Néztem ahogyan a nap eltűnik a hegyek mögött. Gyönyörű volt, így vámpír szemmel még szebb. A Cullen ház nappalijának üvegfalán néztünk ki, Edward hátulról ölelt át. Nem is kívánhattam volna többet. Boldog voltam, emberfelettien boldog. Két nap telt el az átváltoztatásom óta. Nem voltam olyan vérszomjas szörnyeteg, mint akire mindenki számított. Tudtam kezelni a szomjúságot, nem a csillapításával foglalkoztam minden időmben. Pedig mind erre számítottunk. Ettől a részétől féltem leginkább  a vámpírlétnek , de kezelhető. Carlisle szerint azért mert fel voltam készülve ezekre a dolgokra, mint  a vérszomj, és fájdalom.  

Holnap költözünk. Angliába, Swidonba. Nehéz lesz itthagynom ezt a várost, még ha tudom is hogy egyszer vissza fogunk ide térni. Nagyon kötődöm Forkshoz. Itt ismertem meg életem szerelmét, a jövőm itt kezdődött. Remélem hogy sok időt fogunk még itt tölteni, sokat köszönhetek ennek a poros, esős, és ahogy nagyon rég mondtam „nagyon zöld” kisvárosnak.

Az emlékeim az emberi életemből homályosak, mintha valami koszos kontaklencsén keresztül nézném őket, ami elég idegesítő. Rosalie szerint ha sokat gondolok ezekre az emlékekre, akkor nem felejtem el őket. Soha nem akarom elfelejteni a szüleimet, és még sok-sok emléket. Nem láthatom többé Charlie - t, vagy csak úgy hogy ő nem vesz észre. Tudom hogy most mindent megtenne hogy visszakapjon, hogy vissza az ő kicsi lányát, de a sors közbeszólt. Választanom kellett az örökké tartó szerelem, és a szüleim között, és én a szerelmet választottam. 

Az összes Cullennel nagyon jóban vagyok, aminek nagyon örülök. Jasperrel nagyon jóban lettünk ez alatt a két nap alatt, bár kicsit ki van akadva a hangulat ingadozásaim miatt, hogy letudok állítani egy érzést, egy ösztönt. Alice előszeretettel cseréli le a ruhatáram, amiben Rose is szívesen részt vesz. Carlisle és Esme nagyon kedvesek, most már én is egy testvér vagyok. Emmett a szexuális életemen viccelődik folyamatosan, és nagyon kedvére van hogy tudom, hogy nem használhatom az erőmet, és kontrollálom is magam. Edward pedig felszabadult. Már nem kell óvatoskodnunk, nem kell eltolnia magától.  

Edward hirtelen maga felé  fordított, és mélyen a szemembe nézett. Az ő szeme aranybarna, az enyém még vörös, de ez pár hónap múlva elmúlik.

• Sétáljunk – mondtam, és a hangom most jobban hasonlított Alice - ére, mint anyáméra.
• Sétáljunk  - mondta, és a bejárat felé húzott.

Kimentünk, lassan sétáltunk a folyóparton. Az égen már a csillagok ragyogtak, csak helyenként takarták el őket a felhők. Most mindenre rácsodálkoztam, milyen szép. Fél hold volt, és minden egyes krátert láttam rajta. Minden  megváltozott, és most úgy érzem hogy az az égető fájdalom is megérte egy örökkévalóságig tartó boldogságért. Edward hirtelen lehúzott mind kettőnket, és ráestem. Meg csókoltam, és vissza csókolt, nem óvatosan, nem féltően. Vadul, érzékien, mély érzésekkel. Egész éjjel egymásba gabalyodva élveztük egymás társaságát a folyóparton. Mikor elkezdett felkelni a nap Edward megszólalt.

• Szerintem fel kéne öltöznünk. Nemsokára indul a gépünk – mondta egy nagy sóhaj kíséretében.
• Oké – egyeztem bele.

Mikor mindketten felöltöztünk lassan vissza sétáltunk a házhoz. Alice cinkosan Jasperre mosolygott mikor belétünk az ajtón, de nem foglalkoztam vele.

• Carlisle, mikor indul a gép? – kérdezte Edward.

Én is fogadott apámra néztem, aki két dobozt tartott a kezében.

• Hat ötvenkor, Seattlebe megyünk, ott szállunk fel a gépre. Onnan Londonba, majd egy kisebb géppel Swidonba. – tájékoztatott minket Carlisle
• Rendben, most van fél hat. Mindenki hozza a cuccait, és szálljon be a kocsijába. Indulás. – szólalt meg Esme.

