Nem esek kétségbe. Nem esek kétségbe. Kétségbe vagyok esve! Most mi van?

Nem értettem semmit. Persze felfogtam, miről beszélt Matt. Elmegy, elhagy…de azt mondta, visszajön. Visszajön, amint lehet. Biztos, hogy visszajön? Vagy ezt csak azért mondta, hogy engem megnyugtasson?

A gondolatok csak úgy kavarogtak az agyamban, miközben néztem, ahogy távolodik. Tudtam, hogy ez a helyzet teljesen más, mint amibe akkor kerültem, amikor Sam elhagyott. Matt biztosított a szeretetéről, hiszen az én védelmemben (és persze a Cullenek miatt) hagyott itt.

Hirtelen egy ötlet fészkelte be magát az agyamba. Volt már olyan, hogy ember járt a Volturinál. Jacob mesélt valamit Belláról, aki még emberként ment a vámpírok közé, és nem bántották őt.

Mi lenne, ha én is odamennék?

De vele volt Edward. – szólt egy másik hang a fejemben.

Nekem meg ott van Matt. Önszántából ment vissza, csak nem fogják bántani…

És ha igen? Akkor neked véged!

Nem lesz semmi bajom. – válaszoltam magamnak, de közben egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Mi lenne, ha a Cullenek segítségét kérném? Hiszen az elmúlt hónapokban megkedveltük egymást…vagy legalábbis a legtöbbjükkel. Biztos megértenek és mellém fognak állni. Egyet fognak érteni velem, hogy őrültség, amit Matt csinál.

Gyorsan összeszedtem magam. Megfürödtem, felöltöztem és már indultam is a Cullen-ház felé. Reméltem, hogy még mindenki otthon fogok találni, mert valamilyen okból Carlisle és Esme társaságát kellemesebbnek találtam, mint a többiekét. Talán azért, mert Matt is őket szerette a legjobban.

Egy ideig sétáltam, majd, amikor már látótávolságon kívülre kerültem, így még a véletlenül az utcán kódorgók sem láthattak, átváltoztam farkassá. Távolról hallottam társaim gondolatait, de túl messze voltak ahhoz, hogy értsük is egymást. Ennek most kifejezetten örültem, mert nem szerettem volna, ha idő előtt kiderül Matt szökése. Csak még jobban gyanakodnának, és az öregek felvennék az „én megmondtam, hogy nem lesz ennek jó vége” típusú arckifejezéseket.

A Cullen-házban valami nem volt rendben. Ezt rögtön láttam, amint megérkeztem. A kopogás után beléptem és Alice lépett elém, aki mögött feltűnt Rosalie is.

-Szia! – köszönt, majd rögtön megjelent mögötte Esme is, aki aggódva nézett rám.

-Nem tudod, hol van Matthew?

Meglepetten néztem Esmére, majd Alice-re. Úgy tűnt a fekete hajú lány nem aggódik annyira Mattért, még az is átfutott az agyamon, hogy ő mindenről tud. Aztán észbe kaptam: hát persze, hogy mindenről tud. Matt bizonyára kitervelte az egészet, így nem maradhatott titok Alice előtt sem. A lány alig észrevehetően megrázta a fejét. Én rögtön értettem belőle.

-Nem, nem tudom, hol van. Épp ezért jöttem ide. – Nem szerettem hazudni. – Tegnap este együtt voltunk, de reggelre eltűnt. – Mondtam, a végét alig hallhatóan. Esme csak nagyot sóhajtott és otthagyott minket.

Én kérdőn néztem a két lányra.

-Miért nem…? – kezdtem, de Alice csak megfogta a karomat. Rosalie követett minket.

-Inkább kint beszéljünk erről. Ott talán kevesebb az esélye, hogy meghallanak minket.

Gyorsan kimentünk a fák közé, ahol újra megkérdeztem:

-Miért nem engedted, hogy elmondjam Esmének…?

-Szóval tudod, hogy hol van. – szakított félbe immár másodszorra. – Elmondta neked. Nem hittem volna.

