Amikor megérkeztünk a kórházhoz, a kocsis mogorván hátrafordult.

- Én figyelmeztettelek! És még valami, egy kicsit még sétálnod kell egyenesen előre, nem akartam közelebb menni…

Csak forgattam a szememet, majd odaadtam neki a pénzt és jól hallhatóan becsaptam a kocsi ajtaját.

A férfi megcsóválta a fejét, majd egy helytelenítő arckifejezéssel odébbállt, én meg elindultam arra, amerre irányított.

Sokan ültek a kórház közvetlen közelébe, a legtöbbjük gyászos képpel meredt maga elé. Páran felnéztek rám, és úgy bámultak, mintha én magam öltem volna meg a hozzátartozójukat. Szinte futva tettem meg az utolsó métereket, végül berontottam az ajtón.

Azonnal megcsapott, azaz undorító szag, amitől émelyegni kezdtem.

A halál szaga.

Megragadtam egy ápolónő vállát, és hadarni kezdtem.

- Hol van Edward Masen? És Elizabeth Masen?

- A folyosó végén balra, de ne menj be! – a kérése süket fülekre talált.

Akkorra már méterekre voltam tőle. Éppen a kilincs után nyúltam, amikor valami hideg a kezemet az oldalamhoz szegezte.

Küszködve próbáltam kiszabadulni, ahol értem, ott rúgtam. Aztán a szemem sarkából megláttam, hogy kivel is állok szemben, és azonnal alábbhagyott a harci kedvem. Dr. Carlisle Cullen volt.

Húzni kezdett, majd benyitott egy szűk tárolóba, ami tele volt poros, régi kacatokkal. Ott elengedett.

- Hol van? Hol van Edward? Beszélnem kell vele! – sikítottam, és megpróbáltam átfurakodni mögötte, hogy kijussak, de a lábával megakadályozta, hogy ki tudjam nyitni az ajtót.

- Nem mehetsz be hozzá – mormolta halkan, és közben idegesítően fürkészte az arcomat.

- Ó, dehogynem! Nincs joga megtiltani! – kiabáltam az arcába, de a szeme se rebbent meg. Újra nekilódultam, de most ahelyett, hogy egyszerűen csak menekültem volna, megpróbáltam elrángatni a helyéből, hogy kislisszolhassak.

- Emma, Elizabeth meghalt! – közölte Carlisle csöndesen.

Éreztem, ahogy elernyed a kezem és a lábam. Hátratántorodtam, és neki mentem a hátam mögött lévő polcnak. Carlisle még idejében ugrott mellém és kapott el egy hatalmas könyvet, ami egyenesen a fejemen landolt volna. Lecsúsztam a földre és csak bámultam magam elé.

Nem, nem és nem. Elizabeth. Az Anyám. Meghalt.

- Emma, minden rendben? Tudom, hogy nagyon fáj! De minden rendbe fog jönni!

Akkor már nem küzdöttem a sírás ellen. Csak jött. Valahonnan elképesztően mélyről, sőt mi több 17 évvel ez előttről, a születésem pillanatából. Azt a nőt sirattam, aki világra hozott. Aki mindvégig az anyám volt.

Carlisle óvatosan átölelt, vigyázva, nehogy a hideg keze hozzá érjen a bőrömhöz.

Ő nem érthette, hogy miért fáj nekem ennyire Elizabeth elvesztése. Ő nem tudta, ki is nekem ő valójában.

- Hagyott neked egy levelet. Azt mondta, hogy személyesen adjam át neked, és hogy szeret. – suttogta Carlisle a fülembe.

Már alig hallottam és láttam a sírástól. Ellentétes erők viaskodtak bennem. Egyrészt még mindig beszélni akartam Edwarddal, de a másik oldalon már ott várt a gyász és a magány.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire fájni fog valakinek az elvesztése. Talán csak Sarah halálától féltem jobban.

- Szeretnéd, hogy felolvassam? – kérdezte megértően Dr. Cullen.

Némán megráztam a fejemet. Ő bólintott, majd kihúzta a zsebéből, és a kezembe csúsztatta. Az ujjaim olyan erővel markoltak rá, hogy félő volt, elszakad.

Végül letöröltem az arcomat és köhögtem egy sort.

- Hadd menjek be Edwardhoz! Könyörgöm! – néztem bele Carlisle kissé vöröses árnyalatú szemébe.

Intenzíven átjött rajta a szánalom és a megértés, de újra megrázta a fejét.

- Nem tehetlek ki ilyen veszélynek. Senki sem akarná, hogy meghalj!

