(Jasper szemszöge) 

Mozdulatlanul feküdtem a magas fűben, mely ha állok a térdemig ér, így viszton, hogy elterülök a földön, oldalról nem is lehet észrevenni. Pont erre volt most nekem szükségem. Arra, hogy eltűnjek a világ szeme elől, hogy egy kicsit legalább egyedül legyek. Talpinban erre nem igen volt lehetőség, a szűkös kis helyen az a rengeteg ember mindent tudott rólad, nem lehetett elmenekülni előlük, a csekély férőhely így is a kelleténél több embernek adott szállást. Talpin nem város volt, hanem egy úgymond menekülő tábor azon emeberek számára, akiknek nincs otthonuk, se családjuk, vagy éppenséggel csak menekülnek valami, vagy valaki elől. Öt éve éltem már, pontosan tizenöt éves korom óta. Három hónappal ezelőtt töltöttem be a 20.életévemet, de még semmire sem mentem az életben. Csak úgy, mint itt bárki más, elveszett lélek vagyok barátok, család, szerelem nélkül. Talán jobb ez így, de néha fáj, hogy nincs mellettem senki, aki meghallgatja gondjaim. Tizenöt évesen azért szöktem meg otthonról, mert apám verte anyámat, s én láttam, hogy azon az éjszakán nem csak egyszerűen megverte hanem... megölte a saját feleségét. Nem maradhattam ott, nem maradhattam vele, egy gyilkossal, aki az általám oly hűn szeretett nőt, az egyetlent, aki velem valaha is törődött, megölte. Anya volt számomra a sötétségben a fény, rajta kívül senkim sem volt, s mikor meghalt, újra magányba burkolóztam. Az iskolában nem igen barátkoztak velem, nem azért, mert nem voltam nekik szimpatikus, egyszerűen csak elkergettem őket, mikor közeledtek felém. A lányok, mivel nem egyáltalán nem vagyok ronda, sokszor bepróbálkoztak nálam, de én az ilyen könnyűvérű nőcskéket teljes szívemből rühelltem.

Léptek zaja ütötte meg a fülemet, Brigette telepedett le mellém, felvette ugyanazt a pózt amit én, kíváncsian fürkészte arcomat. Brigette volt az én legjobb barátom, az egyedüli, aki jelenleg mellettem állt. Olyan volt, mintha testvérek lettünk volna, egyetlen szóból megértettük, hogy a másik mit akar. Különleges kötelék alakult ki közüttük azalatt az öt év alatt, mióta ismerjük egymást. Ő vezetett el ide, ő mutatta meg ezt a helyet, ő adott nekem szállást, és lehetőséget az új életre. Mindent újrakezdtem. Három évvel ezelőtt meghalt édesapám, az alkohol vitte el. Megérdemelte. Halála nem volt fájdalmas.

- Jazz, min gondolkozol már megint? - Brigette apró kis kezét az enyémre fektette.

Mindig megnyugodtam ha a közelében voltam. Sokan azt hitték, hogy mi egy pár vagyunk, de ez csak hazugság volt. Soha nem lennék szerelmes belé, hisz olyan, mintha a húgom lenne. Egyébként két évvel fiatalabb nálam, most tizennyolc éves.

- Semmi különösen. Csak elmerengtem egy pillanatra - válaszoltam neki, de ő átlátott rajtam.

- Mostanában egyre többször merengsz el Jasper. Nem kellene ennyire törnöd a fejed, a végén még megfájdul - halkan, kissé gúnyosan felnevettem, kezem kikaptam a keze alól.

- Nem mondanád ezt, ha a helyemben lennél.

- Lehet. De mivel nem vagyok a helyedben, ezt mondom. Éld az életed Jasper! Nem gubózhatsz be a csigaházadba, csak mert valami nem stimmel az életedben!

- Valami? - horkantam fel - semmi sem stimmel benne, épp ez a baj! Nincs semmim az égvilágon! Mihez kezdjek szerinted? Nem lógathatom a lábam, életem hátralévő részében Talpinban!

