- Megjött a Doktor úr! – jelentette be Margaret.

Én pattantam fel elsőnek, majd azon nyomban követett Elizabeth és Apa. Sebes léptekkel kimentem az előszobába, és lefékeztem az orvos előtt.

Bármennyire is aggódtam, és dühös voltam Edwardra, amiért nem mondott semmit, Carlisle teljesen megdöbbentett.

Annyira gyönyörű volt! Tökéletes vonásokkal, lehetetlenül szép arccal és olyan őszinte tekintettel, hogy azt hittem, remegve az ölébe borulok.

De volt benne valami más is… valami veszélyes, egy olyan dolog, ami miatt kétszer is meggondolom, hogy az ölébe boruljak-e… emellett meg nem igazán éreztem szimpátiát iránta.

- Dr. Cullen, örülünk, hogy itt van. Edward fent van a szobájába, és nem hajlandó kijönni onnan… azt hiszem attól fél, hogy esetleg… szóval hogy esetleg ő is elkapta… - Elizabeth nem bírta befejezni, pedig én nagyon is azt akartam.

Apa bátorítóan átölelte, majd felvezettük Dr. Cullent Edwardhoz.

- Igen – hangzott bentről a válasz.

Carlisle óvatosan benyitott, majd olyan kis helyen préselte át magát, hogy esélyem sem volt meglátni, Edward milyen állapotban van.

- Gyere, Emma, hagyjuk őket! – motyogta Elizabeth, és a csuklómnál fogva elvezetett.

- Elizabeth, mi történik? – kérdeztem tőle, mikor leültünk a szalonba.

Óvatosan megfogta a kezemet, majd komolyan a szemembe nézett.

- Emma, hallottál a spanyolnátháról? – kérdezte halkan.

Egy hajszálon múlt, hogy nem szaladt ki a számon, hogy hol hallottam már. Aznap reggel, amikor kitaláltuk, hogy úgy jövök ide, mint egy családtag. Emlékszem, Edward azt ecsetelte Archie-nak, hogy nem biztos benne, hogy jó ötlet volt kihozni engem.

Féltem, nem tudja, hogy milyen a világ itt kint, ráadásul felütötte a fejét ez a nátha, minek következtében sorra haldokolnak az emberek... – idéztem fel magamban Edward szavait.

Na, nem… haldokolnak? Micsoda?
- Várj, Elizabeth. Ez a nátha… halálos is lehet? – kérdeztem elfulladva.

Enyhén megremegett az alsó ajka, majd olyan lassan bólintott, hogy kínszenvedés volt végignézni. Felpattantam és rámeredtem Elizabethre.

- Nem, ez nem lehet igaz! Ez csak valami vicc, ügye? Ügye az? – mire észbe kaptam, már javában kiabáltam.

Sem apa, sem Elizabeth nem reagált bosszúsan a kiáltozásomra. Némán bámultak maguk elé, és látni lehetett mindkettőjükön, hogy percek kellenek hozzá, hogy kiboruljanak.

El akartam futni. Amerre csak lehet, minél messzebb, hogy ne kelljen látnom, se megtudnom az eredményt.

Ehelyett körbejárkáltam a szobában, és vártam, hogy Dr. Cullen kilépjen Edward szobájából és közölje – semmi baj nincs. Tévedés az egész. Edward makkegészséges.

Némán emésztgettem magamban a dolgot, és megpróbáltam összeszedni magamat és a gondolataimat.

Edward mindig, mindent eltúloz! Talán csak ezt is… talán ez egy egyszerű kis megfázás! Hiszen ő nemes… a nemesek nem halnak meg!

És persze mi van, ha az egész attól az utazástól van? Nem… akkor Elizabeth-ék is… na, nem! Az aztán végképp nem történhet meg!

Miért nem mentem el én is? Ha ez az egész bekövetkezik, és a családom meghal, és csak én élem túl, akkor nincs már számomra hely a földön! Függetlenül attól, hogy az anyagi dolgaim hogy mennek tovább.

Ekkor Dr. Carlisle Cullen megjelent a lépcső tetején. Másodpercre pontosan ugortunk fel egyszerre mindhárman.

- Nagy baj van? – kérdezte Elizabeth sírósan.

- Az a baj, hogy a betegség mindig úgy tűnik, mintha egy kis tüdőgyulladás lenne… a jelen állapotban nem lehet még megítélni, hogy igazán azzal a problémával állunk-e szemben – felelte Carlisle, majd rám nézett – te jól érzed magadat?

Hirtelen megnyúlt a pillanat, amíg az orvossal szembenéztem, de végül erőtlenül bólintottam.

- És maguk? – kérdezte Anyáéktól.

És akkor megtörtént az, amitől egészvégig rettegtem. Apa szeme egyszerre csak lecsukódott, és összeesett volna, ha Carlisle nem kapja el.

- Ne, Edward, mi történt! Jól vagy? Edward! – kiabálta Elizabeth.

- Emma, segítenél nekem? Most azonnal kórházba kell vinnem őt! Kérlek, segíts kivinni a kocsiba, fogd meg a lábát! – kérte Carlisle, mire némán szót fogadtam neki, és együtt kivonszoltuk Apát.

A kocsis azonnal átvette a helyemet, és beemelték az eszméletlen testet.

Elizabeth megpróbált bemászni a kocsiba, de Carlisle szigorúan megrázta a fejét.

- Sajnálom, maga nem jöhet velünk! A kórház most túl veszélyes! Maradjon itthon, Emma! – pillantott rám, én meg azonnal tudtam mit akar.

Elizabeth elé léptem, és gyengéden, de határozottan átöleltem, ott tartva ezzel a helyén.

- Minden rendben lesz! – motyogtam a fülébe, és óvatosan tolni kezdtem.

Ráhajtotta a fejét a vállamra, és csöndesen zokogott rajta. Tudtam, hogy nekem is sírnom kellett volna. De én mindig is ilyen voltam. Amikor egyedül szomorkodtam, gond nélkül potyogtak a könnyeim és érzékenyültem el. De amikor valaki más volt rossz állapotban, akkor én mindig kitartottam, és egy könnycseppet sem engedtem meg magamnak. Valahol mélyen úgy éreztem, hogy, nekem kell rendbe hozni a dolgokat.

Akkor már biztos voltam benne, hogy záros határidőn belül a családom meg fog halni. Természetesen küzdöttem az ellen, hogy végiggondoljam a következményeket, hogy mi lesz a sorsom utána, de akaratlanul befurakodtak a gondolataim közé, ahogy bekísértem Elizabethet a házba. Edward nem jött le. Tudtam, hogy attól fél, át adja nekünk a betegséget, de úgy éreztem már késő. Ha én gyakorlatilag nem is kapom el, a lelkem nem menekülhet előle.