Minden bizonnyal érdekesen nézhettünk ki Edward-al.

Mindketten szájtátva bámultuk, ahogy egy elképesztően hajlékony nő minden nehézség nélkül ugrál a köteleken, és egy állatidomár úgy táncikál a sok oroszlán előtt, mintha azok teljesen veszélytelenek volnának. Bár őszintén megvallva élőben még sosem láttam oroszlánokat. Csak képről, így amikor rendes valójukba láttam őket, ösztönösen összehúzódtam. Edward bíztatóan rám mosolygott, és egy ne félj-t suttogott a fülembe.

A bohócok nem tetszettek. Ki azaz ember, aki önként szégyent hoz magára?

A többi ember mind kacarászott rajtuk, főképp Edward mellettem.

- Te viccesnek találod őket? – kérdeztem tőle felháborodva.

- Miért, te nem? – kérdezte megütközve

Vállat vontam.

- Inkább sajnálom őket! Nézz csak rájuk!

Mindenüket eltúlozták. Az orruk, a szemük, a fülük nagyságát. És ijesztőek voltak.

- Akkor csukd be a szemedet, majd szólok, hogy mikor jön a következő szám! – viccelődött Edward.

Megfogadtam a tanácsát. Hátradőltem és behunytam a szememet.

Vajon Sarah-nak mikor lesz erre esélye? Ha kijön… ha kijön, mindent megmutatok neki! És a bátyjával fogom várni a kapuba!

Nem érdekel, meddig akarja elhalasztani Edward az egész Jack-dolgot. Én már mától teszek az ügy érdekébe valamit.

A bohócoktól eltekintve életem talán legnagyobb eseménye volt ez a cirkusz. A végén még vagy 15 percig tapsolt felállva a közönség, köztük mi is.

Elizabeth átkarolt miközben kifelé mentünk.

- Látom nem tetszettek a bohócok. Igazad van. Nekem se. – súgta meg bizalmasan.

Rámosolyogtam és ő is rám. Annyira közel volt az arca… és annyira hasonlított rám! Egész nap tudtam volna bámulni.

Amíg hazafelé mentünk kitárgyaltuk az előadást. Kiderült, hogy Edward, amikor kisebb volt egyszer elszökött otthonról és bemászott a cirkusz kerítésén és egyenesen az oroszlánokhoz ment, akik viszonylag jól fogadták és az egyikkel össze is barátkozott.

- Leo volt a neve… azóta is várom, hogy egyszer találkozzak vele. Nagyon hiányzik! Ő volt akkor a legjobb barátom! – bizonygatta nagy komolyan Edward.

Nem tudtam közbeszólni, mert Edward egyáltalán nem viccelt.

- Hatalmas nagy, zöldes-sárgás szeme volt, és mindig úgy nézett rám! Mintha tudná, hogy ki vagyok… nagyon aranyos volt.

- Edward, ez vagy 12 évvel ezelőtt történt… nem gondolod, hogy? – kérdezte Elizabeth tapintatosan.

- Leo visszajön, és én találkozni fogok vele! – közölte Edward ellentmondást nem tűrő hangon.

Ezen mindannyian elnevettük magunkat, szerencsére még Edward is… vagy legalábbis elmosolyodott.

Akkor a ragaszkodása Leo iránt annyira nem volt kézzel fogható… ennek örültem. Rámosolyogtam és ő is rám.

- Hogy tetszett a cirkusz Ms.Masen? – kérdezte Margaret.

Sokszor elég kínos volt, hogy hiába szólongatott, én nem hallgattam a Ms.Masen névre. Csak miután zavartan nézett rám, akkor jöttem rá, hogy voltaképpen hozzám szól.

- Nagyon jó volt. Köszönöm. – feleltem, majd felvonultam a szobámba.

Átvettem egy kényelmesebb – de gyönyörű ruhát – és átmentem Edward szobájába. A cselédek remélhetőleg nem vettek észre.

- Ki az? – szólt ki, miután kopogtattam az ajtaján.

- Emma – válaszoltam halkan.

- Gyere csak!

Óvatosan benyitottam, majd leültem az ágyára. Az ő szobájában nagyobb biztonságban voltunk, hiszen Margaret és a többiek mind rettegtek Edwardtól, ezért amikor csak tehették nagy ívben elkerülték ezt a szobát.

- Tudom, hogy ennél most nagyobb gondjaink is vannak, de szeretnék valamit előre lépni a Jack ügyben. – tálaltam elő.

Leült mellém és megfogta a kezemet. Fura volt. Csak bámult, de nem szólt semmit.

- Nagyon szép vagy! – mondta végül.

Összevontam a szemöldökömet, majd megráztam a fejemet, mintha ki akarnám űzni belőle a gondolatokat.

- Edward, kérlek. A lényegre koncentráljunk, ha lehet!

- Persze, persze sajnálom. Szóval Sarah bátyja Jack… ugye?

Bólintottam, ő meg sóhajtott egyet.

- Hát biztos van egy ilyen hivatal, ahonnan meg lehet tudni az örökbeadás és örökbefogadás részletes információit, de nem hiszem, hogy csak úgy kiadnák őket. Mármint – feltételezem – ezek elég titkos dolgok… érted?

