- Emma, hol voltál? – kérdezte egy nagyon dühös hang.
Öt, azaz öt nap után először mentem haza, és már számítottam egy ilyesmi reakcióra.
- Én csak… egy fogadóba az erdő szélén! – motyogtam a padlót nézve.
- Fel tudod te fogni, hogy mennyit aggódtunk miattad? – rázta meg a vállamat Archie.
Elsuhantam mellette és felfutottam a szobámba. Bentről neki támaszkodtam az ajtónak és vettem két nagy levegőt.
- Figyelj, Edward bár konkrétan nem kért meg rá, de tudom, hogy azt kívánná, vigyázzak rád! Nem könnyíted meg a dolgomat! – mondta kintről Archibald.
- Tudom és sajnálom. Én csak nem értem, hogy miért maradtam ott! Az a hely! Mindent elfelejtesz, mintha semmi sem létezne csak te és a természet! Nagyon érdekes volt – magyarázkodtam neki, de még saját magamnak is nagyon furcsán hangzott.
Mintha nem is én lettem volna.
Az ajtó nekifeszült a hátamnak és egy jó arasznyira kinyitódott. Archie gyorsan becsúszott rajta és aggódva nézett rám.
- Emma, minden rendben? Olyan más vagy! – jegyezte meg Archibald.
Leültem az ágyra és úgy néztem a fiúra.
- Igen, jól vagyok.
- Megtudhatnám mit csináltál az elmúlt napokba? – kérdezte udvariasan.
- Lovagoltam. – nyögtem ki – egész álló nap csak lovagoltam!
- Értem, és mondd csak, erről miért nem értesítettél? Már kerestetni akartunk, ötletünk sem volt, hogy hol lehetsz! Ilyent nem tehetsz! Nem tűnhetsz el napokra, főleg most! – Archie hangja hirtelen elcsuklott, és én azonnal tudtam, hogy mi történt, amíg el voltam szigetelve a külvilágtól.
Felálltam és átöleltem.
- Meghalt, ugye? – suttogtam a fülébe és éreztem, hogy sírni kezdek.
Bólintott.
Jó erősen átfonta a kezét a derekam körül, és percekig csak álltunk, mintha megfagytunk volna. 
- Mi lesz most? – kérdeztem halkan.
- Nem tudom. Mondhatni nem igazán készültünk fel rá, hogy ez fog történni…
- Nem… én elmegyek. Nem fogsz látni többet, engem az érdekel, hogy veled mi lesz. – mondtam magától értetődően.
- Álljunk csak meg egy pillanatra! Mi az, hogy elmész? – értetlenkedett, és eltolt magától.
- Figyelj, azzal már amúgy is bajok voltak, hogy meddig maradhatok itt. Azt hiszem, elmegyek megkeresni Jack-et… - tűnődtem hangosan.
- Emma, ezt nem teheted! Mi lesz akkor a házzal, a cselédekkel és velem?
- Ne mondd ezt, minden rendbe fog jönni! – mondtam üresen.
- Nem, nem fog! Emma, felforgattad az életemet, és ha most elmész, nem hagysz magad után semmit, csak felfordulást! Ezt nem teheted velem, annyi mindent áldoztunk már fel érted! Mégis mit gondolsz, Edward mit szólna ehhez?
- A fenébe is, Edward halott! – kiáltottam sírva Archie arcába.
Elfordultam, és erősen megdörzsöltem az arcomat.
- Kitalálunk valamit. Megígérem! – suttogta Archibald.
- Nem érdekel – motyogtam és kiviharoztam a szobából, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat.
- Hé-hé, állj meg! Emma! – egyszer csak Archie megragadta hátulról a karomat és maga felé pördített.
- Ez a te házad, te ide tartozol! – jelentette ki a fiú.
- Jó, rendben. – motyogtam, majd kicsavartam a kezemet az övéből és futni kezdtem, de megragadta a derekamat.
- Hova mész? – kérdezte szigorúan.
- Nem vagy az apám, nem vagyok köteles beszámolni neked minden lépésemről! – sziszegtem fenyegetően, majd otthagytam.
Az igazat megvallva későre járt az idő, az este épp kezdte átadni magát az éjszakának. Tudtam, hogy haza kéne mennem, de túl sok minden kavargott a fejemben… azt tudtam, hogy el akarok menni a városból és teljesíteni akarom az egyetlen ígéretet, amit tettem, vagyis meg kellett próbálnom valahogy Jack nyomára bukkannom.
Talán a szerencse az én pártomat fogja majd, és minden rendben lesz… Archie-t már nehezebb itt hagynom, hiszen elvesztette a legjobb barátját és vele együtt engem is, de erős fiú, megbirkózik vele. 
Céltalanul bolyongtam az utcákon, és néha-néha megijedtem pár embertől, akik mindenfélét kiabáltak minden létező embernek, akit megláttak.
Úgy negyed óra után vettem észre, hogy egy férfi határozottan követ. Amikor már úgy éreztem, hogy sikerült leráznom, felbukkant az utca végében. Az elején próbáltam nem törődni vele, de ösztönösen begyorsítottam a kis sétám közben. Annyira lefoglalt, hogy nem figyeltem merre is megyek. Egyszerre csak arra eszméltem fel, hogy fogalmam sincs, hol vagyok.
Egy pillanatra megtorpantam, és elemeztem a körülöttem lévő helyzetet. Nem messze volt egy sikátor, de sehogy sem akaródzott bemennem oda, annyira sötét és veszedelmes volt. Megfordultam, de a férfi már jóval közelebb volt hozzám, mint gondoltam, ráadásul már nem titkolta, hogy engem követ. Még a sötétben is kivettem, hogy vigyorog, méghozzá egyenesen rám.   
Ekkor elindultam a sikátor felé, miközben az agyamat egyre jobban lebénította a félelem, és csak abban reménykedtem, hogy egy ember felbukkan, és segít rajtam.
- Hova mész, szépségem? – kérdezte mély, reszelős hangon a férfi – gyere vissza hozzám!
Hátra se néztem, úgy kezdtem el eszeveszetten rohanni. Hallottam, hogy ő is begyorsít.
- Ne fuss el, nem eszlek meg! Na, kedvesem, milyen dolog ez?
Sírni kezdtem és nem tudtam tovább titkolni, hogy rettegek. Ekkor értünk be a sikátorba és már éreztem, hogy méterekkel van csak mögöttem.
Aztán meghallottam egy elfojtott kiáltást, és egy panaszos nyögést. Döbbenten hátrafordultam, és megláttam, hogy hátulról lefogja valami a férfit, és a kezével satuba fogja a nyakát.
Jött a reccsenés, és hirtelen a férfi feje elvált a nyakától.
Akkorát sikítottam, hogy magam is meglepődtem rajta, hogy kijöhet-e olyan hang a torkomon. A sikátor falához tapadtam és a szám elé kaptam a kezemet. 
A szívem úgy dübörgött a bordáim között, hogy félő volt, egyszer kiszakad belőle.
A sötétben alig láttam valamit, de annyit kivettem, hogy az a lény lefektette a földre és erősen a nyakához tapadt.
A jelenet egy képhez hasonlított, melyet még egy könyvben láttam, de nem jutott eszembe, sőt, nem akartam, hogy eszembe jusson a neve.
Ekkor hirtelen jóízűen morgott egyet az a valaki és egyenes rám nézett. Úgy éreztem, minden érzékszervem egyszerre áll le, és a vérem is abbahagyja a csordogálást az ereimben. 
Lassan felállt és elindult felém.
Ekkor már túl sok lett minden, és életemben először összeestem.