Mikor felkeltem, még mindig egyedül voltam. A takarómat és a párnámat eláztatta a sok könny, amiről azt hittem, hogy soha többé nem fog elállni. De elaludtam, és ezzel beléptem abba a bizonyos semleges zónába, ahol semmit sem éreztem.
A kezeim között még mindig ott volt a levél, melyet Elizabeth hagyott rám. Soha nem voltam az a fajta, aki nem meri elolvasni az ilyeneket, vagy addig halogatja, ameddig csak tudja. Jobban szerettem mindig túlesni az ilyen dolgokon, habár tudtam, hogy valószínűleg a gyász és a fájdalom végképp összeroppant.
Felültem az ágyon és betakartam magamat. Óvatosan széthajtogattam, és olvasni kezdtem.
 
Drága, egyetlen kislányom!
Tudom, hogy meglep, amiért így szólítalak, de onnantól fogva tudtam az igazságot, hogy először megláttalak. Istenem, de sajnálom, hogy a múltban ez történt, és elszakítottak tőlem! El kell azt hinned nekem, hogy valahol legbelül mindig is gyanítottam, hogy Edward nem az édes fiam!  Mindvégig!
Amikor először jöttél hozzánk, azt hittem napokig csak sírni fogok, méghozzá veled együtt! Beszélni akartam veled, megtárgyalni az életedet, és legfőképpen segíteni szerettem volna, hogy mindazokat a borzalmakat, melyet átéltél, elfelejtessem veled.
De látva a ti zseniális terveteket, amelyet összehoztatok, és hogy mennyire féltek a lebukás veszélyétől, nem rontottam bele ebbe a csodálatos gépezetbe, mit ketten építettek meg Edwarddal. Nekem van a világon a két legokosabb gyermekem, hogy ezt így átgondolva végre tudtátok hajtani!
De most, kihasználva ezt az időt, melyet még a földön tölthetek, csakis az érzéseimről fogok nyilatkozni, melyet irántad táplálok.
Még csak egy hónapja jöttél el hozzánk, de úgy érzem, hogy ismerlek téged. Egy csodálatos lány vagy, természetes, belülről fakadó jóérzésekkel, tettvággyal és erkölccsel. Rád bíznám az életemet, ha megtehetném!
És tudom, hogy most mennyire fáj. Talán már halott leszek, mikor ezt megkapod. Talán már Edward is az lesz. De te élsz, és ez bármennyire is furcsának hangzik, ezzel a tudattal én is élek ebben a pillanatban! Hiszem, hogy boldogan hagyom itt e világot, mert hátra hagytam egy olyan csodálatos embert, mint te!
Eszedbe ne jusson szomorkodni miattam, és olyanokra gondolnod, mit ember és főképp anya létemre nem helyeselnék! Kérj segítséget! Ott lesz neked Archibald, minden barátunk, akik a te barátaid is! Ha úgy érzed, hogy el vagy hagyatva, vagy magányos vagy, sétálj, táncolj, mozdulj ki és érezd jól magadat! Ezt az egy dolgot tudom tanácsolni neked!
Hiába elviselhetetlen most a fájdalom, és úgy érzed, kettészakadsz, ez az érzés nem tart örökké! Egyszer elmúlik, és akkor te is továbbléphetsz.
Bármeddig tudnám írni ezt a levelet, de elfáradtam. Sajnálom.
Elég annyit tudnod, hogy mindig is szerettelek, és mindvégig szeretni is foglak! Csak annyi változik, hogy valahonnan máshol nézem, hogy hogyan boldogulsz az életben, amihez minden szépet és sok-sok szerencsét kívánok!     
Bárhol is legyél, bármit is csinálj, szeretlek és vigyázok rád! Ha ezt elhiszed, boldog leszel!
Ezerszer csókollak, Anyád.
Ui.: Kérlek, keresd meg Barton Johnson-t, és tudd, bármit is mondd, higgy neki! Nem viccelünk, nem is csoda, ez csak az, amit megérdemelsz. Remélem, okosan fogod használni, bár te nem is teszel mást!
Örökké!
 
Annyira megdöbbentett, hogy Elizabeth mindvégig tudta a titkunkat, hogy a levél olvasása közben nem tudtam szabad utat engedni a könnycsatornáimnak.
De ez olyasfajta írás volt, amit tízszer is el kellett, hogy olvassak. Mindig találtam benne egy kósza mondatot, amely elbújt a szemem elől, és mikor rátaláltam, úgy robbant szét a fejembe, mint egy bomba.
Nem tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Hogy miként kéne reagálnom.
A síráshoz, mondhatni fáradt voltam. És a fejem is bőszen tiltakozott ellene.
Ezért inkább azt tettem, melyet a gyászolók szoktak. Lemostam az arcomat, feketébe öltöztem és lementem a szalonba. Egy takaros kis ebéd várt ott, de még csak a gondolatától is hányingerem támadt.
- Nem eszik? – kérdezte Margaret, amikor meglátta a fanyalgó arcomat.
- Ugh, nem köszönöm. Nem bírnék. Most elmegyek… valahova. Még én sem tudom pontosan merre, és mikor jövök haza. – jelentettem ki, majd elindultam az ajtó felé.
