Egy héttel később

A két fiatal éppen a nappaliban ült és beszélgetett. Edward és Isabella egyre jobban érezték magukat egymás társaságában. A férfi készséggel válaszolt a lány szinte minden kérdésére, és idő közben Ő is alaposan kikérdezte a lányt az életéről. Edward arcáról nem volt nehéz olvasni, úgyhogy amikor a lány látta, hogy a kérdése felkavarja a férfit inkább gyorsan kérdezett valami mást. A végén Isabella rádöbbent, hogy tulajdonképpen bármit kérdezhet bármiről és bárkiről, csak a Volturiról és Mr. Masen családjáról ne legyen szó. Ezért a lány úgy döntött, hogy ezt a két témát inkább hanyagolja. Bár nagyon kíváncsi volt, hogy mi történhetett a férfi családjával, de végül arra jutott, hogy biztosan ők is a nagy mészárlás áldozatává váltak, amikor nem kellett hozzá sok, hogy az egész vámpírság eltűnjön a föld színéről.

Vajon azért a félvérekről érdeklődhetek? Egy próbát megér. Legfeljebb megint témát váltok. – gondolta a lány.

-         Tud valamit a félvérekről Mr. Masen?

-         Nem túl sokat.  

-         Elárulja azt a nem túl sokat? – Úgy látom, hogy ez a téma még elmegy. Nem komorodott el.

-         Igazából csak annyit tudok róluk, hogy mindegyiknek az anyja ember volt, az apja pedig vámpír és valószínűleg ugyanattól az apától származtak, mert mindegyikben volt hasonlóság. Vörös haj, csak nekem van vörös hajam a Cullen családban, de még az enyém is bronzvörös, nem pedig tűzvörös. Ebbe vajon belegondolt az a sok nagyokos Volterraban? Hogy született volna Carlislenak egy csomó vöröshajú gyereke, vagy Emmettnek vagy akár Jaspernek? Egyiküknek sem vörös a haja. Micsoda idióták. Na várjunk csak, én is csak most döbbenek rá igazán. Tűzvörös haj. Ilyen vámpír biztos, hogy nem sok szaladgál a világon.

Gondolataiból Isabella zökkentette ki.

-         Nagyon sajnálom. Nem kellett volna megkérdeznem. Inkább hagyjuk.

-         Szívesen mesélek, csak elgondolkodtam. Elnézést.

-         Elgondolkodott és el is komorodott.

-         Nem, inkább csak elgondolkodtam. Vajon hány férfi vámpírnak van tűzvörös haja?

-         Miért érdekes ez?

-         Azért mert úgy tudom, hogy mindegyik félvérnek tűzvörös haja volt.

-         Oh. Tehát azt gondolja, hogy az apjuk haja is tűzvörös lehetett?

-         Igen.

-         Egyáltalán hogyan lehet a vámpíroknak gyermekük?

-         Csak a férfiaknak lehet. A nők biológiai folyamatai az átváltozáskor leállnak.

-         Oh, úgy érti, hogy többé nem….

-         Igen.

-         Értem, de ezek szerint ha, a nő ember a férfi pedig vámpír, akkor semmi akadálya, hogy gyerekük legyen.

-         Igen, úgy tűnik.

-         Ez különös.

-         Miért?

-         Miért szeretett volna bele egy vámpír egy emberbe, amikor ez még elvileg szigorúan tilos volt.

-         Attól tartok kisasszony, hogy nem szerelemből fogantak ezek a félvérek ennyi hölgytől és ennyien Európa szerte.

-         Ezt úgy érti, hogy…hogy ez a vámpír végigjárta Európát és…és ….Uramisten.

-         Attól tartok, hogy pontosan úgy történt.

-         Hogy tehet valaki ilyet? Ez rettenetes.

-         Valóban rettenetes, de sajnos a fajtámban vannak ilyen férfiak is.

-         Benedict is? – kérdezte Isabella félve

-         Igen, kisasszony. Azt kell, hogy mondjam, hogy Benedict is olyan. Lehet, hogy jobb lett volna, ha ezt az információt inkább elhallgatom? De megígértem, hogy mindig őszinte leszek a kisasszonyhoz. Most már úgyis késő. Remélem, hogy nem viseli meg nagyon, amit mondtam.

-         Értem. Azt hiszem sejthettem volna már akkor is, amikor láttam a házunkban.

-         Ezt hogy érti? Miből sejthette volna.

-         Hát tudja úgy nézett rám, mint aki fel akar falni. Mármint nem abban az értelemben, hogy éhes, vagy ahogy Ön mondja szomjas. Hanem olyan értelemben, hogy ööö…felfal a szemével. Olyan zavarba ejtően nézett rám. – pirult el a lány Jesszusom, hogy mondhattam ilyeneket? Ezt jobb lett volna, ha megtartom magamnak. Elég kínos ez a helyzet. Témát kéne váltani.

