Azt hiszem egy ismerősöm mondta egyszer, hogy amikor valaki a halálán van, annak a szeme előtt lepereg az élete.

Eddig sosem hittem volna, hogy ez velem is megtörténhet.

Kinevettem és nem hittem neki.

Most meg itt fekszem egy ágyon,  a testem rángatózik és úgy érzem, hogy vér helyett valami ólmos, nehéz anyag kering a szervezetemben. 

Minden porcikámat tűz égeti, és én csak kiabálok:

- Kérlek! Könyörgöm! Segíts rajtam! Ne engedd, hogy meghalljak!

Az a valaki aki mellettem van, pedig folyton  - folyvást ezt suttogja:

- Minden rendben lesz Esme. Tarts még ki egy kicsit! Szeretlek.

Én pedig azon kapom magam, hogy lassan elcsendesedem, és az eddig eltelt évek filmként kezdenek peregni becsukott szemeim előtt.

Pont úgy, ahogy azt a másod-unokatestvérem megjósolta.

1911 – et írtunk. Én még nagyon fiatal voltam.

Ohio állam, Columbus városának külterületén  éltünk, egy kis otthonos farmon.

 Én és a szüleim. 

Az anyámat Allison Platt –nek hívták, az apámat pedig Roger Platt –nek. 

Nagyon szerettem itt élni. Olyan családias és meghitt volt idekint a légkör. Távol a nagyváros nyüzsgő forgatagától.  

Rengeteg állatunk volt. Tehenek, birkák, lovak és sok – sok baromfi. Az apám is ezzel foglalkozott. Igaz farmer volt.

Édesanyámnak én jelentettem mindent ezen a világon.

Nagyon szeretett és bármit megtett volna, hogy boldog életem legyen. Néha kicsit túlzásba is  vitte az értem való aggódást, de később mindig rájöttem, hogy csak szeretett.

Tőle tanultam mindent. Az életről. Az emberekről, a helyes viselkedésről.

Visszakanyarodva 1911 –hez, ez a napom is úgy indult, mint a többi.

 Korán reggel felkeltem, segítettem az etetésben és olvastam. Szerettem olvasni. Főként a régi korok házairól szóló leírások érdekeltek. Egyszerűen imádtam a házakat.

Lenyűgözött mindenfajta építési stílus, korszak,  és amikor éppen nem új információk után érdeklődtem, a szobámat és a házunkat rendezgettem át.

 Virágokat ültettem, vagy újrafestettem a kerítést. Képekkel ragaszottam tele a szobám falát, hogy majd ha nagyobb leszek , érett a házasságra,  tudjam, hogy milyen házban szeretnék élni.

Amikor végeztem az állatok etetésével, megfejtem a tehenet és segítettem főzni.

Ezután  viszont meglepő módón unatkozni kezdtem. Semmi érdemleges dolog nem akadt a kezem ügyébe, így hát fogtam magam és kisétáltam a házunk mögött húzódó gyümölcsösbe.

Volt ott egy óriási körtefa ahonnan ellehetett látni a városig.

Tényleg nem vágytam a városi életre, viszont a fáról tökéletes kilátás nyílt, egy reneszánsz korabeli építményre, amiről sokat olvastam, és ami még Kolumbusz Kristóf, a híres felfedező tiszteletére épült. 

Így hát fogtam magam és lassan, megfontoltan felmásztam a fára. Az idő nagyon kellemes volt, enyhén lengedezett a szél, a Nap időről – időre kibújt a felhők mögül.

Leültem a kedvenc ágamra, és a csodálatos építmény fel fordultam.

Ám túl hirtelen és mohón. Az ág nagy reccsenéssel kettétört alattam, és én nagy lendülettel a földön huppantam.

Hallottam ahogy éppen kettétört a lábszárcsontom, és a vér ömleni kezdett belőle.

Felsikoltottam, és odakaptam a nyílt töréshez. Már alig láttam, mert szédülni kezdtem a látványtól.

Ekkor meghallottam anyám hangját:

- Esme?  -kérdezte aggodalmasan – Esme? Hol vagy? Megjött apád a városból!

- Anyu.  – kilátottam, és a könnyek kicsordultak a szemeimből – Anyu itt vagyok a fa alatt. Eltörtem a lábam!

