Akkorát nyeltem, hogy azt hittem, a torkom kiszakad a helyéről, és Elizabeth elé pattog. Most, hogy élőben láttam, újra kisgyerek lettem. Méghozzá az ő kisgyermeke. Hihetetlenül erős vágyat éreztem rá, hogy bevalljak neki mindent, és napokig ölelhessem úgy, hogy közbe senki se zavar meg. Csak nagy erőfeszítések árán tudtam megállni, hogy ne sírjam el magamat, még arra sem tudtam gondolni, hogy Edward úgy néz rám, mintha az előbb öltem meg volna valakit, aki számára nagyon fontos volt.

- Emma! – szólalt meg Elizabeth hatalmas szeretettel a hangjába – annyira vártunk már téged!

Edward helytelenítően morgott egyet mellette, mire Elizabeth bocsánatkérően elmosolyodott.

- Bocsásd meg a viselkedését… kicsit új még neki a helyzet! De remélem hamarosan összebarátkoztok, ugye, Edward? – Szigorúan nézett fiára, mire ő legyőzötten sóhajtott egyet, és felfutott a lépcsőn.

Némán bámultam utána. Vajon van egy ikertestvére? Miért fogad ilyen ellenségesen?

- Gyere kedvesem, bizonyára kifáradtál az úton! – Invitált Elizabeth.

Persze, mind az öt percbe…

Válaszul rámosolyogtam, és engedtem, hogy átvezessen a másik szobába, ahol leültünk a kanapéra.

- Nem is értem, Edward hogy kételkedhet… - mormolta idősebb Edward, az apám – hiszen szinte a kiköpött másod, drágám!

- Rád is nagyon hasonlít!

A szüleim lassan megrázták a fejüket, majd szinte egyszerre sóhajtottak egyet.

- Tudod Edward nagyon gyanakvó… meg persze félt minket, de ezek után! – Mutatott Elizabeth felváltva az arcunkra, hogy szemléltesse a hasonlóságot – nem értem mi baja van. De ne is foglalkozz vele! – mosolyodott el – csak túlteszi magát a dolgon!

Erős vágy fogott el, hogy felmenjek hozzá, és megkérdezzem, hogy mi baja van, de nem tettem.

- Szóval inkább mesélj a távoli rokonainkról! – Kérte apa – elnézést kérek, de nem igazán hallottam felőletek!

Elnevettem magamat, majd gondosan elregéltem a kis betanult szövegemet. Mosolyogva hallgatták, és néha-néha azt hittem hangosan felnevetek, amikor beleszúrtak egy-két rémlik-et, habár azt nem tudom, hogy mire. Semmire sem emlékezhettek, hiszen én egy mondvacsinált rokon vagyok a világ másik végéből… de a szüleim igazán jól neveltek voltak, így udvariasságból úgy tettek, mintha tudnák, hogy miről beszélek… viccesek voltak.

- Jól van, Emma, azt hiszem ideje megmutatni a szobádat! Margaret, Agie, Agatha, hozzátok a bőröndjeit! – utasította a cselédeket, akik sürgősen bólintottak. Már indultunk fel a lépcsőn, amikor kopogtattak. Margaret gyorsan ajtót nyitott, és én azonnal megkönnyebbültem, amikor az ajtóban megjelent Archie. Csak nem létezhet két Edward, és két Archie!

- Nohát, csak nem Emma, akiről annyit hallottam! – kiáltott fel, én meg egy pillanatra meginogtam. A hangja olyan őszintén csodálkozó volt, hogy féltem – ők télleg nem ismernek engem.

Elém sietett, és meghajolt. Viszonoztam. Vártam valamiféle kacsintást, hogy megerősítsen benne, jó helyen vagyok, de semmiféle utalást nem kaptam. A helyzet kezdett egyre ijesztőbbé válni.

Ekkor megjelent Edward a lépcső tetején, és úgy ment el mellettem, hogy rám se nézett.

- Mehetünk Archie, Anya, Apa, majd jövünk!

- Edward! – dörrent apa szigorú hangja – illendő lenne itt maradnod!

Ebben én is reménykedtem.

Edward visszafordult Archibald-hoz, majd szomorúan elköszönt tőle, és unottan odajött hozzánk.

- És, mit akarsz, mit csináljak?

- Mondjuk segíts berendezkedni Emmának! Kell valaki, aki tudja, mit hogy kell csinálni!

- Az ölembe ne vigyem? – morogta hangtalanul, és durcásan felvonult.

Némán követtük, de én azt hittem közbe, hogy sírva fakadok. A hely, és az emberek is ismeretlenek voltak. Még soha nem láttam ilyennek Edward-ot. Talán már meg is bánta, hogy hazahozott?

A szobára nem panaszkodhatok. Gyönyörű volt, tágas, hatalmas, baldachinos ággyal, tele szekrényekkel, egy nagyszerű ablak, melyen kinézve nem csak az utcát, hanem a távolban a hegyeket is láthattam.

- Ez gyönyörű! – mosolyogtam Elizabeth-re, aki gyengén átölelte a vállaimat, majd Edwardhoz fordult.

- Segíts neki mindenben! – Mondta neki, majd kimentek.

Egy percig farkasszemet néztem Edward-al, de az arckifejezése mit sem változott. Ugyanaz az undor, mint amikor megérkeztem. Elfordultam, mert nem bírtam tovább a szemébe nézni majd leültem az ágyra úgy, hogy ne láthassa az arcomat, és csak akkor engedtem meg, hogy a könnycseppek végigguruljanak rajta. Hallottam, hogy fel alá járkál, és néhány háttérzajt is, de nem mertem odanézni. Egyszercsak megjelent előttem, és felhúzott az ágyról, hogy magához tudjon ölelni.

- Emma! Jól van! Minden rendben. Nem tévedtél el! – Suttogta lázasan a fülembe.

A beszélgetés fordulatán annyira meglepődtem, hogy hirtelenjében nem is tudtam mit mondani.

- Ne sírj, nincs semmi baj! Jó helyen vagy! – Nyugtatgatott, mire lassacskán abbahagytam a sírást.

- Nem értem – szipogtam.

Gyengéden lehúzott az ágyra, és az ölébe vett.

- Emma, itt mindannyiunknak színészkednie kell, nem csak neked! Ha tárt karokkal fogadtalak volna, az nagyon feltűnő lett volna! Alapból gyanakodó típus vagyok, és anyáékkal el kellett hitetni, hogy így érzek irántad! Bocsáss meg! Ráadásul meg kell szoknod, hogy ebbe a házba mindennek füle van! A cselédek másról sem tudnak pletykálkodni, csak rólunk! Ők itt a legnagyobb veszélyforrás, hidd el! Ezért kell velük szigorúan bánni. Egy meggondolatlan mondat, és az egész város rólad fog beszélni! De Emma, mégis mit gondoltál? Hogy elfelejtettelek?

- Én csak egy jelre vártam, azt hittem télleg nem ismersz! Ilyen meggyőzően tudnál alakítani?

- Hé-hé, álljon meg a menet! Ha ezt a mesét a családodról nem én, személyesen találtam volna ki, azonnal bevettem volna neked. Kettőnk közül te vagy az, aki ezerszer jobban hazudik a másiknál!

Vettem egy nagy levegőt, és szépen lassan megnyugodtam.

Edward nem amnéziás, nincs is klónozva. Ugyanúgy emlékszik rám, mint én őrá. Jobb ennél nem is lehetne a helyzet.