Edward felvette a kabátját, majd mély levegőt vett, kilépett a klubból és elindult a Swan birtok felé, hogy közölje Ms. Swannal édesapja halálhírét, és elmesélje a kialakult helyzetet. A több kilométeres távot néhány pillanat alatt futva tette meg, hiszen az emberek már tudnak róluk és egyébként is csak egy elmosódott csíkot látnak az arcát nem,  így nyugodtan futhat, ha úgy tartja kedve már nem kell rejtőzködnie és a futástól legalább egy kicsit ellazul. Amikor megállt a kastély hatalmas ajtaja előtt úgy érezte egy pillanatra, hogy mégiscsak jobb lett volna, hogyha lassabban jön, mert fogalma sem volt róla, hogy hogyan közölje kíméletesen a lánnyal a történteket. Már előre sajnálta Őt, hiszen pontosan tudta mit érez majd a lány. Pontosan azt, amit Ő maga is érzett, amikor hazaért az Amazonas partjaitól és megtudta, hogy mi történt a családjával. Pár percre magával ragadták az emlékek és csak állt az ajtó előtt megdermedve, mint egy kőszobor. Aztán megrázta a fejét, hogy kicsit kitisztuljon az elméje.

-         Nem lehet – suttogta maga elé – Nem lágyulhatok el senki előtt, csak keményen, mint a kőszikla. Nem tudhatja meg soha senki, hogy milyen veszteség ért, hiszen soha nem volt túl sok hét tagú vegetáriánus vámpírcsalád a Földön. Pontosabban csak egy.

Újra vett egy mély levegőt és bekopogtatott. Nem igazán értette, hogy miért vesz ilyen mély lélegzeteket egész este. Végül arra jutott, hogy ez biztosan valami visszamaradt emberi reflex az ilyen feszült helyzetekre. Hamarosan léptek zaját hallotta és egy perc múlva már ki is tárult előtte az ajtó. Egy idős úr kukkantott ki az ajtón.

-         Jó estét Uram. Greg Stevens vagyok a komornyik. Lord Swan nincs itthon.

-         Jó estét a nevem Edward Masen. Tudom, hogy a ház ura nincs itthon Mr. Stevens és én a kisasszonnyal szeretnék beszélni éppen az édesapjáról.

-         Csak nem történt valami az Urammal?

-         De, sajnos igen.

-         És nem érne rá reggel beszélni a kisasszonnyal? Úgy tudom, hogy már lepihent. Vagy Ön átalussza az egész napot?

-         Már megbocsásson! Ezt mégis, hogy érti?

-         Elnézést, csak volt már nálunk egy vámpír nem olyan régen, amikor az asszonyom meghalt és az alapvető külső jeleket nem nehéz felismerni.

-         Ó, értem már. És miből gondolta, hogy az egész napot átalszom?

-         Igazából azóta, hogy kiderült, hogy valóban léteznek számos könyv íródott Önökről, de mindegyik mást tartalmazz nem igazán pontosak az információk, de mivel nappal még nem igazán látta senki a vámpírokat ebből arra következtettem, hogy a nappal alvás esetlegesen igaz lehet.

-         Nos valóban nem mutatkozunk napfényben, de ennek más oka van.

-         Valóban?

-         Igen valóban, de tényleg beszélnem kellene a kisasszonnyal. Nem szívesen zavarom meg a pihenését, de ez fontos.

-         Rendben. Kérem, fáradjon be.

-         Köszönöm.