- Tudom én. De nem akarom, hogy elmenj! Túlságosan fájna nekem! - aggodalmas arcát közelebb nyomta az enyémhez, lassan, fájdalmasan megölelt.

Mindig mestere volt annak, hogy nehezítse meg a helyzetet. Ha ezt csinálja, nem lesz szívem itthagyni őt.

- Brigette kérlek hagyd ezt abba! Már döntöttem. Elmegyek innen! - határoztam el magam, és felálltam, jelezve, hogy a társalgásnak részemről vége, de ő nem adta fel.

- És mégis hová mész? Merre? Nem hagyhatsz itt csak így! - hangja kétségbeesett volt, megszakadt rajta a szívem.

- Hallottam egy kis városról, a Washington állami Forskról. Kicsi város, nem túl nagy a népessége, nekem pont megfelel.

- Hagy menjek veled! Jasper kérlek! - kérlelőn fogta meg a karomat, úgy csimpaszkodott belé, mint egy kisgyerek, amikor a szüleitől kér játékot.

- Nem Brig. Nem jöhetsz velem. Neked itt van a helyed! - határozottan ellöktem magamtól, és elindultam visszafelé, hogy összepakoljak.

- Nem Jazz! Melletted van a helyem!  - makacskodott, elállva az utat a szobám előtt.

- Brig kérlek! - könyörgőn néztem rá, de az arca határozott, és komoly volt.

- Komolyan velem akarsz jönni? - néztem rá, reméltem, hogy nemet fog mondani, de sajnos tévedtem.

- Hát persze, hogy veled akarok menni! - a nyakamba ugrott, szorosan magához ölelet - megyek és összepakolok!

És már el is tűnt a házok között. Én is megkezdtem a pakolást, csak a legszükségesebbeket raktam be apró kis bőröndömbe. Nem volt sok ruhám, így hamar, mintegy tíz perc alatt végeztem. Brigette már az ajtó előtt várt rám, hátán a hátitáskája volt.

- Add csak ide, majd viszem én! - kezdtem el lefejteni a hátáról a táskát, de rácsapott a kezemre.

- Nem! Majd én viszem! Nem vagyok olyan gyenge, attól függetlenül, hogy nő vagyok! - durcásan ráncolta össze pici orrát, majd engem magam előtt tolva elindult.

Lassan sétáltunk végig a tájon, de egyenesen a városba, ahol az összegyűjtött pénzünkből repülőre száluk, s a cél nem más, mint maga Forks. 

(Alice szemszöge) 

Holnap egész nap sütni fog a nap, így nem kell mennünk suliba. Legalább szervezhetek valamilyen családi programot, úgy is olyan régen mentünk már el együtt valahova. Azonnal fel is pattantam, hogy megosszam ötletemet a család többi tagjával. Mint ahogy arra számítottam, a nappaliban ültek mind, és az egyáltalán nem valami izgalmas tévéműsort bámulták. Szó szerint rábambultak a televízióra. Jöttömre mindenki felkapta a fejét, hisz ahol én megjelenek, ott valami nagy dolog van készülőben. És most is így volt.

- Holnap sütni fog a nap, így nem lesz suli! Arra gondoltam, elmehetnénk valahová, mondjuk piknikezni! - csillantak fel a szemeim.

Testvéreim morgolódva válaszoltak nekem a lelkesedés csöppnyi jele nélkül.

- Az az igazság Alice, hogy Bella és én már megbeszéltük, hogy holnap elmegyünk a kisházba, és eltöltünk ott egy napot kettesben - nézett rám bűnbánóan Edward, megfogva felesége, Bella kezét.

- Sebaj! Majd Emmett és Rose jönnek! - néztem rájuk kérlelőn, de Rose csak a fejét rázta.

- Holnap kempingezni megyünk kettesben Emmettel! Sajnálom Alice! - Emmett odasuttogott nekem egy bocsit, én csak a vállamat ráztam.

- Carlisle és Esme hol vannak? - kérdeztem tőlük.

- Elutaztak nem emlékszel? Két nap múlva érnek haza! - felelte Edward.