Mindenki elment a saját szobájába a cuccaiért. Én Edwarddal mentem, bár nekem csak egy kis csomagom volt, egy táskányi. Lementünk, és a kettőnk cuccát a Volvóba tettük. Carlisle és Esme a Mercédesszel mentek, Emmett és Rose a dzsippel, Alice és Jasper pedig Rosalie piros autójával. Még egyszer visszanéztem a házra, és szép emlékek szivárogtak a tudatomba. Beültem a Volvóba,  Edward vezetett. Mikor kiértünk a városból az ő arcán is látszott egy kis szomorúság, hisz ő is ebben a városban találta meg a szerelmet. Gyorsan Seattlebe értünk, megvizsgálták a cuccainkat, és tovább engedtek. Az első osztályon utaztunk, egyszer utasítottuk el a kávét, és a mogyorót, és többet nem is jöttek oda  megkérdezni kérünk- e valamit. Kényelmes volt, bár féllábon állva sem lett volna kényelmetlen vámpírként. Nem volt olyan sok a repülőút, még meg kellett szoknom hogy soha nem  vagyok álmos. Repülőn általában mindig aludtam. Mikor  leszálltunk Londonban esett az eső. Kiléptünk a repülőből, és a ruháink pár lépés után teljesen  eláztak, de nem nagyon foglalkozott vele egyikünk sem. Játékosan végigszántottam az újaimmal Edward haján mire ő melegen rám mosolygott, majd sunyi módon összekócolta a hajam. Átsétáltunk a másik terminálhoz, ahonnan a Swidon-i járat indult. Közben végig egymás haj szerkezetén nevettünk Edwarddal. A repülőn  hozzábújva utaztam, bár csak egy fél óra volt az út. Végigsimogatta az arcomat, a másik keze pedig az enyémmel volt összekulcsolva. A tenyerem illett a tenyerébe, el szakíthatatlan kötelék volt. Mikor  leszálltunk a repülőről Swidonban csak szemerkélt az eső. Emberként biztosan zavart volna, de így oda sem figyeltem rá. Egy nagy fekete Mercédesz várt ránk a reptér kijáratánál.

• Hát ez? – kérdeztem értetlenül Edwardtól
• Ez a te autód, de mivel a többi csak négy nap múlva érkezik, most ezzel megyünk a házunkhoz. – mondta mellékesen

Mi? El felejtett szólni hogy vett nekem egy autót? Ilyen memóriával kötve hiszem.

• Mi? – kérdeztem most döbbenten
• Baj hogy a te kocsiddal megyünk? Foghatunk egy taxit is, vagy valami… - kezdte el, de én a szájára tettem a mutató ujjjam.
• Nem, engem az „ez a te autód” része lepett meg. Te vettél nekem egy kocsit? – kérdeztem a szemeibe nézve
• Hát öhm, igen, gondoltam nem akarsz mindig kölcsön kérni valakitől egy autót, és  megtetszett ez, és gondoltam hogy örülsz neki – mondta
• Nem kellett volna. De akkor köszönöm – mondtam neki, és megöleltem.
• Szívesen – mondta bársonyos hangján. Ránéztem, és a kedvenc féloldalas mosolyom táncolt az arcán.
• Vezethetek?  - kérdeztem mosollyal az arcomon, mire Edward szó nélkül a kezembe nyomta a kocsikulcsot.

Beültem a vezető ülésre. A kárpit bőrből volt, és fekete. Az ablakok sötétítettek, csak én láttam ki.  A kilométeróra maximuma 240 km/h volt, amitől kicsit megrémültem.  Miközben én az új kocsimat tanulmányoztam a többiek be pakoltak hátra, és mind beültek. Csodálkoztam hogy beférnek, de nem szóltam egy szót sem. Edward mellém ült, és lóerőkről, meg ilyesmi dolgokról beszélt, de én ezekhez nem értettem. Elfordítottam a kulcsot, de nem jött a megszokott hangos dübörgés. Helyette mintha dorombolt volna a motor. Alice mondta hogy merre menjek, és én követtem az utasításait. Elértük az erdő szélét, és egy  elég  széles ösvényen keresztül mentünk, tíz perc után megláttam egy nagy házat, előtte kis tóval, és egy kis tisztással. A ház két emeletes volt, és fehér. A tető fából készült. A ház összhangban volt a környezetével. Valójában gyönyörű volt. Új életem kezdetének helyszínére érkeztem, magam mögött hagyva emberi életemet…