Magához szorított.

- Hát nem meg mondtam, hogy vissza fogok jönni? – Kérdezte dorgálón.

- Igen… de én csak… én azt hittem, hogy soha, hogy soha többé nem foglak…

- Emma, kicsit jobban bízhatnál bennem! Nem csak te tartod meg az ígéreteidet! Apropó, ígéretek, léptél már előre valamit a Sarah ügyben? Mert én igen! – Vigyorgott.

Értetlenül néztem rá.

- Mire gondolsz? – Kérdeztem tompán.

- Egyet találhatsz. Szerinted ki finanszírozza a kis túrátokat?

Leesett az állam.

- Te? És, hogy?

- Szóltam egy jó barátnak, ne félj, azt nem tudják, hogy én állok mindennek a központjába. De valahogy mégiscsak egyedül kellett maradnod. Így mindkét félnek jó, Sarah meg külön meglepetéseket fog kapni.

- Edward, köszönöm… mármint az ő nevében is… annyira boldog lesz!

- Remélem is… szóval, ti beszéltetek?

Bólintottam.

- Hihetetlen, de ő kért meg rá, hogy menjek el, ha te jössz. – Vallottam be morcosan. – meg aztán megkért még valamire.

- Mire?

- Hogy kutassam fel a bátyját.

Halványan elmosolyodott.

- Jogos kívánság, megtesszük neki, ne félj!

Boldogan felsóhajtottam.

- Istenem, de jó így téged látni – Suttogta, miközben végigsimított az arcomon.

- A- Anyukádnak… mondtál már valamit? – Dadogtam szemlesütve.

- Ömh… még nem. Szeretném ha téged is látna, amikor elmondom.

- De Edward!

- Mondjad! – Nógatott.

- Mi van, ha nem hisz nekünk? És kidob, én meg maradok az utcán?

- Emma, te nem ismered Anyát. És különben is, fogalmad sincs róla, hogy mennyire hasonlítasz rá! Amint meglát, tudni fogja! Mintha egy tükörbe nézne, ahol magát látja, csak kicsit fiatalabb korába… najó, nem kicsit, de a lényeg, hogy hinni fog nekünk! És soha nem dobna ki! Annyira Anyáskodó, hogy akár az utcáról is hozhatnálak, akkor is befogadna. Így meg végképp.

- És apukád?

- Emma, figyelj! A szüleink jó emberek! Apa is tárt karokkal fog várni!

- Edward, én félek!

- Tudom, tudom. De bíznod kell bennem!

- Próbálok… hidd el. Nagyon is… amúgy hogy akarsz megszöktetni? Egyáltalán hogy nem vett észre Ms.Landman?

Megvonta a vállát.

- Ügyes vagyok – Felelte vigyorogva, majd töperengő fejet vágott.

Kíváncsian vártam, hogy kieszelje a zseniális tervet, és viszonylag hamar össze is hozta.

- Oké, éjszaka megyünk. Addig pakolj össze, és mikor mindenki alszik, szépen elhúzunk. Hogy tetszik?

Vállat vontam.

- Reméljük, beválik…

Megpuszilta az orrom hegyét.

- Biztos, hogy beválik – Javított ki mosolyogva. – Télleg, nem tudod, hogy hány nevelőnő van még itt?

Bizonytalanul sóhajtottam egyet.

- Kettő, esetleg három…

Vigyorogva bólintott.

- Oké, velük simán elbánunk. – Mondta magabiztosan, de én összevontam a szemöldökömet.

- Edward, Ms.Meckenzee egy szelíd bárány Ms.Landman-hez képest! Ha ő rajtakap, nincs menekvés!

Csöndesen felnevetett.

- Elhiszem, de fizikailag szerintem erősebb vagyok nála…

Halkan prüszköltem a rámtörő kuncogás miatt, és megráztam a fejemet.

- Nem! Ő egy… egy állat… nem tudom jobb szóval leírni.

- Emma, itt mindenki egy állat… persze téged, és még pár embert kivéve! – Helyesbített kedvesen – De halkak leszünk, rendben? Az igazak álmát fogja aludni, amikor te, azaz mi kisurranunk.

- Ki beszélget ilyenkor? – Bődült Ms.Landman hangja – Csak kapjam a kezem közé, akkor aztán megemlegeti magának!

Edward egy szempillantás alatt Sarah ágya mögé rejtőzött, pont jókor, mert akkor nyitott be Ms.Landman. Én a fal felé fordultam, és egyenletesen vettem a levegőt, mintha aludnék. Pár pillanatig bennt volt, aztán morogva továbbállt.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, és mire megfordultam, Edward már az ágyam mellett guggolt, és mosolyogva nézte az arcomat.

- Ez közel volt – Suttogtam, mire bólintott.

A legváratlanabb pillanatban kezdett korogni a gyomrom.

- Őőő, nem ehettem ebédet… se reggelit – Magyarázkodtam.

- Miért?

- Szemtelen voltam…

Megcsóválta a fejét.

- Akkor egyél cukrot! Most! – Parancsolt rám, én meg gyorsan kihalásztam a párnám alól a zacskót, és bekaptam egy kisebb marékkal, miközben a világ leggyönyörűbb arcát néztem.