Azzal a komornyik beengedte Edwardot. Bevezette a nappaliba és megkérte, hogy ott várjon. Aztán elszaladt Marie mamához, aki Ms. Swan dadája volt. Az asszony felébresztette a leányt és alig tíz perc múlva Isabella már be is lépett a nappaliba ahol Edward türelmesen várta. Hallotta, hogy a lány belépett a szobába és érezte az illatát is, ilyen mámorító illatot még soha nem érzett életében, de az orvosi pálya, amit választott nagyon jól megedzette így nem érzett akkora késztetést, hogy rátámadjon az illat tulajdonosára, sőt inkább úgy érezte mintha, elkábítaná ez a fantasztikus illat. Lassan megfordult és a szíve mélyén abban reménykedett, hogy ha már ilyen illata van a lánynak, legalább szép ne legyen, félmosolyra húzta a száját ez a gondolat. Amikor megfordult szó szerint ledermedt. A lány karcsú volt, de ahol kellett ott nőiesen domborodott, a szemei hatalmasak és csokoládébarnák a haja a dereka közepéig ért gyönyörű vörösesbarna és sűrű. Az arca szív alakú. A bőre egyszerűen hibátlan még egy vámpír szemének is. Edward úgy érezte, hogy sosem látott még ilyen tüneményt sem emberek, sem vámpírok között. Észre sem vette, hogy a lány pukedlizett, hogy köszöntse a férfit. Csak akkor tért magához, amikor Ms. Swan megszólította.

-         Jó estét Uram, én vagyok Isabella Kathleen Swan. A dadám azt mondta, hogy engem keres egy halasztást nem tűrő ügyben. Jól van? – kérdezte bátortalanul.

Edwardra rátört a felismerés. Nem is értette, hogy hogyan lehetett ennyire udvariatlan, hiszen neki kellett volna bemutatkoznia és fejet hajtania a hölgy előtt. Gyorsan meghajolt a lány előtt, és közben azon gondolkodott, hogy hogyan is magyarázza meg az udvariatlanságát. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy mit szoktak mondani ilyenkor az emberek.

-         Jó estét kisasszony. A nevem Edward Masen. Bocsásson meg, kérem. Én csak…elbambultam egy kicsit. – szabadkozott.

-         Semmi gond. Jól látom, hogy Ön vámpír?

-         Igen hölgyem. Ne féljen, nem fogom bántani.

-         Nem félek magától.

-         Nem fél? - döbbent meg.

-         Nem, mert aranyszínűek a szemei, az a hír járja, hogy akinek ilyen a szeme és nem vörös, az csak állatvéren él.

-         Ez az első helyes elmélet vámpírokról, amit ma hallottam. – mosolyodott el.

-         Megtudhatnám, hogy mi olyan sürgős e kései órán?

-         Természetesen, az édesapjáról szeretnék Önnel beszélni, de azt hiszem jobb lenne, ha leülne.

-         Ennyire súlyos a helyzet?

-         Meglehetősen.

Edward hallotta, ahogy a lány szívverése felgyorsul.

-         Kérem, mondja el, hogy mi történt! – mondta a lány és tisztán hallani lehetett hangján az aggodalmat.

-         Nagyon sajnálom hölgyem, de az édesapja ma éjjel…

-         Ne! – kiáltott fel Isabella kétségbeesetten. Majd lábai összecsuklottak, de hála Edward gyorsaságának még elkapta mielőtt a földre zuhant volna. Karjaiba kapta a lányt és a nappali kanapéjára fektette, letérdelt mellé és óvatosan simogatni kezdte arcát, miközben nevén szólongatta. Ilyen puha bőrt még életében nem érintett, közben pedig azon gondolkodott, hogy vajon miért nem hallott semmilyen gondolatot a lánytól. Felettébb különösnek tartotta, hogy egy gondolatot sem tudod elcsípni tőle, hiszen ilyen még soha nem fordult elő vele. Néhány pillanattal később Isabella kinyitotta a szemeit és tekintete összefonódott az arany szempáréval.

-         Jól érzi magát? – kérdezte Edward aggódva.

-         Nem kifejezetten. Mégis hogyan történt? Hogy történhetett? Egyáltalán honnan ismerte? Hogyan találkoztak? Miért jön a házunkba egyre sűrűbben vámpír látogató?  – záporoztak a kérdések. – Én már semmit sem értek.

-         Nyugodjon meg. Válaszolok minden kérdésére, de most azt hiszem, hogy jót tenne Önnek egy csésze tea és talán egy nyugtató is. Reggel pedig válaszolok Önnek mindenre.

