- Rendben, semmi baj sem lesz! – suttogta a fülembe egy hang.
Éreztem, hogy zötykölődünk és valaki a kezében tart. Komoly erőfeszítések árán kinyitottam a szememet, és észrevettem, hogy Archie védelmezőn fölém hajol, és megnyugtatóan simogatja az arcomat.
- M… mi? – hörögtem és megpróbáltam felülni.
A fiú megfogta a derekamat és az öléből átrakott maga mellé az ülésre.
- Elájultál – felelte – nemrég találtam rád.
- Hogyan?
- Már épp indultam utánad, amikor a sötétben megjelent egy fiú, és azt mondta, hogy fussak a sikátorba, mert ott vagy. Amikor megkérdeztem a nevét, és hogy honnan tudja, hogy hol vagy, elfutott. Fogalmam sincs ki lehetett, bár szívesen megköszönném neki. Te jobban vagy? Mi történt?
Az ember azt hinné, vagyis inkább azt remélné, hogy egy ájulás után kitörlődik a legutolsó percek egy része, de nem ez történt. Lepergett magam előtt újra és újra, ahogy leszakítják annak a férfinek ott helyben a fejét, és előttem meggyilkolják.
- Én… én nem tudom, hogy mit láttam – suttogtam, ami részben igaz is volt – csak menjünk haza, kérlek!
Archibald hevesen bólintott, majd halkan hozzátette:
- Ha bántottak nyugodtan mondd el, megbízhatsz bennem!
- Tudom. Csak menjünk haza…
 
Hazaérve Archie óvatosan az ágyamba fektetett, majd ki ment a szobámból. Én felültem és magamra húztam a takarómat.
Szabályosan remegtem, akkora sokkot kaptam.
Mi van, ha keres engem? Hiszen szemtanúja voltam annak, ahogy az a bizonyos valaki megöl egy embert! Az ilyeneket nem hagyják szó nélkül!
Talán már rég keres engem, és csak arra tud gondolni, hogy az én fejem is olyan sorsa ítéltessen, mint azé a férfié!
Egyáltalán ki vagy mi volt az? A sötétben alig láttam valamit, csak a kezét, ahogyan köré fonja az áldozatának.
És azaz erő, melyet kifejtett, egy normális ember nem tudja két másodperc alatt kioltani egy másik ember életét!
 
Percenként kirázott a hideg, és csak arra tudtam gondolni, hogy valahol a városban van egy elvetemült gyilkos, aki a puszta kézzel dolgozik.
Ahogy ilyenkor lenni szokott csak azért tudtam elaludni, mert a rettegés túlságosan lefárasztott.
Hálát adtam az égnek, amiért álmomban legalább békén tudott hagyni az emlék, de reggel ez volt az első gondolatom, ahogy felkeltem.
Úgy döntöttem az egyetlen reális esély, hogy egy pillanatra el tudjam feledni az esetet az, hogy kimozduljak és elmenjek lovagolni.
Szokatlanul nagy vágyat éreztem, hogy egyek. Ha már meggyilkolnak, akkor legalább ne legyek éhes.
A vendéglőben persze állandóan rám akarták tukmálni az ételt, de mindig csak húztam a számat, és lerendeztem egy majd máskorral.
Amikor lementem az ebédlőbe már ott várt a takaros kis reggeli, de látszódott Margaret arcán, hogy ez szerinte csak hiábavaló erőfeszítés.
Igen meglepődött, amikor mohó arccal leültem és falni kezdtem az előttem álló dolgokat.
- Oh, Ms. Masen – rebegte döbbenten – hozhatok még valamit? Szívesen tenném!
- Nem, köszönöm, ez elég volt! Viszont szeretném, ha értesítené majd Archibaldot, hogy elmentem a város szélén lévő fogadóhoz, a bizonyos Patkó fogadóba, és csak akkor keressen, ha nagyon szükséges. Estefelé jövök, nem alszok ott. Köszönöm – mosolyogtam rá barátságosan, majd kint fogtam egy kocsit és kényelmesen hátradőltem.
Tudtam, hogy hosszú lesz az út, főképp, hogy nem azzal a kocsissal megyek, akivel akkor összebarátkoztam. Nemcsak, hogy többé-kevésbé megtanított lovagolni, a barátom lett. Titkokat mondtunk el, és tanácsokkal láttuk el egymást. A lovak közelsége megnyugtatott, és a patadobogást hallgatva lassan elszenderedtem.