Nem szóltam semmit, vártam a válaszra.

-Matt azért ment el, hogy minket védjen. Téged, és minket. Azt gondolja, hogy ezzel megment minket, de Aro és a többiek mindenképpen ide fognak jönni.

-De akkor Matt is veszélyben van. Ez az Aro biztos nem fogja megbocsájtani neki, hogy megszökött. És biztos azzal is tisztában van, hogy Matt mindent kiteregetett nektek.

Alice komoran nézett rám.

-Segítenem kell neki. – mondtam halkan, majd rápillantottam a lányra. Rosalie megrázta a fejét:

-Ránk itt van szükség, fel kell készülnünk a harcra. – szólt, majd megfordult és elment.

-Sajnálom. – mondta végül Alice. Megveregette a vállamat, majd megfordult és elindult a ház felé.

Kicsit mérgesen néztem rá, hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy az egész család nevében nyilatkozzon. Aztán végül megértettem: nem akarta ő sem bajba sodorni a családját. Útjára engedte Mattet, ezzel akadályozva meg, hogy az egész család Volterrába utazzon. Nekem viszont Matt mellett a helyem. Gyorsan átváltoztam farkassá és hazaindultam.

Hirtelen éktelen bűzt éreztem. Lefékeztem. Vámpírszag volt, de nem a Cullenek szaga. Őket már régóta meg tudtuk különböztetni a többi vámpírtól. Egyébként is a vegetáriánus vámpíroknak valamivel kellemesebb szaga volt, mint a vérszívóknak.

Biztos az, aki felelős a gyilkosságok miatt. – szaladt át az agyamon és rögtön elkezdtem követni a szagot.

Egy tisztásra értem ki, ahol egy feltűnően jóképű és csinos férfi ült egy sziklán. Tudtam, hogy ő az, akit keresek. Morogva közeledtem felé és már nagyon örültem volna neki, ha a többiek hallottak volna engem. A férfi csak mosolyogva felállt és megállt előttem:

-Leah Clearwater, ha nem tévedek.

Elhallgattam és meglepődve néztem rá.

Ki lehet ez? Honnan tudja a nevemet? És a legfontosabb: mit akar tőlem?

-Örülnék, ha átváltoznál, mert így könnyebben tudnánk beszélni… - mondta halkan, és mintha egy kis bizonytalanságot véltem felfedezni a hangjában.

Farkasalakomban bólintottam, majd bementem a fák közé. Nem szerettem volna, ha látja azokat a részeket, amiket csak azoknak mutatok meg, akiket nagyon szeretek…és valahogy egy vámpír nem tartozott ebbe a csoportba.

-Ki vagy te? – kérdeztem immár emberként.

-Elnézést, még be sem mutatkoztam. Demetri vagyok.

A gyomrom összerándult. Hallottam már róla, Demetri a Volturi tagja volt és nem sok jót hallottam róla.

-Mit akarsz tőlem? – kérdeztem meg azt, ami a legjobban fúrta az oldalamat.

-Matt kért meg rá, hogy adjak át neked egy levelet. – és már nyújtotta is a kezét, amelyben egy papírt tartott. Gyorsan elvettem tőle és kibontottam.

Kedves Leah!

Amikor eljöttem tőled, rögtön tudtam, hogy hibát követtem el. Meg kellett volna engednem neked, hogy velem gyere, hisz összetartozunk.

Aki átadja neked ezt a levelet, Demetri, a barátom. Segíteni fog neked, hogy megtalálj engem!

Gyere utánam! Várlak Volterrában!

Csókol:

Matt

Ui.: A jegyekre ne legyen gondod, Demetrinél vannak.

-Tényleg azt akarja, hogy utána menjek? – kérdeztem meglepetten. Reggel még nem úgy tűnt. Viszont így megoldódott az utazás.

-Hát, ha ezt írja a levélben. Nekem nem árult el sokat.

Demetri várakozva nézett rám.

-Mikor indul a gép? – kérdeztem tőle.

-Két óra múlva.