Megint sikoltozva és izzadtan riadtam fel álmomból. Mindig ugyanaz az álom, megyek az erdőben, bolyongok, és keresek valamit. Rendszeresen akkor ébredek fel, amikor rá jövök hogy nincs mit keresnem, mert semmi sincs az erdőben ami engem érdekelne. Charlie már nem is jött be ellenőrizni, meg szokta a sikoltozást, és mindent, ami rám jellemző mióta… 

Fel keltem az ágyamból, és ki nyitottam az ablakot, hogy ki szellőztessem a fejem, de minden Őrá  emlékeztetett. Nem tudom meddig bírom még hogy ne keressem meg Alice telefonszámát a fiókomban. De nem lehet. Nem fogok a nyakukon lógni, biztosan túl tették magukat rajtam, nem hiszem hogy érdekelné őket hogy mi van velem. De Alice… Alice a legjobb barátnőm volt. Neki csak hiányzom. Egy kicsit. Reménykedem. Nem szabad, miben reménykedem? Hogy majd el jön a hercegem és minden újra jó lesz és tökéletes lesz az életem? De hát el hagyott, meg mondta hogy nem szeret és hogy nem akar engem. Bele kéne törődnöm. Bele törődnöm, és tovább lépni. Csak egy apró hívást… nem, nem lehet. Békén kell hagynom őket, ők is élik a maguk életét és én is élem az én, nos... életemet.

Nem tudtam mit csinálni magammal, egy kis üveg golyóval játszottam, és amilyen szerencsés vagyok, le ejtettem, be gurult az asztal alá, és mászhattam be érte. Ez még a jobbik eset volt, az én ügyetlenségemből baleseti is lehetett volna. Be másztam az asztal alá, négy kéz láb bénáztam, és ahogy rá tenyereltem az egyik lécre a parkettán, nagy lendülettel orrba vágott. Remek, most az orrom is vérzik.

• Gratulálok Bella, ezennel át adom a „legbénább ember a földön” díjat – motyogtam magamnak

De miért jött ez fel? Újra oda mentem, és óvatosan fel emeltem a lécet ami orrba vágott. Be néztem alá, és sokkot kaptam. Ott volt egy CD egy kép, és egy cetli. Tudtam mi az. Az én holmim. Tőle kaptam a CD-t, és Ő volt a képen. A cetliről fogalmam sem volt. Hirtelen minden erőm el szállt, és el kezdtem sírni. Fájt. Iszonyúan fájt, jobban fájt mint ahogyan eddig. Ott feküdtem a padlón, és meg mozdulni sem volt erőm, csak sírtam és sírtam.  

Charlie így talált rám, az asztalom alatt fekve, körülbelül este nyolckor, mikor haza ért.

• Bells, mi a baj? Mi történt? – kérdezte apám rémülten

De én nem tudtam válaszolni a sírástól. Oda jött hozzám, és fel segített. A cetli, a CD és  a kép a kezemben volt. Mikor meg látta meg értette mért sírok annyira.

• Egyedül szeretnél lenni? – kérdezte meg értően

Én csak bólintottam egyet és le ültem az ágyam szélére. Charlie le ment, és hallottam ahogyan pizzát rendel magának. Le akartam menni, de semmi erőm nem volt, és nem lett volna jó ilyen állapotban főzni. Meg néztem a képet, és ott volt rajta. Gyönyörű volt, meleg mosollyal hideg és fehér arcán. Bronzvörös haja művészien rendezetlenül állt szerte- szét. Be kapcsoltam a magnómat, bele tettem a CD-t. Tudtam hogy hülyeséget csinálok, tudtam, hogy csak magamnak okozok fájdalmat.  El kezdődött az altatóm, le feküdtem az ágyamba, és szüntelenül folytak a könnyeim. Fájt, jobban mint eddig. Ahogy Edward zongorajátékát hallgattam, olyan érzésem volt mintha valaki lassan tépné a lelki sebeimet, lassan, és kegyetlenül, hogy jobban fájjon, hogy még jobban szenvedjek. Fájdalmas emlékek villantak az agyamba, és ez még jobban fájt. 

