- Kész vagy?- Kérdezte Edward.

- Én-én nem tudom… félek! – motyogtam remegő hangon.

Megragadta, és enyhén megrázta a vállamat.

- Emma, minden rendben lesz! Megígérem!

Kifújtam a levegőt, és bólintottam. Edward újra kinézett az ajtón. A táskámat a vállára rakta, majd megfogta a kezemet.

- Csak halk legyél! – Kérte suttogva, majd kihúzott a folyosóra.

A szívem olyan hangosan dobolt, hogy azt hittem kiszakad a helyéről, ráadásul Edward is érezhette a pulzusom lüktetését. Az ebédlőnél jobbra fordultunk, így egy általam még nem ismert folyosóra értünk. A sötétben egy útvesztőnek tűnt az egész hely, de viszonylag hamar odaértünk ahhoz az ajtóhoz, ami a kertbe vitt.

- Nyitva van? – Kérdeztem ijedten.

Dühösen rám villant a tekintete, belém fojtva a szót. Az ajtó mellől valahonnan előkotorászta a kulcsot, és hangos kattanással elfordította a zárban. Még vagy kettő helyen ki kellett nyitnia, azután tudta csak lenyomni a kilincset, és kinyitni az ajtót.

- Gyere már – Ragadta meg a karomat, amikor nem indultam el.

Furcsán bambultam vissza, és hirtelen végigsöpört rajtam minden emlék, amit ezalatt a 16 év alatt szereztem. Szörnyűbbnél-szörnyűbb emlékek. És most az egésznek hirtelen vége lenne? Mióta vártam erre a pillanatra?

- Emma! – Rángatta a karomat dühösen Edward.

- Ki van ott? – Kiáltott ki Ms.Landman.

Na, ettől már felkeltem, Edward meg csak még jobban. Durván megragadott, és teljes erejéből húzni kezdett. Persze már én is gyorsabban szedtem a lábamat.

- Azonnal gyere vissza! – Kiabálta Ms.Landman.

A nagy tölgyfaajtóhoz futottunk, ahol Edward átdobta a táskámat a túloldalra.

- Emma, sietned kell, mássz fel, segítek! – Suttogta lázasan, és bakot tartott.

Habozás nélkül beleléptem a kezébe, majd onnan az ajtóra. Egy pillanatig az ajtón feküdtem, majd kisebb bénázások után leugortam a másik oldalon.

- Fuss egyenesen, balra, majd látni fogsz egy nagyobb zöld épületet! Siess! – Parancsolt rám a másik oldalról.

- Mi? És te? Edward! Nem hagylak itt!

- Figyelj, nekem le kell ráznom ezt az őrültet! Ott találkozunk! És most menj! Kérlek, a kedvemért!

Sírni kezdtem.

- Emma, minden rendben lesz! De fuss már! Nagyon kérlek! Amilyen gyorsan csak tudsz!

- Várlak – Suttogtam, majd rohanni kezdtem.

Alig kaptam levegőt, ahogy a néptelen utcán végigszáguldottam. Hébe-hóba láttam pár embert, de nem tanúsítottak sok érdeklődést irántam, így hát én se irántuk. Szúrni kezdett az oldalam, és persze úgy ömlött a szememből a könny, mintha két vízesést hordtam volna az arcomon. De csak rohantam, és mikor már nem bírtam tovább, akkor álltam meg egy pár perces pihenőre. A térdeimre támaszkodtam, és küszködve próbáltam levegőért jutni.

Akkor meghallottam, hogy viszonylag közelről kiáltoznak nekem. Gyorsan hátrafordultam. Egy 5-6 férfiből álló csapat tántorgott felém, látszólag tök részegen.

Gondoltam, ezt a találkozást inkább máskorra hagyom, ezért újra futni kezdtem.

Már nem kellett sok hozzá, hogy meglássam a zöld épületet. Fellélegeztem, és gyorsabbra vettem az iramot. Az ajtó előtt lefékeztem, és próbáltam kinyitni, de nem sikerült. Be volt zárva.

Hirtelen minden porcikámban megéreztem a félelem jeges és bénító hatását.

Mit tegyek? – Nyögtem fel sírósan magamban, majd újra záporozni kezdtek a könnyeim.

A falnak támaszkodtam, és zokogtam, majd valaki elkapta a csuklómat, és húzni kezdett. A szívem, már félő volt, hogy szétrobban, annyira gyorsan vert. Vagy a tripláját egy percben, mint amennyit kellett volna. Az arcát nem láttam a sötéttől, de a szorításából ítélve férfi lehetett. Az épület mögé vitt, majd ott be egy ajtón. Hirtelen világos lett körülöttem.

A férfi ott elengedett, és aggódva nézett végig rajtam.

- Jól vagy?

Nem bírtam felelni, csak lecsúsztam a földre, és behúnytam a szememet. A szívinfarktus nem járt messze, ráadásul még mindig nem tudtam, hogy ki is ő.

Leguggolt mellém, és a kezét nyújtotta.

- A nevem Archibald Butt, de mindenki csak Archie-nek hív… többek között Edward is…

Felkaptam a fejemet.

- Edward? Ismered őt?

Nevetve bólintott.

- Hát persze, ő a legjobb barátom… ő kért meg, hogy nyissam ki ezt a helyet, és hogy várjalak meg titeket… tényleg, ő hol van?

- Ne-nem tudom… azt mondta, hogy fussak, és ő ott maradt… mert az egyik nő észrevett minket, és… jajj, nem tudjuk megkeresni? Kérlek!

Megrázta a fejét.

- Tudja, hogy itt biztonságban vagy! De hidd el nekem, nemsokára be fog toppanni!

Az ajtót figyeltem, és közben egy terven agyaltam, végül visszafordultam, és sóhajtottam.

- Nem baj, ha én most alszok egyet? Nagyon fáradt vagyok… - Hazudtam szemlesütve.

- Dehogyis, gyere! Már előkészítettem neked egy ágyat! – Mosolygott rám megértően, és egy ágyhoz vezetett.

- Mi ez a hely tulajdonképpen?

- Jelenleg eladó… amúgy volt már minden. Színház, családi ház, kisebb rendelő… naponta váltogatják. – Felelt Archie.

Ráültem az ágyra. A megtestesült kényelem volt, a régimhez képest, habár Archibald sűrűn kérte a bocsánatokat a minőség miatt.

- Jóéjszakát – Mosolygott rám kedvesen, én meg egy kisebb pillanatra elvesztem a gyönyörűen kék szemeibe.

Gyorsan elfordultam. Mégis mit csinálok? Ott van Edward, aki éppen sokat kockáztat értem, én meg itt belehabarodok a barátjába?

Habár Archibald-nak is szép volt az arca, de Edward-ét semmi sem múlhatja felül. Semmi.