Amikor felkeltem már nem voltam egyedül a szobámban. A fejem valakinek a lábán volt, az arcomat pedig egy kéz simogatta. Amikor kinyitottam a szememet, nem hittem el, amit láttam. Matt ült az ágyamon. Amilyen gyorsan csak tudtam kiugrottam, és némán néztem rám. Amikor megjött a hangom a lehető leghülyébb kérdést tettem fel:

-Te most visszajöttél kísérteni, ugye?

Nagy csodálkozásomra Matt elnevette magát.

-Kérlek, nyugodj meg! Nem öltek meg a barátaid és azért jöttem ide, hogy mindent elmagyarázzak neked.

Ha nem ölték meg, akkor két lehetőség van. - futott át gyorsan az agyamon. – Vagy nem vámpír, és akkor minden rendben van. Vagy vámpír, de akkor olyan, mint a Cullen család és nem veszélyes ránk és az emberekre. Kíváncsian vártam a magyarázatot, és reméltem, hogy az első lesz az igaz, mert akkor nincsenek komoly ellenérvek a kapcsolatunk folytatására.

Matt megütögette az ágyat maga mellett.

-Ülj le, mert kicsit hosszú lesz!

Szót fogadtam, és ledobtam magam mellé.

-Szóval, ezt akartam elmondani neked már tegnap is, mert Carlisle és Esme jobb belátásra térítettek. Szerintük őszintének kell lennem veled, még akkor is, ha ez a kapcsolatunk rovására megy. Tegnap megtudtam, miért nem akarsz olyan gyakran találkozni Cullenékkel. Tudom, hogy farkas vagy és hogy gyakorlatilag az egész törzsed az.

-Hogy-hogy nem haltál meg tegnap? – kérdeztem tőle teljesen eltérve a témától, mert számomra most ez volt a legfontosabb.

-Jacob húzott ki a csávából. Vele még a Cullen-házban találkoztam. A barátaid nem igazán akartak hinni nekem, amíg meg nem jelent Jacob és meg nem ismételte azt, amit én is elmondtam. Ezért vagyok itt, mert te nem hallhattad, amit tegnap Samnek és a többieknek is elmeséltem.

Várakozva néztem rá. Most már tényleg érdekelt ki vagy mi ő?

-Azt hiszem, az elején kell elkezdenem. A legfontosabb, hogy nem vagyok vámpír. – A szívem nagyot dobbant. – Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod, hogy az vagyok. – A szívem meg nagyobbat dobbant. Akkor hogyan? – Biztos ismered Edward és Bella kislányát, Nessie-t. Ő egy félig ember, félig vámpír gyerek. Az én apám is pontosan ilyen volt. A félvámpír emberek nagyon-nagyon ritkák. Valójában apámon és Nessie-n kívül én nem is ismerek mást. Tehát bennem már csak negyedrészt van vámpírvér, de a tulajdonságaimra még így is kihatással van. Erősebb vagyok, mint az átlagos emberek, az érzékeim is jobbak, de nem csillog úgy a bőröm, ami néha nagyon jól jön. – Furcsa iróniát éreztem hangjában, de nem akartam megszakítani a történetet, így hagytam, hadd mondja tovább. – És emellett öregszem is. Teljesen úgy, mint a normális emberek. Mostanra legalábbis már igen. Apám még születésem előtt elhagyta anyámat, így sokáig nem is tudtam mi van velem. Egyszerűen csak erősebb és fejlettebb voltam minden korombelinél, és anyám azt hitte, valami bajom van. Amikor tíz éves voltam Alaszkába költöztünk. Ott ismerkedtem meg Carlisle-lel, aki az egyik kórházban dolgozott. Ő rögtön kiszúrta, hogy nem vagyok teljesen normális gyerek, rögtön megérezte a véremben a vámpír szagot. Tudtunkon kívül elkezdett utánam kutatni és csak akkor szólt, amikor már mindennel tisztában volt. Így ismertem meg apám történetét. Miután elhagyta anyámat, hamarosan az olaszországi Volterrába ment és csatlakozott az ottani vámpírklánhoz. Biztos hallottál már a Volturiról…

Bólintással jeleztem, hogy igen.