Ekkor már fel is tűnt. Édesanyám a piros kis kötényében felém rohant,  arcán összeszaladtak a ráncok az aggodalomtól.

- Édes Istenem!  - mondta falfehéren – Mindig mondtam, hogy ne mássz fel erre a fára! Tudtam én, hogy ez lesz egyszer!

- Nagyon fáj! – sírtam.

- Ne mozogj! Hívom apádat! A lovas kocsi, ami elhozta talán még nem ment el! Ha sietünk egy – kettőre a városi kórházban leszel.

Anyámnak igaza volt. A két nálunk dolgozó férfi, és apám éppen a házban iszogattak, amikor megtudták a hírt.

Gyorsan cselekedtek, és én azon kaptam magam, hogy Columbus belvárosában vagyok.

A fájdalom annyira elvakított, hogy még azt a gyönyörű házat sem láthattam. Újra felsírtam.

Ekkor beértünk a kórházba.

Bevittek az egyik szobába, és a nővér adott egy fájdalomcsillapító injekciót.

- Ettől jobb lesz kedveském. – mondta mézesmázosan – A doktor úr, pedig mindjárt itt lesz!

Apám a papírokat intézte, anyámat, pedig kihívta a nővér, hogy van –e pénzünk az ellátásra.

Mély és csendes beszélgetésbe kezdtek, amikor az ajtó kinyílt és a nővér így szólt:

- Itt is van. Ahh – sóhajtotta – Doktor Cullen.

Előreengedte az orvost, és ránk csukta az ajtót.

- Jó napot!  - köszönt a doktor szívdöglesztő basszus hangján. Szemeit az irataimon jártatta, és felolvasta a diagnózist.

- Esme Ann Platt. Nyílt lábszártörés.

- Igen. – leheltem, de a szememet le nem vettem róla.

Sőt, ha akartam sem tudtam volna nem őt nézni. A helység, a fájdalom és a szoba egyszerűen eltűnt.

 A külvilág megszűnt létezni számomra.

Kihúztam magam, és próbáltam ránevetni.

A doktor ekkor nézett rám először.

Szemeink összekapcsolódtak, mint két mágnes, és én majdnem elájultam.

A férfi huszonhárom éves lehetett. Magas volt és izmos. Szőke haja lomhán hullott a homlokára.

A szemei pedig aranybarnák voltak.

- Miss Platt. – mondta megenyhült tekintettel, és leült mellém.  – Úgy hallottam, hogy leesett egy fáról. Igaz ez?  - kérdezte, és rám mosolygott.

Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, aztán észbe kaptam, hogy válaszolnom kellene.

- Tudja Doktor Cullen… - kezdtem bele, de ő a szavamba vágott.

- Carlisle ha kérhetném. Carlisle Cullen.

- Oh. – mondtam és elpirultam – Esme, és nem Miss Platt, ha kérhetném.  – mondtam rögtön.

Felnevetett.

A nevetése volt a legszebb dallam a világon.

- Nos? – nézett rám várakozóan.

- Valóban leestem egy fáról. De én csak a Kolumbusz Kristóf emlékére emelt épületet szerettem volna látni. Óvatlan voltam és hát, – tártam szét a karom – most itt vagyok.

Azt már nem tettem hozzá, hogy a fájdalom ellenére ezt egy cseppet sem bántam.

- Értem. Azt az épületet én is szeretem. Ha jól tudom még valamikor az 1800 – as évek végén emelték.  

- 1899. – mondtam rögtön.

- Látom sokat tud. – mondta, és rám kacsintott – De nézzük, hogy én mit tudhatok meg.

Felállt, és hozzáértő szemmel vizsgálgatni kezdte a lábamat.

Majd kötszert és két, egyforma fadarabot vett elő.

- Most sínbe teszem a lábát. Egyenlőre többet nem tehetek. Holnapig itt marad, és be fogják gipszelni.

- Ön gipszeli majd? – kérdeztem ártatlan képpel.

- Sajnos nem! – mondta, és tényleg úgy tűnt, hogy sajnálja a dolgot – Én ma éjszakás vagyok. Holnap délután leszek bent, kegyedet, pedig addigra már hazaszállítják.

- Értem. – hüppögtem, és elkeseredtem.