**** 

Reggel megint sikoltozva keltem, és még mindig ment a CD. Újra úgy éreztem hogy valaki kegyetlenül lassan tépi fel a sebeimet. Ki kapcsoltam a magnót. Nem tudtam mit csináljak, szabad időm volt, amit utáltam. Ha nem foglaltam le magam valamivel, akkor Edwardra gondoltam. Megint sajgott a mellkasom. Le mentem a konyhába. Ki néztem az ablakon. A rendőr autó nem állt már a feljárón, szóval Charlie már el ment dolgozni. Csináltam magamnak egy tál műzlit. Direkt lassan csináltam hogy menjen az idő, és addig sem gondolkodtam. Mikor el készültem vele oda mentem az asztalhoz, és szemenként ettem. Számoltam, hogy mennyit ettem meg. Mikor már el mosogattam fel mentem, és le tusoltam. Vagy fél óráig áztattam magam a forró víz alatt. Mikor ki másztam a tusolóból fel öltöztem, és úgy döntöttem be rakok egy mosást, és takarítani fogok. Délután három körül végeztem az egész házzal, és mivel már nem tudtam mást csinálni ki mentem a kertbe – kivételesen nem esett az eső – gazoltam hat óráig. Charlie akkor jött be az ajtón amikor épp le mostam magamról a sarat. Mikor tejesen meg mosakodtam le mentem.

• Szija apu! Éhes vagy?
• Hey Bells! Mint a farkas! – mondta
• Mi lesz vacsira? – kíváncsiskodott
• Mit szeretnél? Hal például? Vagy csinálhatok krumplit is, vagy sült húst.. – soroltam a lehetőségeket
• Hal jó lesz. – mosolygott és be ment a nappaliba meccset nézni
• Rendben – suttogtam csak magamnak

Mikor már ki sütöttem a harcsát szóltam apámnak, hogy kész a vacsora. Én nem voltam éhes, ezért fel mentem a szobámba. Charlie egyszer el tud mosogatni maga után. A lépcsőn felfelé menet is bénáztam egy sort, és majdnem baleseti lett belőle.  

Nem bírtam ki, be indítottam az altatómat, és meg tette a hatását. Megint álomba sírtam magam, de most nem álmodtam semmit. Egy kis meg váltás volt ez. Álom nélkül aludtam, és ki pihentem, bár fájó sebekkel ébredtem fel, mert megint ugyan az a dallam fogadott reggel. Mikor ki sírtam magam és le kapcsoltam a magnót nem tudtam mit csináljak, újra a ház körül tevékenykedtem.  

Így ment ez hónapokig, és akárhányszor meg hallgattam az altatómat, mindig egyre jobban és jobban hiányoztak. Valamiért mindig vissza tekertem a szám elejére pedig tudtam hogy ha még egyszer vissza tekerem még jobban fog fájni mint az előző. Talán ez egy bizonyítéka volt annak hogy létezett és szeretett…egyszer. Vissza – vissza tekertem a zenét, és én minden egyes alkalommal mikor meg hallgattam, egyre meg sebezetten éreztem magam. De nem tudtam ezt az ajándékot is, mint a többit a szekrényem alján egy zsákba beletenni. Ez egy különleges embertől származott, és egy személyes ajándék volt. Ezért ezerszer jobban fáj ezt hallgatni, mintha az összes többit használnám egyszerre. De nem érdekelt, inkább gyötörtem magam, tudtam hogy ezt a számot ő írta, és az ő ujjai nyomkodják a zongora billentyűit. 

Az életem semmivel sem kárpótolhat, csak egy valamivel, illetve valakivel. De az lehetetlen. Az a valaki nem szeret engem. Az a valaki el hagyott. Azért a valakiért bármit meg adnék. 

Nem szabad megint el kezdenem reménykedni, ha az életemmel fizetnék sem lenne az enyém, pedig én ezt is meg adnám neki. Azt csinálhatna velem, amit akar csak egyszer láthassam újra, csak egyszer hallhassam a hangját. Csak egyszer. Egyetlen egyszer. De én ezt nem fogom megkapni soha. És valószínűleg a fájdalom sem múlik el soha teljesen. Talán  nem fog annyira fájni, de abban biztos vagyok hogy soha nem fog el múlni. De nem várhatom életem szerelmét egész életemben. Meg kéne értenem végre hogy az a jövő nem létezik számomra amit eddig terveztem, meg kéne értenem hogy nincs itt, és nem is lesz. Nem szeret, és nem érdekli hogy mi van velem. Mért vagyok ennyire naiv? Reménykedem állandóan. Nem várhatom tovább a hercegemet…