a fiúra Ms.Mekenzee.

A következő percben Edward a falnak nyomta a nőt, mire ő fájdalmasan grimaszolni kezdett.

- Maga csak ne mondja meg, hogy mit csináljak, és mit ne! Megesküszöm rá, hogy még látni fog, és őt is kihozom! – Mutatott rám – és bánjanak vele ember módjára, megértették? Ha egy szóval is panaszkodik, bezáratom magát ezzel az egész kócerájjal együtt! – Vicsorogta, majd elengedte a nőt, mire Ms.Meckenzee gúnyosan felhorkant.

- Ha még egyszer beteszed ide a lábadat, rendőrökkel fogatunk el, és záratunk be börtönbe! Emma nem ér ennyit, hidd el!

Edward megint azon volt, hogy fizikailag bárhogy fájdalmat okozzon neki, de végül vett egy nagy levegőt, elfordult tőle, és magához rántott.

- Akkor is kihozlak. Várj rám, és bízz bennem. Szeretlek! – Suttogta a fülembe, majd elindult. Ms.Petter, és Ms.Pollock kikísérte.

Megkövülten álltam, és figyeltem a távolodó alakját. Még nagyban az utolsó szavait ízlelgettem, amikor Ms.Meckenzee hátulról taszított egyet rajtam.

- Lódulj – Morogta, mire gyorsan elindultam.

Mielőtt bemehettem volna a szobámba, megragadott.

- Nem ajánlom, hogy bármire készülj, vagy egyáltalán bármit is tervezgess. Ez színvonalas otthon, nem fog egy makacs, kiszámíthatatlan lány mindent felborítani. És ne várj rá. Kizárt dolog, hogy lásd még egyszer az életbe. Ha kell őrt állunk minden éjjel, egészen addig, míg 18 éves nem leszel! Na, ez hogy tetszik?  És különben is, egy nagy zagyvaság amit összehordott neked. Neked nincs anyád, azért vagy itt! És többet egy szót sem akarok hallani! – Parancsolta, majd belökött a szobába, és becsapta az ajtót.

Az ágyhoz tántorogtam, és próbáltam a fájdalom bénító hatása ellenére gondolkozni, és levegőt venni.

Végül sírni kezdtem. Hangosan, és erősen.

Hallottam, ahogy Sarah feltápászkodik, és átjön hozzám. A következő percben átkarolt, én meg bömbölve borultam az ölébe.

- Semmi baj, Emma! Minden rendben lesz! Csss! – Csitítgatott olyan meggyőződéssel, mintha képben lenne a történtekről.

Bennem meg minden felgyülemlett. A keserves csalódás, a fájdalom, hogy talán soha nem látom viszont. Hogy él az igazi anyukám.

Minden.

Mivel nem tudtam abbahagyni a sírást Sarah mellém feküdt, és úgy aludtunk el.

Nekem úgy tűnt, hogy órákig, rázkódtam a gyásztól, de minden ment tovább.

Az éjszaka, a napok, az órák.

Csak én maradtam ugyanott. Edward-al. A szerelmemmel.