Újra bólintottam.

- De valamit csak tudunk tenni… ugye? Azaz ember nem tud segíteni, aki ezt az egész rokon-dolgot intézte? – halkítottam le a hangomat.

- Mr.Osborne nem erre van… szakosodva. Mindenfelé vannak kapcsolatai, de ilyen ügyekben nem hiszem, hogy nagy hasznát tudnánk venni… - mormolta Edward

- És nem próbálhatjuk meg ebben a hivatalban?

- Hát, ha gondolod, gyorsan megnézhetem, a város térképén, hogy egyáltalán hol van ez a hely, aztán meglátom, mit tehetek. Akarsz velem jönni?

Elmosolyodtam.

- Hát hogyne akarnék! – vágtam rá.

- Akkor, ma érkezzen el a fordulópont a kapcsolatunkban? – kérdezte ravaszan.

Elnevettem magamat.

- Szerintem Elizabeth-ék már gyanítják, hogy kezdünk kibékülni egymással…

- Nem baj, már épp itt volt az ideje. Na, gyere, menjünk!

Egymás mellett lementünk a lépcsőn, és bementünk a szalonba, ahol Elizabeth olvasott valamit.

Mosolyogva felnézett a könyvéből.

- Persze, menjetek csak! Jó szórakozást! – nyugtázta Elizabeth, és láthatóan nagyon büszke volt Edward-ra, amiért megtette az első lépést.

Az utcán elkaptunk egy kocsist, majd beültünk hozzá.

- Hova vihetem magukat? – kérdezte hátracsavarodott testtartással.

- A Központi Hivatalba! - adta ki az utasítást Edward.

- Nem azt mondtad, hogy te se tudod, hol van ez a hely?

- Pont ezért megyünk a Központi Hivatalba – magyarázta – ha nem ott van, akkor csak ők tudják megmondani, hogy hol van… érted?

- Iiigen… - feleltem tétovázva.

Egészvégig kifelé bámultam, és büszkeséggel töltött el, hogy tessék-lássék felismertem az utcákat, némelyiknek a nevét is tudtam.

Nem utaztunk sokat, sőt, egy ekkora távot sétálva is nyugodtan megtehettünk volna, de Edward a kényelemhez volt szokva, és én sem igazán bántam a dolgot.

Amikor megálltunk Edward gyorsan leugrott, majd nekem is segített kiszállni.

Miközben kifizette az utat, jól megnéztem az épületet.

Nagy, és fehér volt, hatalmas kerttel körbevéve, melyben mindenhol virágok díszelegtek. Pár öreg nő ült a sok padon, és nevetve beszélgettek.

Edward-al átvágtunk a kerten, majd bementünk. Kellemesen meleg volt, és nyugalmat sugárzott a hely.

Edward odament a pulthoz, ahol egy nő állt.

- Jó napot, meg szeretném kérdezni, hogy az örökbefogadásokról hol lehet érdeklődni?

- Itt jobbra, az ötödik ajtónál!

- Köszönöm – felelte Edward, majd meghajolt előtte.

A nő viszonozta, majd ahhoz a bizonyos ötödik ajtóhoz mentünk.

- Edward, nem félsz, hogy elárulnak minket a szüleid… szüleinknek? – kérdeztem feszengve.

- Nem. Etika itt is létezik!

- Öhm… rendben. – motyogtam, majd engedtem, hogy Edward előre engedjen az ajtóba.

Bent egy hasonló korú hölgy állt, és kíváncsian nézett ránk.

Mindenki meghajolt mindenki előtt, majd Edward elővette a legjobb modorát, és kedvesen rámosolygott a nőre.

- Egy örökbeadásról szeretnék megtudni részleteket. Az érdekelne, hogy Jack Cannon-t hova vitték.

- Megtudhatnám milyen kapcsolatban állnak önök ezzel a bizonyos fiúval?

- Egy jó barátunk volt és érdekel, hogy most hol van.

A nő lassan megrázta a fejét.

- Sajnálom, ilyen csekély indokkal és bizonyíték hiányában nem adhatok ki semmilyen személyes adatot. Csak rokonoknak, akik tisztázni tudják magukat. Sajnálom.

Edward bánatosan rámosolygott.

- Nem baj, azért köszönjük! – mondta csüggedten, majd a sok hajolgatás után kimentünk a szobából.

- Ennyi? Edward, csinálj valamit! Nem intézhetjük el ennyivel! – kiáltottam rá halkan a folyosón.

Megfogta a karomat, majd behúzott egy sarokba, ahol nem láttak.

- Emma, ha most elkezdek vele kiabálni, kihívja a rendőrséget, és akkor aztán télleg minden kiderül! Te is tudod, hogy majd megtaláljuk a módját annak, hogyan keressük meg, de légy türelemmel!

Mindig ez van! Légy türelemmel… hát hogy lehetnék türelemmel? Egy ígéretet tettem és azt se bírom betartani? Mit gondolhat rólam Sarah? Hogy cserbenhagytam?

Duzzogva mentem ki az épületből, de persze már akkor alakult bennem a terv, mikor végignéztem a kerten…