- Most megint mi bajod van? – Kérdeztem dühösen.

- Nem fogok anyáéknak hazudni! – Csattant fel Edward.

- Miért? Kit féltesz?

- Szerinted? Téged! Így soha nem tudnák meg, hogy te vagy az igazi lányuk!

A két kezemet az arcomra tapasztottam, és idegesen belemorogtam. Végül vettem pár nagy levegőt, és próbáltam higgadtan beszélni.

- Idefigyelj. Edward. – Minden szót külön hangsúlyoztam, hogy ne ragadjon el a düh. – Ez az én választásom! Érted? Az enyém!

- Emma, képtelen lennél minden nap úgy ránézni, hogy tudod – ő az anyád! Ez egyszerűen nem lehetséges!

- Kérlek, ezzel a részével hadd birkózzak meg én, rendben? De Edward, egyszerűen nincs más lehetőségünk… mármint biztos van, de ez az, ami biztosan bejön! Hát nem ezt akarod?

- Ilyen áron, nem! – Kiabálta, én meg egy véletlen mozdulat következtében levertem a tányért, amit még Archibald tolt elém.

Hangos csattanással több tíz darabra tört. Hirtelen rám tört az emlék, és a vele járó ösztönös viselkedés. Felpattantam, és minél távolabb mentem a két fiútól. Sebesen hullámzó mellkassal figyeltem a reakciójukat, ami meglepettség, és döbbentség volt.

Én viszont magam előtt láttam, ahogy Ms.Petter rám suhint pontosan 25 ütést a nádpálcájával, égető, fájdalmas érzést hagyva maga után. Nem sokszor kaptam ilyesfajta büntetést, és inkább ezt is olyankor, amikor fiatalabb voltam. Most már nálam inkább kielégítendőnek bizonyult, hogy nem kaphattam enni…

Edward felállt, mire a falhoz lapultam.

- Emma! Emma minden rendben? – Kérdezte aggódva.

És akkor elsötétült előttem a világ.

Valaki mellettem feküdt, amikor felkeltem. Az érintése ismerős volt. Edward-é.

Gyorsan megfordultam, hogy szembe legyek vele.

- Na, végre, hogy felkeltél! – Sóhajtott megkönnyebbülten – Jól vagy? Mi történt?

Tanácstalanul ráncoltam a szemöldökömet.

- Én csak… csak megijedtem. Az otthonban nem voltak valami elnézőek, amikor ilyent csináltam…

Kérdőn nézett rám, de nem feleltem. Végül sóhajtott.

- Bármit is csináltak veletek, mi nem fogjuk, rendben? És most gyere enni! Farkaséhes lehetsz… - Mormolta, majd segített felállni.

Egy kicsit megijesztett, hogy Archibald nincs ott.

- Hol van Archie? – Kérdeztem aggódva.

- El kellett intéznie valamit! – Hazudta szemlesütve Edward.

Szörnyű. Egyáltalán nem tud hazudni, még egy kicsi füllentésre sem képes…

- Edward, kérlek! Az igazat mondd!

Sóhajtott egyet, miközben egy székhez kísért, és ráültetett.

- Emma, azért feltűnt nekik, hogy elszöktél!

Összerándultam. Erre nem is gondoltam.

- Ezt a helyet ugye most nem használja senki, így fel sem ötlik bennük, hogy esetleg itt lennél, de azért óvatosnak kell lennünk. Egy ideig nem mehetsz ki!

Bólintottam.

- Igen, ezt gondoltam. De ugye téged még nem kerestek?

Komoran megrázta a fejét.

- De valószínűleg fognak! – Tette hozzá halkan.

Feszülten néztem rá, mire bíztatóan elmosolyodott.

- Ne félj, nem lesz baj! Viszont még beszélnünk kell…

- Tudom, Edward miért nem engeded?

Erősen megdörzsölte az arcát.

- Nincs más választásom. Felőlem mehet! – Egyezett bele.

Felpattantam, és átöleltem.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – Búgtam a nyakába, mire vesztesen elmosolyodott.

- Hallanod kellett volna Archie-t… képtelen volt abbahagyni.

Megkönnyebbülten nevettem.

- Ezek szerint már csak meg kell találni a megfelelő embereket… - tételeztem fel óvatosan.

- Mire gondolsz?

- Hát valahogy kell valamiféle bizonyítékot szerezni, nem?

Felnevetett.

- Ne félj, már tudjuk ki az! Roppant idegesítő egy kis ember, viszont a jó ügy érdekében – na meg persze szép summa árán – bármit megcsinál. Egyetlen jó oldala van – hallgat, mint a sír. Az élete árán se adna ki semmilyen információt.

- Hm, ez jól hangzik! És mi lesz a pénzzel?

- Na, vajon? Ne félj, emiatt egy cseppet sem kell aggódnod!

Kezdett bűntudatom lenni. Annyira jó velem.

Gyorsan megettem a reggelit, alig bírtam palástolni az örömömet, hogy végre ízt érezhetek a számban. Délután Edward-nak sajnos haza kellett mennie, de hamar váltotta őt Archibald. Mindkét fiúval tovább és tovább szőttük a zseniális tervünket, mígnem szinte kész nem lett. A megvalósításhoz viszont még várni kellett egy keveset. Már késő este volt, mikor Archibald bűntudatosan felsóhajtott.

- Sajnálom Emma, nekem most haza kell mennem.

- Reggel amint tudunk jövünk, és azzal a förtelmes Mr.Osborne-al is beszélünk. A hűtőbe hagytunk neked valamit enni, megleszel?

Bólintottam.

Felvette a kabátját, majd körbenézett, és újra vissza rám.

- Hát akkor, jó éjszakát Emma, holnap Edward jön már korán reggel.

- Rendben, jó éjt! – Köszöntem, majd leültem az ágyra, és elmélázva hallgattam a csendet.