- Nem akarsz sétálni? – kérdezte Archie vagy úgy harmincadszorra azon a napon.
Némán megráztam a fejemet.
Bevittek. Mindenkit. Elizabethet, Edwardot, Apát, mindenkit. Egyedül maradtam Archieval, aki elkeseredett próbálkozásokat tett arra, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen.
Az egész úgy folyt le, mint egy láncreakció. Kezdődött Edwarddal, majd utána jött Apa és a végén Elizabeth. Úgy éreztem eljön a vég, amikor Elizabeth 40°-os lázzal kelt fel. Azonnal szóltunk Dr. Cullennek, aki sorba vitte el a családtagjaimat a kórházba. Jómagam a nap minden percében arra vártam, hogy történjen valami. Akár arra, hogy értesítsenek a kórházból, vagy arra, hogy én is összeessek. Az utóbbi jóval inkább kedvemre valóbb lett volna.
Margareték is halálra voltak rémülve. Nem tudták mi lesz a családom, na meg persze az ő munkájuk sorsa. Ha ehhez kapcsolódót kérdeztek, mindig úgy néztem rájuk, ahogy Edward szokott. Ez azonnal beléjük fojtotta a szót, és inkább elsomfordáltak.
- Emma, kérlek! – morogta mellettem Archibald – meddig akarsz itt ülni és várni?
Megvontam a vállamat, de megint csak nem szóltam semmit.
Archie dühösen sóhajtott mellettem, majd éreztem, hogy feláll.
- Megpróbálok kérdezősködni egy kicsit… és talán az is érdekelne, hogy mit tudtam meg Jackről… - vetette oda csak úgy mellékesen.
Ez az egy név visszaadta az élet egy cseppnyi szikráját bennem és azonnal felálltam. 
- Jack? – a hangom rekedt volt, amiért nem beszéltem vagy egy napja.
Archie átható tekintettel bólintott.
- Van pár ismerősöm a hivatalba… ők segítettek.
- Figyelj, azt én is tudom, hogy Andover-ben adták be! – világosítottam fel.
Az égnek emelte a szemét.
- Igen, de én az élete többi mozzanatát is tudom! – mondta félrebiccentett fejjel.
- És elmondod? – kérdeztem mikor nem szólt semmit.
- Természetesen. De nem akarsz leülni?
- Rendben – bólintottam és helyet foglaltunk.
- Na, szóval, Jack Cannon. – sóhajtotta Archie – nyolc éves volt, amikor Andover-be vitték. Amolyan nyughatatlan gyerek volt, aki szerette kihúzni a gyufát a felnőtteknél. Tulajdonképpen minden létező embert, akit ismert megtréfált, de ezt mindig elnézték neki. Tíz évesen örökbe fogadták…
- Várj – szóltam közbe – örökbe fogadták?
- Pontosan! De miért lepődsz meg rajta?
- Nem is tudom… folytasd!
- Rendben… az anya azért Jack-et választotta, mert ő maga nem szülhetett gyereket, de mindig is azt vallotta, hogyha bármikor lenne egy sajátja, olyan lenne, mint Jack. Testileg és lelkileg is. Ezt persze a férje furcsállta, de végül belement. Így került Jack hozzájuk. Ezek után nem panaszkodhatott, mert nagyon jól bántak vele. A család nem volt nemes, de szegények sem, ráadásul Jack volt az egyedüli gyerek ott.
Annyira furcsa colt hallgatni. Sarah biztosan örülne neki, ha tudná, hogy végül milyen jól alakult Jack sorsa!
- Persze a kamaszkori kisiklásait naponta kellett elsimítaniuk a szüleinek, és ez főképp az Apjának nagy gondot jelentett. Az Anyja ezzel szemben imádta őt, és bármit csinált, megbocsátott neki.
- És mi jött ezután? – tértem a tárgyra.
- 16 évesen elszökött.
Leesett az állam.
- Az anyja napokig, hetekig kereste, de be kellett érnie Jack hiányát egy levéllel, melyet a fiú írt. Azt hiszem, mondanom sem kell, mi volt benne…
- De, de igen, mondanod kell! – csattantam fel.
- Rendben, nyugodj meg! Csak szép lassan! Szóval, lényegében azt írta benne, hogy nagyon tiszteli és szereti őket, amiért befogadták, de neki vissza kell jönnie a városba, és meg kell keresnie a húgát.
Mire észbe kaptam, már javában elmosolyodtam, és meghatódva az alsó ajkamba haraptam.
- Ezek után nem sokat lehet tudni róla… hogy valóban eljutott-e idáig, azt senki sem tudja. Néha hallanak felőle, vagy látják fel-fel bukkanni, de sose hosszú időre…
Kissé csüggedten sóhajtottam.
- Ezek szerint lehet, hogy itt sétál az utcán, de lehet, hogy valahol az ország másik végében bolyong? – szögeztem le keserűen.
- Hát, tulajdonképpen igen… sajnálom.
Erősen megdörzsöltem az arcomat, majd az ujjaim közül néztem Archibaldra.
- Oké, ez a kis mesedélután nem javított sokat a közérzetemen… - mondtam neki halkan.
- Sejtettem – forgatta a szemét – de én megpróbáltam!
- És akkor gondolom ennél tovább nemigen juthatok…
- Már csak annyit tehetsz, hogy az ország különböző, legfontosabb helyeire táviratozol, és megkéred, hogyha látják, szóljanak neked. Ez minden.
- Jól van, ez egész… korrekt tervnek tűnik.
- Tudok benne segíteni. Ha akarod.
Némán bólintottam, majd az ablakhoz sétáltam.
- Mit gondolsz, mi lesz ezután? – tűnődtem el.
- Mivel is? – kérdezett vissza.
Összeszorult torokkal nyeltem egyet. Ez a fajta visszakérdezés olyan Edwardos.
- Mindegy, hagyjuk is. Most, ha nem nagy baj, egyedül hagynál?
Gyanakvóan fürkészett egy darabig, de végül szótlanul bólintott.
- Hát jól van. Szólj, ha bármire szükséged van! De komolyan!
- Rendben, szia Archie! – köszöntem el tőle az ajtóban.
Megvártam, amíg elkap egy kocsit, és eltűnik az utca végében. Ekkor gyorsan beszaladtam a házba és magamra kaptam pár melegebb ruhát. Épp az ajtón akartam kislisszolni, amikor megláttam Margaretet tágra nyílt szemekkel a szalonban állni. És rám nézett azokkal az ijedt szemekkel.
- Ms.Masen, hova megy? – kérdezte megütközve.
- Csak sétálni… miért? – válaszoltam értetlenül.
- Maga is elmegy?
- Margaret, miről beszél? Mi a baj? Mit gondol, hova megyek?
Nem értettem a helyzetet.
- Én… én csak aggódom. Nehogy még a végén maga is elkapja!
- Ó! – szaladt ki a számon, majd bíztatóan elmosolyodtam – értem ne aggódjon. Nemsokára jövök! – nyugtattam meg, majd kifutottam az utcára.
Intettem egy kocsinak, majd mikor lefékezett a ház elé, gyorsan beszálltam.
- Hova vihetem, hölgyem? – kérdezte a férfi unalommal a hangjában.
- A kórházba – adtam ki az úti célt.
- Biztos benne? Nem biztonságos az a hely mostanság! – bizonygatta bölcsen a kocsis.
- Kérem, csak vigyen el! Hálás vagyok az aggodalmáért, de nekem most a kórházba kell mennem. Köszönöm. – zártam le kissé bosszúsan a vitát, majd hátradőltem az ülésben, és vártam.