Na akkor ők sem jönnek velem. Még maradt egy utolsó reményem, Renesmee, aki lelkesen rohant be a nappaliba.

- Képzeljétek holnap bulit szervez az egyik osztálytársam, elmehetek? - persze a szülei azonnal beleegyeztek, nekem meg már semmi értelme nem lett volna megkérdeznem, hogy velem jön e, a válasza úgy is határazott nem lett volna.

Csalódotton hajtottam le a fejem, bánatosan kullogtam ki a házból, visszaültem a lépcsőre, ahol eddig ültem. Miért nincs nekem senkim? Majdnem 90 éve már, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban. Ők olyan boldogok, programokat szerveznek a szerelmükkel, én meg itt vagyok, egyedül, magányosan. Bárcsak megtalálnám azt a valakit, aki megdobogtatja nem létező szívemet. Bárcsak végre én is férjhez mehetnék, bárcsak megszervezhetném a saját esküvőmet.

- Alice, mi a baj? - lépett oda mögém Bella.

Ő volt az én legjobb barátnőm, mindent elmondtuk egymásnak. Bella egykor ember volt, és úgy szeretett Bella Edwardba, majd össze is házasodtak, és mikor még Bella ember volt, megszületett a lányuk Renesmee. Bellát akkor változtatta át Edward, mert máskülönben meghalt volna.

- Csak... annyira vágyok már arra, hogy valaki engem is szeressen... -sóhajtottam fel.

- De hisz mi szeretünk Alice! - simított végig a hátamon Bella.

- Tudom, de nem úgy értem. Hanem úgy, hogy legyen nekem is szerelmem, de sehol sem találok senkit! Lehet, hogy örökre magányos leszek! - búsan lehajtottam a fejemet.

- Biztosan nem leszel az.

És abban a pillanatban ahogy ezt kimondta, egy látomás kezdett el kibontakozni a szemem előtt. Egy férfit láttam, és egy nőt. Mindketten emberek. A reptéren szállnak le éppen egy repülőgépről. Kis csomagok vannak náluk. A lány megszólítja a fiút...

- Jasper... - suttogtam magam elé a látomásomban szereplő férfi nevét.

(Jasper szemszöge) 

Brigette és én leszálltunk a repülőről, és kerestünk egy taxit. Brigitte hamarosan meg is látott egyett, és a kezemnél fogva odahúzott engem.

- Jasper! Gyere már, el fog menni a végén! - nyavajgott, így gyorsabb tempóra kapcsoltam.

Beültünk a taxiba, és bemondtuk, hogy Forksba megyünk. A taxis szó nélkül elindult, nem kérdezett semmit. Lassan haladtunk, de ez nem zavart egyikünket sem. Nem beszélgettünk út közben, az ablakon bámultunk kifelé, néztük a tájat, és gondolkoztunk. Új élet vár mindkettőnkre. Talán itt meglelem azt, amira oly régóta várok, a szerelmet. Vagy nem. De már várom ezt az új életet. Izagalmas lesz, valamiért ezt éreztem, de reméltem, hogy minden rendben lesz. A taxi megállt, és mi kiszálltunk belőle. Fizettem, és a söfőr azonnal elhajtott. Egy ház előtt álltunk meg, ami elé egy nagy tábla volt kirakva KIADÓ felirattal. Ez a mi szerencsenapunk. Pont ide kellett pottyannunk, pont ide, ez elé a csodálatos ház elé. Nem túl nagy, de nekünk pont jó lesz. Közelebb mentem, és megláttam, hogy egy telefonszám is oda van írva.

- Megfelel ez, vagy keressünk jobbat? - fordultam Brigette-hez, aki megszemlélte a házat, majd elégedetten bólintott.

- Ez remek lesz. Bár remélem nem túl drága, mert olyan sok pénzünk nincs!

Nem válaszoltam ezen megjegyzésére, most csak az volt a fontos, hogy legyen fedél a fejünk felett. Tárcsáztam a számot. Kicsengett, majd egy kedves hang szólt bele a telefonba.

- Igen? Itt Bella Swan beszél. Ki maga?