-         Ön talán rendelkezik orvosi ismeretekkel, vagy a vámpíroknál is ez a szokás, ha egy nő elájul?

-         Mondták már Önnek, hogy rengeteget tud kérdezni? Egyébként a vámpírok nem ájulnak el.

-         Mondták már Önnek, hogy nagyon keveset válaszol? - háborodott fel a lány.

-         Reggel válaszolok a kérdéseire.

-         Miért nem most?

-         Mert most nincs olyan állapotban, hogy tovább terheljem.

-         Tehát mégiscsak orvos?

-         Valóban elvégeztem az orvosit, de most már kérem pihenjen le. 

-         Maga szerint tudnék most pihenni?

-         Bármit mondok újra kérdezni fog valamit? – kezdett ideges lenni Edward.

-         Bármit kérdezek harapófogóval kell kiszednem a választ magából? – háborgott a lány is.

-         Egyezzünk meg, most szépen lepihen – a szúrós tekintetet látva helyesbített – megpróbál pihenni én pedig ígérem, hogy reggel mindent elmondok Önnek. – mondta ellenvetést nem tűrő hangon.

-         Rendben. Ha gondolja, akkor Ön is pihenjen le az egyik vendégszobában. Illetve töltse el ott az idejét. Szoktak Önök egyáltalán pihenni? Mármint a vámpírok.

-         Már megint kérdez?

-         Már megint nem válaszol?

Edward ma éjjel már sokadszor vett egy mély levegőt, kicsit lenyugtatta magát, aztán válaszolt.

-         Köszönöm kisasszony, örömmel elfogadom a vendéglátást. 

-         Nincs mit. Jó éjszakát Mr. Masen!

-         Jó éjszakát Ms. Swan!

Edward utána nézett és arra gondolt, hogy ilyen kíváncsi lánnyal már legalább egy évszázada nem találkozott, bár mentségére szóljon, hogy nem is nagyon beszélgetett senkivel azon kívül a néhány vegetáriánus vámpíron kívül, akiknek segített ez idő alatt.

Isabella felállt a kanapéról és elindult a szobájába. Útközben még szólt a komornyiknak, hogy vezesse el Mr. Masent az egyik vendégszobához. Nem akarta, hogy lássák elkeseredését, mert immáron édesapját is elvesztette, úgyhogy tartotta álarcát, amíg be nem csukta maga mögött a szobája ajtaját, csak azután hagyta, hogy feltörjön belőle a zokogás.

Eközben a komornyik a legszebb vendégszobához vezette Edwardot, aki megköszönte a kedvességet, majd bement a szobába. Kicsit körbenézett. A szoba tágas volt sok ablakkal, a szoba közepén hatalmas baldachinos ágy, körbe a fal mentén volt néhány polc és egy méretes szekrény, valamint egy íróasztal székkel. A hálóból az ajtó egy szintén gyönyörű fürdőbe nyílt. A kastély valóban csodás volt, nem is értette Edward, hogy Lord Swan, hogy volt képes ezt a helyet elkártyázni, hiszen jóval többet ér, mint amennyi pénz a tét volt, amit Ő áldozott arra a körre az asztalnál. Ledőlt az ágyra és gondolkozott, tudta, hogy hiába mondta már el édesapja halálát a lánynak a holnap még sokkal rosszabb lesz. Hiszen hogyan is kellene finoman a tudtára hozni azt, hogy apja elkártyázta a vagyonát, a birtokát, sőt, ami a legrosszabb a tulajdon lányát is. Ráadásul, ha ez még nem lenne elég Benedictnek pedig feltett szándéka ezt a lányt megkaparintani.

Hosszú éjszaka volt mindkettőjük számára.

