Éjjel hangtalanul szálltam le az ágyról.

Archibald a másik szobában volt, így nem kellett annyira vigyáznom, és a szívemet sem tettem ki újabb zűrzavarnak. Óvatosan résnyire kinyitottam az ajtót. Elég hangos volt, de hamar ki tudtam rajta oldalazni. Lábujjhegyen az ajtóhoz masíroztam, és lenyomtam a kilincset. Már félig kint voltam, amikor hátulról visszahúztak.

- Edward mesélte, hogy igen forrófejű vagy, de reméltem, hogy most nyugton tudsz maradni. – Suttogta a fülembe Archie miközben visszafelé vonszolt.

Küzdöttem ellene, de nem értem el semmit. Leültetett az ágyra, és szorosan mellém húzódott. A kezeimet még mindig lefogta.

- Hogy tudsz ilyen nyugodtan itt ülni? Lehet, hogy már elfogták a rendőrök, és ránk vár! – Kiabáltam az arcába.    

- Emma! – Szólt rám sóhajtva Archibald – Edward a lelkemre kötötte, hogy ne engedjelek el! Bíznod kell benne!

- Én bízok is benne, de mi van, ha valami baja esett?

- Emma, Emma, megint túlreagálod a dolgokat! Hát hogy bizonyítsak még neked? – Szólalt meg kívülről egy gúnyos-szomorkás hang. Azonnal felpattantam, és az ajtóban vigyorgó Edward-ra vetettem magamat. A vállán sírtam vagy 10 percig. Közben leültetett az ágyra, és az ölébe húzott.

- Jólvan, mostmár minden rendben lesz! – Csitítgatott csendesen.

- Fáj a fejem – Nyögtem fel egy idő után.

A sok sírás tönkre tette minden idegemet.

- Akkor feküdj le, de nagyon hamar!

- Dehogyis, még a végén eltűnsz! – Háborogtam, teljesen komolyan gondolva.

- Nem fogok! – Nevetett, majd megcirógatta az arcomat – Soha többé nem hagylak el!

Behúnytam a szememet.

- Ajánlom is – Morogtam halkan, majd a kezei közt lassan elnyomott az álom.

                                           ***************

- Archibald, örök hálám – Sóhajtott a másik szobában Edward, épp, amikor felkeltem.

- Érted mindent! – Nevetett Archie.

- Mi-milyen állapotban volt? Amikor ideért. – Kérdezte halkan Edward.

- Sírt… nagyon. Teljesen magánkívül volt, és amikor egy rövidet aludt, akkor is a te nevedet sikongatta… majd ugye szökni akart. A többit ismered.

- Féltem –Nyögte Edward sírós hangon – nem tudja, hogy milyen a világ itt kint, ráadásul felütötte a fejét ez a nátha, minek következtében sorra haldokolnak az emberek… néha nem tudom, hogy jó ötlet volt-e kihozni. – Gyónta meg csöndesen.

- Edward, hé, ilyenekre ne gondolj, rendben? Hidd el, hogy rosszabb lenne neki ott bent.

- Ezt nem tudhatod! – Felelte Edward élesen.

Archie sóhajtott egyet, majd másra terelte a szót.

- A szüleiddel beszéltél már?

- Miért nem? – Kérdezte Archibald, gondolom Edward megrázta a fejét válaszul.

- Nem tudom… egyszerűen csak kiszámíthatatlan, hogy hogy fognak rá reagálni… mármint nem dobnák ki, de szerinted milyen lesz nekik viszontlátni? Anyának? Mi lesz, ha valamiféle hisztérikus rohamot kap, és megrázza a fejét? Ha nem hisz nekünk?

- Edward, ugyanúgy néz ki, mint Elizabeth!

Elizabeth… gyönyörű név – Nosztalgiáztam magamban.

- Igen, tudom, de talán ettől fognak megijedni! Hát nem érted, mennyire kétesélyes ez az ügy? Dupla, vagy semmi. Ha bejön, akkor minden csodálatos lesz, tökéletes! Ha nem, nem tudom, hogy mi lesz. Emmával, velem, anyáékkal! Te nem bírod átérezni a helyzetemet!

- Figyelj, jól ismerem a szüleidet!

- Igen, én is! De valamit… valamit ki kéne találni!

- Mivel kapcsolatban?

- Valami olyant, amibe biztos lehetünk, hogy bejön!

Kikászálódtam az ágyból, és a másik szoba felé vettem az irányt.

- Nem értelek, Edward! – Fakadt ki Archie.

- De én igen – Szóltam csöndesen, a küszöbön állva.

Edward azonnal felpattant.

- Sajnálom, hogy felkeltettünk. A fejed hogy van?

- Kit érdekel a fejem? – Dühöngtem idegesen, és eltoltam magamtól.

- Emma! – Döbbent meg a viselkedésemen Edward.

Leültem Archibald mellé, aki elém tolta a tányérját, amin két kifli volt. Nem törődtem vele.

- Mondd el az igazat! Most! – Parancsoltam rá.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz! – Felelt óvatosan.

- Edward, mindent hallottam! Egyáltalán nem vagy biztos a dolgodban, ugye?

- Hát… én… de, mármint… igen! Biztos vagyok benne!

- Rosszul hazudsz – Mormoltam idegesen, majd felnéztem rá.

Hirtelen kipattant egy ötlet a fejemből. Egyszerűen tökéletes.

- Tudom már! – Kiáltottam fel, most már boldogan!

- Mégis mit? – Kérdezte kíváncsian Edward, és Archibald egyszerre.

- Mondjuk, hogy egy családtagod vagyok! Az egyik nevelőnő beszélt ilyenről, hogy sokan, nem is tudják, hogy merre szélednek el a családja tagjai, és néha betoppannak, és ha hoznak bizonyítékot, amivel igazolni tudják magukat, akkor a család beveszi őket! És így a hasonlóság is megmagyarázható! Értitek? – Magyaráztam izgatottan.

Archie arca felderült, Edward viszont helytelenítősen-szigorúan nézett rám, majd megrázta a fejét.

- Nem, Emma! – Jelentette ki – Ezt nem engedem! – Szólt a megdöbbentő válasza.