Ekkor valami jéghideg ért a bőrömhöz, és én azonnal feljajdultam.

 A fájdalom újra fellángolt bennem.

- Elnézést – szabadkozott Carlisle – A kezem elég hideg tud lenni.

Miközben mesélt egy gézzel letörölte a lábamról az odaszáradt vért, és a kukába hajította.

- Köszönöm. – hálálkodtam, és újra a szemeibe néztem.

- Nincs mit. Vigyázzon magára Esme. Legközelebb ne a kórházban találkozzunk!  - intett és újra kacsintott.

- Ön szerint találkozunk még? – kérdeztem reménykedve.

Carlisle megállt az ajtóban és így szólt:

- Nagyon remélem. Viszlát.

Lassan kioldalazott a szobából, és pont hallottam, ahogy anyám és apám sajnálkozva így szóltak:

- Köszönjük a segítségét doktor úr, de nincsen elég pénzünk a kezelésre!  - mondta apám.

- Ezzel ne is törődjön.  – emelte fel a kezeit Carlisle – A számlát én állom. Esme a legjobbat érdemli.

- Az Úr áldja meg! Köszönjük!  - mondta fátyolos szemekkel az anyám.

Carlisle a nyitott ajtóban még egyszer visszanézett rám, majd bólintott, és távozott.

Szemeinek emléke örökké tovább élt bennem.

Másnap valóban egy másik orvos gipszelte be a lábam, és fizetnünk sem kellet..

Ő már mindent elrendezett.

***

1917 –ben, amikor huszonkét éves lettem, és már minden barátnőm férjhez ment nagy elhatározásra jutottam.

- Apám, anyám. – mondtam nekik egy esős délutánon – Úgy döntöttem, hogy tanárnak állok, és nyugatra költözöm.

 - De Esme – hebegte az anyám, akin már látszódott, hogy  öregszik. Őszült, és a ráncai is állandóak lettek – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Igen. – mondtam szenvedélyesen – Annyira szeretném látni az ország  többi részét. Segíthetnék sok kisgyermeken.

- Régen itt akartad leélni az életedet! – érvelt anyám.

- Tudom és sajnálom, de már nem vagyok olyan fiatal, és meggondolatlan, mint egykoron. Úgy is tudod, hogy számomra ti vagytok a legfontosabbak. Amint lesz rá pénzem, és időm hazajövök.

- Nem! Ezt nem engedem! – mondta az apám és felállt. Határozottan kihúzta magát és így folytatta:

- Nem helyénvaló, hogy egy ilyen fiatal hölgy, mint te, egyedül éljen a nagyvárosban! Ideje lenne már lemondanod erről a dédelgetett butaságodról. Sosem lesz belőled igazi restaurátor, vagy hogy nevezik! – mondta, és a szemeit forgatta idegesen.

- Miért nem hiszel a sikeremben? – kérdeztem tőle fájdalmasan.

- Mi szegények vagyunk! Esme, gondolkozz már! Egy ilyen magadfajta semmirekellő, csóró semmire sem viszi a városban! Csak a csalódástól próbállak megóvni!

- Nem igaz! – kiabáltam – Te sosem hittél bennem! Láttad már akár egyetlen rajzomat is? A terveimet, hogy milyen épületeket rajzolok?

- Nem is érdekelnek! – vágta közbe apám – Nőj fel végre, és menj férjhez!

- De  … - akartam mondani, ám az apám felemelte a kezét – Egy szót se halljak többet erről a sületlenségről! Ismerek egy fiút, aki pont hozzád való! Az apja jó barátom.

- Gazdag mi? – kérdeztem flegmán.

- Igen! Valóban ígéretes jövő elé néz a fiú! Neked pedig meg kell ragadnod az alkalmat!

Holnap meghívjuk vacsorára, és majd meglátod, hogy tetszeni fogsz neki.

- Anyám, legalább te állj ki mellettem!  - kértem.

- Sajnálom Esme. Apád tudja, hogy mi a jó neked.

Sírva rohantam fel a szobámba, és közben azért könyörögtem, hogy eljöjjön értem.

Mióta láttam minden nap csak rá gondoltam, és arra  kértem a Jóistent küldje el őt értem!

- Bárcsak újra láthatnálak. – suttogtam miközben sírtam – Carlisle.