Edward egész éjszaka azon töprengett, hogy hogyan fog válaszolni a lány kérdéseire, de akárhogy is próbálta kíméletesen előadni magában a helyzetet egyik változata sem nyerte el igazán a tetszését, pedig egy éjszaka alatt már csaknem ötszázféle változatban előadta, hogy mit is kéne mondania. Aztán feladta, mert rádöbbent, hogy akárhogy is kezd bele a történetbe a vége mindig csak az lesz, hogy az édesapja elkártyázta vagyonát és lányát és ráadásul a lányt még egy őrült vámpír is meg akarja szerezni, hogy kielégítse perverz vágyait. Elkeserítette ez a helyzet, de nem tudott tenni ellene semmit. El kell mondania a tényeket akármennyire is kegyetlen ez az egész. Hajnaltájt Edward gondolatai már nem az események körül forogtak, hanem csak a lány körül. Látta maga előtt a gyönyörű szempárt, a csodálatos hajkoronát, a meseszép bőrt és alakot. Azon kapta magát, hogy nagyon is tetszik neki ez a lány és nem csak szép, de még csak nem is fél tőle. Bár tény, hogy ennyi kérdést, az összes tanítványa nem zúdított rá létezése során, mint ez a lány alig tíz perc alatt, de még ez is tetszett neki. Egy pillanatra még meg is mosolyogtatta ez a gondolat. Aztán megrázta a fejét, és korholni kezdte magát.

-         Nem gondolhatsz ilyenekre Edward, - suttogta maga elé - nem engedhetsz közel magadhoz senkit, főleg nem egy embert, mert akkor megint csak veszteség fog érni. Megvéded a lányt, rendezed az életét, aztán pedig elhagyod a birtokot, és soha nem térsz vissza. Nem szabad megkedvelned. Kemény maradsz, mint a kőszikla. 100 éven keresztül képes voltál egyedül lenni a családod emlékével és ezután is képes leszel rá.

Ennyiben maradt magával és tudta, hogy képes lesz rá, hiszen csak akarni kell. Úgyhogy próbálta kiiktatni a gondolatokat és az érzéseket magából és csak a plafont bámulva várta, hogy a kastélyban felpezsdüljön az élet.

-------------------------------------------------------------------

Isabella nagy nehezen hajnaltájt elaludt, de pár óra múlva már ébren is volt. Nem tudott megnyugodni azok után, hogy már senkije sem maradt a világon. Mihez fog kezdeni, hiszen egy lány nem örökölheti apja vagyonát. El fogják venni tőle a birtokot, ha nem megy sürgősen férjhez, de hát kihez. Nem akar szerelem nélkül férjhez menni, csak a birtok miatt. Mihez fog most kezdeni Mr. Stevens és Marie mama, az a két ember, aki még közel áll hozzá. Sokáig gondolkozott ezeken a problémákon, aztán hirtelen eszébe jutott a vendég, aki még a kastélyban tartózkodik. Edward Masen. Isabella nem tudta kiverni a fejéből a férfit. Vámpír vagy nem ilyen lényt még soha nem látott. Jóképű, összeszedett, a szemei igézőek, kedves volt vele és udvarias, és egyáltalán nem volt ijesztő, mint a másik vámpír, aki akkor járt itt, amikor meghalt az édesanyja. Egy vámpír, aki orvos. Ez meglehetősen különös. Aztán eszébe jutott, hogy olvasott ő erről már valamit. Olvasott egy vámpírról, aki orvos és még családja is volt. Gyorsan felkelt és elővette a vámpírokról szóló könyvét, elvileg ez a könyv az igazságot kell, hogy tartalmazza, hiszen Claudia Volturi írta és ki tudna többet a saját fajtájáról, mint egy Volturi. A könyv nem sokkal a mészárlások után került napvilágra mintegy megmagyarázandó a kialakult helyzetet. Ez az egyetlen könyv, amit egy igazi vámpír írt a vámpírokról. Nagyon sok kutatásba és időbe telt mire végre sikerült szert tennie rá. Addig lapozgatott, amíg végre megtalálta, amit keresett.

