Bella a szobámban feküdt az ágyon, és legnagyobb meglepetésemre nem vonaglott a fájdalomtól. Meg sem nyikkant két napja, csak mozdulatlanul fekszik, szeme csukva. Ha nem tudnám hogy vámpírrá változik azt hinném hogy meghalt. A bőre már sokkal hidegebb, sokkal jobban hasonlít az én bőröm hőmérsékletéhez. Azzá válik ami én vagyok. Belép a világunkba, vámpírrá válik. Ez élete legnagyobb horderejű döntése, de biztos volt benne, nem fogja megbánni. Mi után Bella átváltozott Angliába költözünk, Swidonba. Van ott egy házunk, régen laktunk is ott. Szép hely, az emberek tisztelik a környezetüket, és ami a legfontosabb, hogy majdnem folyamatosan esik az eső. A ház is szép, az erdőben van, két emeletes, hasonlít ehhez. De most Bella a legfontosabb. Jacob mögöttem aggódó arccal kémlelte Bellát. Carlisle, Esme és Rose jobb oldalamon ültek. Én és Alice az ágy szélén ültünk, én fogtam Bella egyik kezét. Jasper pedig az ajtóból ügyelt az érzelmeinkre, de most ő sem tudta csitítani az aggodalmamat. Alice- re néztem, arca üres.   A jövőt kémlelte. Megakartam tőle kérdezni hogy mennyi idő még, de rájöttem hogy nem lenne jó  kizökkenteni. Várok még egy pár percet, és meg kérdezem. Nem bírom már ezt. Túlságosan feszült vagyok ahhoz hogy tovább várjak.

• Mennyi idő még? – kérdezte Jacob, idegesen felpattant a székből.

A hangja türelmetlen, feszült, és fájdalmas. Most az egyszer megtudtam érteni. Nem érkezett válasz a kérdésére, mindenkit lefoglaltak a saját gondolatai. Jacob egy morgást hallatott, majd visszaült a helyére. Alice oldalba bökött. Lassan fordultam felé. Az arcán öröm csillogott, amitől egy kicsit nyugodtabb lettem. Kérdőn néztem Alice- re, mire csillogó mosoly jelent meg az arcán.

• Körülbelül másfél-két óra és teljesen  átváltozik. Tökéletes lesz, most már  megnyugodhatsz. – mondta Alice  ugyanazzal a mosollyal az arcán.

Visszamosolyogtam, majd újra Bella felé fordultam.

• Bella, drágám hallasz? – próbálkoztam, hátha válaszol.

Nem érkezett válasz. Jacob mérges motyogásba kezdett, de éles hallásom ellenére nem tudtam semmit kivenni belőle. Igazából nem is nagyon érdekelt, csak Bella számított. Végignéztem a családunkon. Mindenki izgatott volt, Bellának nem sokára elkezdődik az új élete. Tudtam, ha nem lennék ennyire feszült, és ideges, én is izgatott lennék. Mindenkin látszott egy kis feszültség, de ez természetes. Ha ember lennék a szívem hevesen dobogna, az újaimat pedig még vámpírként is tördelem. Igaz, kicsit nyugodtabb voltam mióta Alice me mondta, hogy még mennyi idő van hátra az átváltozásból, de a percek idegtépően lassan teltek. Bella keze minden perc elteltével hidegebb lett, a bőre pedig egyre fehérebb. Arca két napja meg sem rezdült, semmilyen szenvedést, vagy fájdalmat nem láttam rajta. Ez egy részt meglepett, másrészt megnyugtatott. Reméltem hogy nem fáj neki annyira mint nekem fájt. Hihetetlen  ónkontrollal rendelkezik. Én ordítottam, és vonaglottam a fájdalomtól. Arról az időszakról a fájdalomra emlékszem a legjobban. Megváltás lenne ha Bella nem szenvedne ettől a fájdalomtól, de tudom hogy érzi. Tudtam hogy fáj neki, és ami a legidegesítőbb, hogy nem tudok ellene semmit sem tenni.  Egyre feszültebb voltam mikor Jasper az oldalamhoz lépett, és megfogta a vállam.

• Nyugodj meg, Edward. Minden rendben lesz, ne aggódj – mondta megértően.

Csak ránéztem majd vissza Bellára. Hirtelen  elöntött a nyugalom. Bella illata egyre gyengébb lett. Még csak húsz perc telt el mióta Alice maximum két órát mondott.

