Másnap reggel megkerestük a mi kis házunkat, amit még Esmétől kaptam az utolsó, új  életemet tekintve első születésnapomra. Nagyon megártott neki az elmúlt 60 év. A fűtől, ami benőtte a rétet már a házat is alig lehetett látni.

Elszörnyedtem a ház látványától. A fél tető nem volt a helyén, az ablakok betöredezve, az ajtó felfeszítve. A kert már nem is látszódott, sem a kis tó.

-Itt lesz egy kis munkánk. -sóhajtott Edward és beletúrt a hajába.

-Kérjük meg a többieket, hogy segítsenek! Esme úgyis jobban tudja, mi kell ide, mint mi. –mondtam.

Visszaúton csináltunk egy kis ösvényt, amin el lehetett igazodni és oda találunk könnyebben a házhoz. Annyi állat volt az erdőben, szó szerint úgy nyüzsgött, mint egy szombati piac. Egy jó darabig nem kell messzire menni a vadászat szempontjából.

-Esme, Alice, vagyis mindenki. Ráértek segíteni egy kicsit? –kérdezte Edward.

-Persze mondjátok, miben segíthetünk? –jött oda Esme.

-Megnéztük a házunkát  és elég ramaty állapotban találtuk. Jól jönne egy kis segítség, hogy ismét olyan legyen, mint amikor megkaptuk. –válaszoltam.

-Jójójó. Gyere Esme bemegyünk Seattlebe és bevásárolunk. Úgyis régen jártam már ott. –tapsikolt Alice.

Már csak a kocsit lehetett hallani amint elszáguldott. Gondoltam, hogy nekik kell szólni és intézkednek azonnal. Remélem, már az estét ott tölthetjük Edwarddal. Itt egy kicsit szűkösen vagyunk..

-Akkor én megyek és levágom a füvet a réten. –mondta Carlisle.

-Mi rendbetesszük a tetőt, és kicseréljük az ablakokat meg az ajtót. –csapta hátba Emett Jaspert.

-Oké köszönjük. –mondtam hálásan.

-Gyere Bells, mi elmegyünk vásárolni. –húzott magával Rosalie.

-De hová és mit? Alicék  úgyis mindent megvesznek!

-Nem mindent az apróságokat te magad választhatod ki. –nevetett, amikor elfintorodtam.

-Menjetek csak én, addig segítek Jasparéknek. –szólt Edward.

-Ugh. Azt hittem majd velünk akar jönni. De jobb is hogy kettesben maradtunk. –mondta Rosalie.

-Szóval akkor miről szeretnél beszélni velem? –mondtam, amikor már az autópályán voltunk.

-Tudom, hogy szólnom kellett volna arról, amit Nessiék tettek, de inkább rájuk hagytam. Remélem nem haragszol emiatt nagyon. –nézett rám bocsánatkérően. 

Gondoltam, hogy ezt meg akarja valamikor beszélni velem. Mindig meg tudtuk beszélni az ilyen kényes ügyeket több szempontból átvizsgálva. Alice csak azt mondta, ami történni fog, Rose pedig reálisabban látott.

-Nem történt semmi. Hiszen én is hozzád fordultam, amikor nem akarták Nessiet. És ezért még mindig hálás vagyok. –szorítottam meg a kezét.

-Köszönöm Bella! –mosolygott rám.

A vásárlással nagyon el tud repülni az idő. Délután négyre értünk vissza. Az Audi R8 hátuljában annyi csomag volt tele díszpárnákkal, függönyökkel és megannyi aprósággal, hogy Rosalienak tolatni is nehezebben sikerült, mint egyébként.

-Alicék még nem értek haza? –kérdeztem meglepetten, amikor már mindenkit a Cullen házban találtunk.

-Nem, de mi már készen vagyunk. –szólt Edward.

De amint ez kimondta négy nagy bútorszállító állt meg a ház előtt.

-Csak pakolják ide ki őket! –irányított Alice. -Köszönjük! Viszlát!

-Megjöttünk! Gyertek segíteni! –szólt be Esme.

-Azért ez túlzás! –tátogtam döbbenten. –Megvettétek a bútorboltot?

Teljesen úgy nézett ki. Az egész út tele volt bútorokkal. Ez még a házba is nehezen fog beférni. De hogy visszük oda? –gondoltam.

Edward pedig csak nevetett. –Gyerünk, kezdjük el a pakolást, mert még holnapra se végzünk vele. –mondta még mindig nevetve.

A pakolás kicsit viccesre sikeredett, főleg amikor a folyón kellett átvinni a dolgokat. Alice és Jasper a túloldalon kapták el a dolgokat, amit mi átdobáltunk. De Emmett annyira nevetett a dolgon, hogy a franciaágyunk a folyóban landolt. Ekkor aztán mindenki hahotázásba kezdett az erdő meg zengett. De még így is végeztünk, mire besötétedett.

Ez nagyon jó közös program volt, hiszen hiába élünk együtt, nem sok dolgot csinálunk együtt.

-Na mostmár tényleg kész van. –mondta Alice büszkén.

-Igen. Jobb is, mint az eredeti. –szólt Esme kilépve a házból. –És itt van a kulcs is hozzá.

-Köszönjük mindenkinek a segítséget! –mondtam hálásan.

-Vigyázzatok rá! Azért két napot bírjon ki! Jó éjt! –röhögött Emmett.

Amikor bementünk déja vu érzésem támadt. Annyi idő eltelt már az életünkből. Visszaidéztük, amikor először bejöttünk a házba, amikor összeházasodtunk. Bár én erre a részre kevésbé emlékeztem, mint Edward, azért jó érzés volt. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok jó éjjelünk volt kettesben, de ez az éj megint olyan éjjel volt, mint az első az új életemből.

Amikor már kezdett világosodni, és készültünk vissza a házba, rájöttünk, hogy a ruhánk még nincs itt. Ami pedig rajtunk volt.. nem élte túl az éjjelt.

-Szia Alice. –szóltam bele a telefonba.

-Már úton vagyok. Csak annyit láttam, hogy egy szál leepedőben állítasz be a házba. –hallottam amint visszhangzik a nevetése az erdőben.

-Köszi. Legalább megmentettél egy kínos úttól. –mondtam zavartan.

-Na itt is vannak. –dobott be egy zsákot az ablakon. –Nem fogok bemenni, csukott szemmel, pedig a ház bánná. –nevetett ismét.

-Köszönjük. –szólt ki Edward és becsapta az ablakot.

-Most hallgathatom a többiek piszkálódását egy darabig.. –vettem fel a farmert.

-Örülj, hogy Alice nem a selyemhálóinget hozta el! Tervbe vette, de aztán elvetette. –mondta Edward nevetve. –Gyerünk vissza! Renesmee is mindjárt odaér.

Amikor megérkeztünk Nessie már a kanapén ült és láttam rajta, hogy ideges. Amint meglátott elkezdett húzni kifelé.

-Beszélnem kell veled, de úgy hogy Apu ne hallja még! –mondta halkan.

-Rendben. Gyere tudok egy helyet ahol már nem hall.

Amikor megérkeztünk a kerek kis tisztásra, megrohamoztak az emlékek. Még a ködös emberi emlékek is. De Nessie kizökkentett a gondolataimból.

-Utánanéztem Spinny családfájának. –mondta idegesen.

-Oké. És ezzel mi a probléma? –kérdeztem zavartan.

-Az az egy van vele, hogy olyan embernek az ükük unokája, akit mi is jól ismerünk..