„Az árulók családja, a Cullenek

 Carlisle Cullen volt a családfő, aki csak állatvéren élt és olyan önuralma volt, hogy képes volt életét a gyógyításnak szentelni, soha nem ízlelt emberi vért. Mindenki azt hitte róla, hogy sose élt még ilyen lény a világon. Egy vámpír, aki kedves és törődik az emberekkel, és erre tanítja a családját is, de aztán elárulta saját fajtáját és a vezető családot, hogy hatalomhoz jusson. Feleségével és gyermekeivel élt Forksban, addig ameddig ki nem derült, hogy ők a felelősek az Európa szerte felbukkanó félvérekért és a mészárlásokért. A Volturi nem akarta elhinni róla, hogy valaha is ilyet tenne, hiszen Aro Volturi igaz barátjának tartotta Carlislet, de a bizonyítékok határozottan a család ellen szóltak. Így kénytelenek voltak kellően súlyos büntetésre ítélni az egész családod, hogy többé ne tehessenek kísérletet a hatalom átvételére. A vámpírvilágban a mai napig súlyos büntetés jár már csak azért is, hogyha valaki kiejti a család nevét. A családnak saját címere volt, amit minden egyes családtag viselt valamilyen ékszer formájában. A címerük, ami egykoron tiszteletet követelt minden vámpírtól az eset után megvetendővé vált.”

A könyvben volt még egy kép a szöveg alatt a Cullenek címeréről és egy figyelmeztetés, hogyha valaki valaha látja ezt a jelképet valahol az köteles jelenteni a Volturinak az esetet, hogy az uralkodó család megtorolhassa a tettet.

Isabella még egy ideig nézegette a címert és azon gondolkozott, hogy vajon mi késztethette ezeket a mindenki által békésnek ismert lényeket arra, hogy ilyen szörnyeteggé változzanak. Hiszen még maga az uralkodó család sem akarta elhinni, hogy ők tették. Vajon ha nem is gyanakodtak rájuk alapvetően, akkor hogyan kerültek gyanúba. Isabella sosem vallotta be a szüleinek, de igazából mindig is nagyon kíváncsi volt a vámpírokra, de mindig is úgy képzelte el, hogy akkor beszélget majd egy vámpírral, hogyha nem találja félelmetesnek és természetesen, hogyha úgynevezett vegetáriánus. Még egy kicsit gondolataiba merült a Cullenekkel kapcsolatosan, aztán nagy nehezen rávette magát és felkelt, megmosakodott és csengetett Marie mamának, hogy megkérje segítsen neki felvenni fűzőjét és ruháját, és tűzzék kontyba a haját. Miután teljesen szalonképesség vált elhagyta szobáját. Éppen az étkező felé tartott, amikor találkozott Mr. Stevenssel, így hát megkérte, hogy szóljon a vendégnek, hogy az étkezőbe ment reggelizni, és ha gondolja örömmel veszi, hogyha csatlakozik. Csak miután a komornyik már megindult az üzenettel jutott eszébe, hogy micsoda butaságokat hordott össze, hiszen a vendég nyilván nem akar reggelizni, legalábbis nem ehhez hasonló étkeket. Mindenesetre ezt az üzenetet már átadják, úgyhogy majd elnézést kér a férfitól, hogyha ez netalán udvariatlan gesztus lett volna vámpír nézőpontból.

------------------------------------------------------

Eközben Mr. Stevens már odaért a vendégszoba ajtajához és bekopogtatott rajta. Néhány pillanat múlva már ki is nyílt az ajtó és Edward kérdőn nézett a komornyikra, de az meg sem mukkant. Csak lefagyva állt előtte, mintha kővé dermedt volna.

„Ez annyira különös. Miért jött ide egy vámpír már megint? Mit kéne tennie? Hiszen nem hagyhatja, hogy a kisasszonya veszélyben legyen, főleg most, hogy már az édesapja sincs itt, hogy megvédje. De ez a férfi mégsem tűnik veszélyesnek hiába vámpír. Vajon miért van még itt, hiszen már közölte a rossz hírt a kisasszonnyal. És vajon miért Ő hozta a hírt, hiszen nem is ismerik. És vajon a kisasszony miért marasztalta az Urat? Ez mind nagyon különös. Lassan már semmit sem értek.”

-         Jó reggelt Mr. Stevens. Segíthetek valamiben? – kérdezte végül Edward, hogy leállítsa a férfi egyre bonyolultabb gondolati okfejtését.