- Nem, Ms. Masen, ezt nem engedhetem! Kérem, maradjon itt és egyen valamit! – a hangja határozottabb és szigorúbb volt, amin meglepődtem.
Biztos voltam benne, hogy akár erőszakkal is maradásra bírna.
- De én komolyan nem vagyok éhes! – nyafogtam durcásan.
- Márpedig enni fog – jelentette ki Margaret – jöjjön – intett a kezével.
Sértődötten leültem, és hagytam, hogy belém traktálja az ételeket, amelyektől legszívesebben öklendezni kezdtem volna.
A végén megköszöntem Margaretnek, aki látszólag nagyon büszke volt magára.
- De ettől függetlenül akkor is elmegyek sétálni – lohasztottam le egy kicsit a kedvét, majd kimenekültem a házból.
Egy ideig a városban ténferegtem, de idegesített, hogy annyian megnéznek. Látszott rajtam, hogy nem vagyok szegény, és persze a fekete ruhából következtetni lehetett, hogy meghalt egy számomra fontos személy. Néhányan kárörvendően bámultak, mások meg sajnálva.
Felültem egy kocsira, és behunytam a szememet.
- Hölgyem – köszörültem meg a torkát a férfi – hova vihetem?
Sóhajtottam egyet.
- Nem tudom… valahova, ahol csend van, és nincsenek emberek. Egyszerűen csak a természetbe vágyok!
Bólintott: - hosszú út lesz! – tette hozzá – talán ideülhetne mellém… már ha csak kedve van hozzá!
Meglepődtem, de szinte azonnal elfogadtam a meghívást.
- Jöjjön – segített felülni maga mellé – óvatosan!
Leültem mellé a pokrócra és döbbenten néztem körbe.
- A nevem Gregory. Tegezhet nyugodtan.
- Ahogy engem is maga… Emmának hívnak.
- Rendben Emma! – mosolygott rám barátságosan.
Az emberek furcsán néztek rám, de én csak elnézően vigyorogtam.
- Hogy hívják a lovakat? – kérdeztem kíváncsian.
- Ő Trist* (*- magyarul reménység) mutatott a baloldalira, aztán Unhopeful* (*- magyarul reményvesztett)
Elmosolyodtam az ellentéten és megbűvölve néztem az erős, kitartó állatokat.
- Részvétem… bárkit is hiányolsz most – motyogta Gregory a ruhámat bámulva, én meg némán bólintottam.        
- Merre kell mennünk? – kérdeztem, mikor a csend kezdett kissé kínossá válni.
- Ki a városból. – felelte, engem meg azonnal elöntött az emlék arról a bizonyos éjszakáról Archibalddal.
- Sokat jár oda? – próbáltam elindítani a beszélgetést.
Elnézően rám mosolygott.
- Nekem dolgoznom kell, csak néha járok ki, hogy a lovak egy kicsit megízlelhessék a szabadságot!
Mosolyogva bólintottam, és hagytam, hogy a tervem – miszerint fesztelenül elkezdjünk társalogni –, kudarcba fulladjon.
Élveztem, hogy ott ülhetek mellette, mert sokkal jobban lehetett látni mindent. Egy másik nézőpontból figyelhettem a város lakóit és történéseit, ami sokkal jobb volt, mintha hátul gubbasztottam volna egyedül.
Úgy negyed óra után Gregory beszélni kezdett. Sokat és érdekeset. Mesélt a családjáról, a mindennapjairól, érdekes emberekről, a tapasztalatairól, szóval szinte mindenről. De jó beszélgetőtárs volt. Meghallgatta a hozzáfűznivalóimat, és figyelt rám. Nem csak egy oldalú volt a dolog.
Talán utazhattunk vagy egy órát, ami sokkal izgalmasabbá vált, mint gondoltam volna. Amikor megérkeztünk kinyújtóztatta a hátát, és megsimogatta a lovakat.
- Nem szívesen hagyom magát itt, ki tudja, mikor jön errefele bárki! Talán inkább megvárom, addig elmegyek egy kicsit a lovakkal! – mondta egy ásítás kíséretében.
- Lovagolni megy? Úgy értem…
- Igen. Miért, társulni szeretnél? – kérdezte gyorsan.
Félénken megvontam a vállamat.
- Ha szabad… tulajdonképpen még nem ültem lovon, de nagyon megszerettem őket! Ígérem, megfizetem! – tettem hozzá gyorsan, de csak legyintett.
- Hagyja a pénzt, ingyen is megtanítom rá, hogy bánjon a jószágokkal! Ezekhez a fenséges állatokhoz mindenkinek értenie kell! Jöjjön csak, ne féljen! Először is simogassa meg a pofáját, így ni. – mutatta és a ló két szeme között óvatosan végigsimított.
Trist hálásan pislogott egyet, és kissé remegő kezekkel én is követtem Gregory példáját. Ahogy óvatosan simogattam rám nézett a hatalmas szemeivel, és éreztem, hogy mindent tud rólam.
- Szóval Tristen akarsz menni. – vonta le a következtetést Gregory.
Én elmosolyodtam, de lassan megráztam a fejemet.
- Nem, Unhopefullal. Ő is olyan, mint én. Reményvesztett.