Arra keltem fel, hogy a kocsis enyhén megrázza a vállamat, és diszkréten kéri, hogy fizessem ki az utat.
Gyorsan odaadtam neki, ami jár, majd szinte futva mentem be a világ leghangulatosabb és legkedvesebb fogadójába.
A konyha főnöke hatalmas mosollyal üdvözölt.
- Újra itt, Emma? Hiszen csak egy napja van itt!
- És mennyi minden történt azalatt az egy nap alatt… - motyogtam – Robert itt van?  - kérdeztem hangosabban.
- Hogyne, kint van a lovaknál, menj csak!
Megköszöntem az útbaigazítást, majd az istállóhoz mentem, és megkerestem Robertet, a lovász fiút, aki az elmúlt napokba tanított.
- Hé, Emma! – kiáltott fel, amikor meglátott – a kedvenc tanítványom!
Rámosolyogtam, és integettem neki.
- Mi járatban vagy errefele? – kérdezte egy ló mögül, akit éppen akkor csutakolt le.
- Lovaglásra van szükségem. Mikor érnél rá?
- Ma túlságosan elfoglalt vagyok, szinte egy szabad percem sincsen. De szerintem, elengedhetlek már egyedül… - nézett rám tűnődve.
Ez hirtelen büszkeséggel töltött el, és az egész világ jobb lett egy pillanatra.
- Persze, vidd Camelot-ot, ő aztán még akkor is engedelmeskedni fog, ha csak gondolatba mondod ki a parancsot – nevetett Robert, majd Camelot karámjához vitt.
A hatalmas barna ló hálásan rám nézett a szemeivel, majd felnyerített. Robert ügyesen és gyorsan dolgozott. Pillanatok alatt felnyergelte, majd kivitt az útra, amely az erdőbe ment.
Miután segített felülni rá, elmondta a legalapvetőbb szabályokat.
- Az ösvényről nem térünk le, ha bármi baj van hátraarc, és vágtázz idáig. Ha netán Camelot rendetlenkedik, szállj le róla, nem akarom, hogy ledobjon, és sétálj vissza, őt meg hagyd elmenni, mindig visszajönnek. Ne menj túl messze, és még egyszer hangsúlyozom, ne térj le az ösvényről!
Bólintottam, majd hangosan kifújtam a levegőt a tüdőmből, és enyhén megrúgtam a lábammal Camelot oldalát.
Integettem egy utolsót Robertnek, majd eltűntünk az úton. Az elején ráérősen sétáltunk, majd ahogy egyre biztosabb lettem, úgy gyorsítottam be.
A vágtánál csak arra tudtam koncentrálni, hogy helyesen dőljek előre, de éreztem, ahogy száll a hajam, és uralom a lovat, az egész világot. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb mezőn szántottunk végig, élvezve a napsütést és a szabadságot.
Mikor elfáradtam újra sétába kezdtünk. Ekkor beérünk az erdő sűrűjébe, ahol már nehezebb volt menni.
Mélyen beszippantottam a levegőt, és élveztem, ahogy kitisztul a tüdőm. Vagy fél órája mehettünk, amikor Camelot hirtelen megállt, felnyerített és enyhén felágaskodott. Szerencsére nem estem le róla, de azonnal leszálltam és simogatni kezdtem.
- Jól van, semmi baj, mitől ijedtél meg úgy? – kérdeztem tőle, miközben az erdőt vizslattam.
Néha mintha láttam volna egy-két árnyékot, és ezt bizonyította, hogy Camelot ilyenkor mindig felnyerített, és hátrébblépett pár lépéssel, mintha menekülne. A kantárjánál fogva egy fához kötöztem.
- Ki van ott? – kiáltottam el magamat, és közben Robert utasításai jártak a fejemben.   
Ekkor egy fa mögül valami egy egész kicsit kihajolt. Csak a bronzvörös haját vettem ki jól és az egészségtelenül fehér homlokát.
De a haja… csak egy embernek van ilyen színű haja, ami ennyire sötét, és a barna leggyönyörűbb árnyalataiban játszik.
- E… Edward, te vagy az? – suttogtam rekedten.