-Hát igen…apám ott valami baklövést követett el, ezért viszonylag hamar kegyvesztett lett és megölték. Mindezt Carlisle nyomozta ki és én nagyon hálás voltam neki, mert semmit nem tudtam apámról. Néhány hét múlva, anyám rejtélyes körülmények között meghalt. Szerintem egy vámpír végzett vele, bár ezt sosem mondta meg nekem senki. Ezután egy ideig még Cullenékkel éltem Alaszkában, de végül a nagyszüleimhez költöztem. Jó ideig nem is törődtem a múltammal, hiszem megkaptam, amit akartam: tudtam ki volt az apám és választ kaptam a kérdéseim többségére. Innentől kezdve folyamatosan tartottam a Cullen családdal és többször voltam nálunk „nyári nyaralás” címén. A nagyszüleim úgy tudták, hogy anyám régi barátai, így nyugodt szívvel küldtek el hozzájuk. Ilyenkor Esme tartotta bennem a lelket, hiszen akaratlanul is felidéztem a múltat, anyám halálát, a nehéz időszakokat. Rendkívül sok mindent megtudtam viszont a vámpírokról. Egyik nyáron aztán elhatároztam, hogy megnézem magamnak azt a helyet, ahol apám élt: Volterrát.

Rémült pillantást vetettem rá. Bemerészkedni egy vámpírokkal teli városba nem volt túl épeszű dolog.

-Valahogy éreztem, hogy nem lesz bántódásom. Ott aztán nagy „örömmel” fogadtak. Aro még élénken emlékezett apámra, és engem is ígéretes tehetségnek tartott. Csak sajnos nekem nem jöttek be az elveik. Most sikerült megszöknöm pár hete és fontos hírekkel tértem vissza a Cullenekhez.

Tudtam, hogy ez nem tartozik rám. Nem is kérdeztem meg tőle és láttam rajta, hogy nem akarja elmondani. Ha olyan őrült nagy probléma, akkor úgyis bele fogunk keveredni, mert Sam nem fogja hagyni, hogy túl sok vámpír legyen a rezervátum közelében.

-De miért ide jöttél? Miért nem rögtön a Cullen-házba?

-Mert nem tudtam, hol keressem őket. Amikor legutoljára találkoztam velük, még Alaszkában éltek és csak annyit tudtam, hogy Washington államba költöztek. Ahhoz már nem kellett túl nagy kurázsi, hogy kitaláljam, valami esős, borús helyet kell keresnem. Pont szerveztek egy túrát ide a városban, gondoltam, próba szerencse. Hát tényleg szerencsém volt. Nagyon nagy szerencsém. – mondta halkan, és mélyen a szemembe nézett. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de féltem, hogy őrültnek nézel. Nem sok ember hiszi el a vámpíros mesémet…megpróbáltam, hidd el! – ezen muszáj volt nevetnem.

-Azt ne mondd, hogy elmondtad ezt a sztorit másnak is! – szóltam hitetlenkedve.

-Hát elmondtam. – pirult el Matt. – Kérlek, még egyszer, ne haragudj. Fontos vagy nekem… - mondta úgy, hogy szinte meg sem hallottam. Megint nagyot dobbant a szívem. Fontos vagyok neki. Odabújtam hozzá, majd a fülébe suttogtam:

-Te is fontos vagy nekem.

Arcunk vészes közelségbe került. Nem lehetett kihagyni az alkalmat és úgy tűnt, Matt is ugyanerre gondolt. Szinte egyszerre mozdítottuk meg a fejünket és csókoltuk meg egymást. Nagyszerű érzés volt és örültem, hogy végre megtört az átok, végre újra szabadnak érezhettem magam.

-Honnan tudtad meg, hogy farkas vagyok? – kérdeztem tőle, miután szétváltunk.

-Carlisle mondta el. Ugye nem baj? – kérdezte óvatosan.

-Nem baj. Végül is egyszer úgyis megtudtad volna. Ez nem olyan dolog, amit rejtegetni lehet. – mosolyogtam rá. – Szeretlek. – mondtam halkan és újra megcsókoltam.

-Remélem tudod, hogy az öcséd nagyon félt téged…alig akart beengedni a házba. Jacobnak komoly vitát kellett lefolytatnia vele, hogy megértse, nem akarlak bántani. – mosolygott.

-Seth már csak ilyen… - morogtam, de ekkor már tudtam, mindent el kell követnem, hogy kiengeszteljem az öcsémet.