-         Jó reggelt Mr. Masen. Elnézést, én csak nem is tudom mi történt velem. Tudja olyan furcsa, hogy egy vámpír vendégeskedik nálunk. Jaj, elnézést nem rossz értelemben gondoltam, csak még soha nem történt ilyen ebben a házban, pedig egészen fiatal korom óta szolgálok itt. 

-         Semmi gond nem haragszom, az bizonyos, hogy a helyzet nem hétköznapi, de megtudhatnám végre, hogy miért is jött.

„Na ezt most, hogy is mondjam el. Egyáltalán, hogy jutott eszébe a kisasszonyomnak reggelire invitálni egy lényt, aki köztudottan nem fogyaszt emberi étkeket. Vagy lehet, hogy a könyvek ebben is tévedtek, mint ahogy a nappal alvás kérdésében? Lehetséges. Végül is gyakorlatilag még semmit sem tudunk pontosan a vámpírokról, hanem csak annyit, amennyit el akartak mondani magukról. Jesszusom és ha félreérti az invitálást és meg akarja enni a kisasszonyt? Ó, buta Greg. Hogy jutott eszembe ilyen ostobaság. Hiszen, ha ez lenne a szándéka már könnyűszerrel megtehette volna. Különben is Ms. Swan egyszer azt mondta, hogy az olyan vámpíroktól, akiknek aranyszínű a szeme nem kell félni, mert csak állatokat esznek.”

Edward mosolyra húzta a száját ezen az újabb okfejtésen és arra gondolt, hogy még életében nem találkozott emberekkel, akiknek ennyi kérdés fogalmazódna meg az agyában, mint a vendéglátóinak. Mindenesetre tetszett neki, hogy sokkal inkább kíváncsiak, és nem félnek vagy undorodnak tőle. Ez számára meglehetősen különös, hiszen az emberek általában inkább tartanak a vámpíroktól. Azért most már kezdett kíváncsi lenni rá, hogy honnan vannak a komornyik vicces, ám nem valami pontos információi, mert lehet, hogy érdekes lenne elolvasni azt a könyvet. Ezzel szemben Ms. Swan viszont meglehetősen pontosan informált a fajtájáról. Ez meglehetősen ritka az emberek körében.

-         Mr. Stevens? Rosszul van? – vonta fel a szemöldökét. Bár tudta, hogy a férfi csak meglehetősen zavarban van az üzenet miatt, amit hozott.

-         Nem, Uram. Jól vagyok. Kérem, ne aggódjon miattam. – mondta gyorsan a komornyik.

-         Ennek örülök. Akkor megtudhatnám végre, hogy miért kereset fel?

-         Természetesen. Szóval a kisasszony azt üzente, hogyha gondolja, örömmel veszi, hogyha csatlakozik hozzá a reggelinél. Természetesen, csak ha szeretne.

-         Köszönöm. Azonnal rendbe hozom magam és csatlakozom Ms. Swanhoz. Kérem, mondja meg neki, hogy pár percen belül ott leszek.

-         Igenis. Azonnal szólok neki.

Azzal a komornyik gyorsan az étkező felé vette az irányt és magában magát korholta, hogy most Mr. Masen biztosan idiótának nézi, hiszen alig tudta kihúzni belőle a kisasszonya üzenetét. Még jó, hogy egy óvatlan pillanatban nem mondta ki hangosan azt, amire gondolt.

Edward még az ajtóban állt és mosolygott ezen az újabb okfejtésen. Jobb is, hogy Mr. Stevens nem tudja, hogy minden egyes gondolatot tisztán hallott, mert akkor a szegény öreg még annál is jobban zavarba jönne, mint amennyire most van. Ezután visszament a szobába, megigazította az ingét, felvette pulóverét, majd elindult az étkező irányába, ahol a lány már várta. Az utat természetesen emberi tempóban tette meg, hogy nehogy megijesszen valakit. Útközben pedig arra gondolt, hogy ez bizony nem lesz egyszerű, mert most kénytelen válaszolni a kérdésekre.