• Már csak másfél óra – mondogattam magamban

Nyugodtabb voltam, de teljesen nem tudtam  lecsillapodni. A feleségem nemsokára vámpír lesz, az idő pedig nagyon lassan telik. Kicsit  megszorítottam Bella kezét, de nem reagált rá semmit. Megint kezdtem kétségbe esni, mire Jasper újabb nyugalom hullámokat küldött felém. Kicsit megint megnyugodtam.

• Fiam, ne aggódj, minden rendben lesz. – szólalt meg Carlisle

Rápillantottam apámra. Az arca megértő, de nem aggodalmas. Ha valaki, akkor Carlisle ért hozzá. Nem aggódik, és nekem is meg kéne nyugodnom. De nem megy. Két napja folyamatosan egy helyben ültem, de nem volt kényelmetlen. Vámpírként nem. Kezdtem látni Bella vámpír létének előnyeit. Eddig magamnak sem ismertem be, de csak a hátrányait néztem. Makacsul, engedékenységet nem mutatva. De most belegondoltam. Nem kell óvatoskodnunk, nem kell minden percben arra figyelnem nehogy bántsam Bellát, és ő is me tudja majd védeni magát. Persze én félteni fogom. De a hátrányai még mindig súlyosabbak. Azt mondtuk Charlie - nak hogy el ütötte egy busz. Egy apa miattam vesztette el a lányát, azt hiszi nem létezik, hogy meghalt. Bella anyja is nagyon nehezen fogadta a hírt, állítólag a temetésen mind a ketten nagyon sírtak. Nem voltam ott. Bellával voltam, sírt, szenvedett, tudtam hogy miattam csinálja ezt. Miattam makacsul hátat fordít emberi életének, a családjának, mindennek . És ezt mind miattam. Egy szörnyeteg miatt, aki  elcsábította. Mert ő is csábít engem, és nem csak a vére. Ezerszer elmondtam Bellának hogy veszélyes vagyok, és kerüljön el, de ő biztonságban érzi magát velem. Most pedig itt fekszik előttem, és éppen vámpírrá változik az én jóvoltamból.  

Bella hirtelen egy kicsit megszorította a kezem. Most minden egyes érzékemmel csak rákoncentráltam. Nem is vettem észre hogy így eltelt másfél óra. Most kicsit erősebben szorította a kezem, de nem okozott fájdalmat. A száját elhúzta, és akkor rájöttem hogy nem telt még el a másfél óra. A méreg most támadta meg a szívét, és tudtam hogy ez a folyamat legfájdalmasabb része. A kezünkre néztem, majd vissza az arcára. Fogait összeszorította, nem akart hangot hallatni. Akkor értettem meg, hogy ugyan úgy fájt neki, mint amikor én átváltoztam, csak Bella nem akart sikoltozni. Miattam. Abban az égető fájdalomban is arra gondolt hogy nekem ne legyen rossz. Tudtam hogy nincs már sok idő, a méreg már megtámadta a szívét, és a szíve, és a méreg is el fog pusztulni. Bella arca most eltorzult a fájdalomtól, én pedig kétséges voltam abban, hogy helyesen tettem- e amit tettem. Tudtam mennyire fáj neki ez most. Az arcát kémleltem. Homloka ráncokba futott, szemét szorosan hunyta le, száját egy vonallá préselte. Hallottam ahogyan a szíve küzd a méreg ellen. Hevesen dobogott, mint egy kalickába zárt, kétségbeesett, ide-oda repkedő kismadár. Elkezdett vonaglani, én pedig próbáltam nyugtatni. Most körülbelül öt perc volt, hogy átváltozzon, és a fájdalmai megszűnjenek.

• Bella, Bella, szerelmem, mindjárt elmúlik, jobb lesz hidd el, ne haragudj rám – mondtam kétségbe esve, majdnem hogy esdekelve. 

A szívverés egyre halkabb lett, majd lassan már nem hallottam többé. Bella nyugodtan feküdt az ágyon, kinyitotta a szemét. Rám nézett, és boldog volt. Végignézett a családunkon, most már mindenki mosolygott.

• Bella – suttogtam az életet jelentő nevet. Szerelmemnek mosolyra húzódott a szája.
• Szomjas vagyok – szólalt meg először, mióta kinyitotta a szemét.
• Tudom, mindjárt megyünk vadászni – mondtam neki
• Szeretlek  - mondta, és megcsókolt. Érzékien, szenvedélyesen, és nagyon szerelmesen.

Mikor a csókunknak vége szakadt Emmett kuncogni kezdett, de én nem foglalkoztam vele.  Felkaptam Bellát.

- Soha többé nem eresztelek el – mondtam, és szorosan magamhoz szorítottam