- Emma, most butaságokat beszélsz, de nem gondolod komolyan! Idővel minden jobb lesz!

- Már hogy lenne jobb? Ők nem fognak visszajönni. Az egyetlen reális esély, hogy újra láthassam őket az az, hogy én is meghalok!

- Emma – szólt rám Carlisle szigorúan – ez nem így van. Mint ahogy az előbb mondtad, látni fogod őket, valahol máshol, egy jobb helyen. Ez az első lépés a gyász leküzdésében. Ha hiszel Istenben, és abban, hogy ők egy jobb helyre kerültek!

- Teljesen mindegy, hogy miben hiszek és miben nem, ha az egyszer nem tesz jobbá semmit!

- A hit ilyenkor semmiségnek tűnik, de most ez a legfontosabb! Ezt el kell fogadnod, és a végén megnyugszol. A lelked és a tested is!

Zaklatottan felálltam, és a falnak dőltem.

- Nekem életbevágóan fontos, hogy beszéljek Edwarddal… én, én el akarok neki mondani valami fontosat! Bocsánatot akarok kérni tőle! És köszönetet is akarok mondani neki!

- Emma, én átadom, bármi is legyen azaz üzenet! Bízhatsz bennem! – hitegette Carlisle.

Megráztam a fejemet.

- Nem, ez nem olyan dolog! Csak egy percre! Kérem! – könyörögtem újra.

- Emma, nem tehetem! Ő beteg és a végén te is el fogod kapni. Bármennyire is igent szeretnék mondani, ez egyszer nem tehetem! Orvos vagyok! Arra esküdtem fel, hogy megmentem az embereket, nem arra, hogy a halálba küldöm őket! – érvelt Dr. Cullen.

Eddig minden esetben, amikor nem engedték meg valamit, elszöktem. De akkor úgy éreztem, nem tudnék beszökni Edward termébe. Talán csak attól féltem, hogy meglássam, milyen állapotban van, vagy éppenséggel attól, hogy nem fog megbocsátani nekem, a sorozatos hibáimért. Mennyiszer mentett meg, amikor sorsszerűen el kellett volna, hogy kapjanak! Ő volt az Őrangyalom.

Igen, pontosan ez a szó felel meg Edwardra: Angyal.

Lassan az ajtóhoz mentem, a fejem még mindig kábult volt a sorozatos megrázkódtatások miatt.

- Akkor csak mondjon meg annyit Edwardnak, hogy mindent köszönök, amit értem tett, és hogy soha nem fogom elfelejteni. Minden percben és pillanatban előttem lesz arca, és hogy bocsásson meg, amiért annyiszor bajba keveredtem, és olyankor őt is magammal húztam. Tudnia kell, hogy nélküle még mindig csak ott és az lennék, és hogy semmiben sem hibázott velem kapcsolatban, bármit mondott, semmivel sem bántott meg, és mindig igaza volt. És szeretem, és mindig is szeretni fogom!

Carlisle mosolyogva bólintott, majd kitárta előttem az ajtót.

- És Edward hogy van? Úgy értem az idősebbik. – pontosítottam gyorsan.

Egy pillanatra lefagyott, majd az arca elgyötört lett.

- Azt hittem, tudod. Én szóltam nekik, hogy mondják el neked!

Egy másodperc töredékébe sem telt, amíg rájöttem, hogy az Apám is meghalt. Ekkor már olyan mélyre süllyedtem, hogy egy szó nélkül hátat fordítottam az orvosnak, és kimentem a kórházból. Némán beültem egy kocsiba, a férfi aggódóan végignézett rajtam.

Elsuttogtam neki a címet és merev testtartással ültem végig az utat. Mikor leszálltam az egyik ló óvatosan megbökte a hátamat.

 Na, igen. Az állatok tudják.

A kocsis gyorsan ráparancsolt, majd egy bíztató mosollyal elment.

Amint beléptem a házba az összes cseléd elém sietett.

- Ms. Masen, minden rendben van? Hol volt? – kérdezte azonnal Margaret.

Mintha egy lassított felvétel lett volna, úgy néztem rá. A szememmel csak homályosan láttam, az orrom meg úgy tágult ki, hogy minden erőfeszítés nélkül le lehetett róla olvasni a dühöt.

- Idősebb Edward és Elizabeth meghalt. – közöltem velük – fogalmam sincs róla, hogy mi fog történni ez után. És most menjenek, és hagyjanak békén!

Az egész testem remegett a gyásztól, majd épphogy csak beértem a szobámba, amikor összeestem az ágyon.