-         Igen, azt hiszem értem. Elég világosan fogalmazott. – mosolyodott el Edward. Milyen gyönyörű, amikor elpirul. Egyébként is nagyon szép, de ilyenkor meg főleg. Azt hiszem jobb lenne, ha témát váltanánk, mert úgy érzem, hogy ez már elég kínos helyzet.

-         Milyen gyakran kell vadásznia?

-         Úgy kéthetente. Annyi időt bírok ki, amíg biztosan nem támadok rá senkire sem, és még megy az orvoslás gyakorlása is.

-         Értem, és ez árnyalatban mit jelent a szemén? Csak, mert már egészen fekete kezd lenni.

-         Igen, tudom. Igazság szerint 12 napja ittam utoljára, úgyhogy lassan ideje lenne vadásznom, de nem akarom Önt magára hagyni, amíg nem muszáj.

-         Miért nem megy el ma este? Tudja ma itthon lesz Mr. Stevens és Marie mama is, és azt mondta, hogy jól védhető a kastély.

-         Valóban jól védhető, de azért az ablakokat nem nagy gond betörni egy vámpírnak. Ha akar be tud jutni.

-         De hát Ön szomjas. Biztosan szenved.

-         Nem kellemes érzés, de kibírom.

-         Sokáig tart egy ilyen vadászat?

-         Attól függ, ha sok a vad az erdőben és nem válogatok, hanem bármit megeszek, ami az utamba kerül, akkor csupán 1-2 óra. Ha konkrét célra megyek, hogy milyen állatot innék, akkor egy fél napig is eltarthat.

-         Értem, akkor mi lenne, ha most nem válogatnak. Úgy tudom, hogy a kastély melletti erdőben rengeteg a szarvas. Az nem lenne jó Önnek?

-         Sokszor fogyasztok szarvast.

-         1-2 óra alatt csak nem lesz semmi baj. Legfeljebb nem megy túl messzire és ma csak szarvasra vadászik. Kérem, nem szeretném, ha miattam szenvedne.

-         Rendben, elmegyek vadászni, de csak egy feltétellel.

-         És mi lenne az?

-         Ha megígéri, hogy nem hagyja el a szobáját a távollétemben.

-         1-2 órát csak kibírok a szobámban, de nálam is nagy az ablak.

-         Igen tudom, de azt már megerősítettem annyira a minap, hogy ne tudjon rajta bejönni semmilyen vámpír, csak akkor, ha Ön kinyitja. Ön pedig remélem, hogy ne nyitná ki Benedictnek vagy idegen vámpírnak.

-         Ígérem, hogy nem nyitok ablakot idegeneknek és nem lépek ki a szobámból, addig ameddig vissza nem jön. Így rendben lesz? Elmegy vadászni?

-         Rendben, ha megígéri, akkor én hiszek Önnek.

-         Akkor ezt megbeszéltük. Egyébként sokkal jobban tetszenek a szemei, amikor aranyszínűek. – mondta szemlesütve és még el is pirult hozzá

-         Akkor főleg elmegyek vadászni – mosolyodott el Edward

Még órákon át beszélgettek a nappaliban, majd kimentek sétálni egy kicsit a kastély körül. Edward minden egyes alkalommal, ha mentek valamerre felajánlotta a karját és Isabella mindig boldogan karolt belé. Marie mama és Mr. Stevens mosolyogva figyelte a boldog kis párost, akik valószínűleg még mindig nem jöttek rá, hogy egymásba vannak habarodva. Legalábbis nem viselkednek úgy, mint akikre már rátört a felismerés. Pedig tisztán látszott, hogy milyen fontosak lettek egymásnak. Egymáshoz igazították minden mozdulatukat. Tökéletes szinkronban voltak. Ha nem éppen valami kellemetlen témáról beszélgettek, akkor letörölhetetlen volt a mosoly az arcukról. Így sétálgattak, amíg nem kezdett el sötétedni. Miután bementek az étkezőbe Marie mama kihozta a vacsorát a lánynak és vacsora után pedig Mr. Masen ahogy minden este visszakísérte Isabellát a szobájához és elköszönt tőle reggelig. Edward minden éjszaka vigyázott a kastély lakóira, és most sem igazán akart elmenni, bár tudta, hogy előbb vagy utóbb innia kell, különben még a végén rátámadhat valakire az itteniek közül és az senkinek nem lenne jó. Kinyitotta a lány előtt a szobája ajtaját.

-         Köszönöm – mondta Isabella

-         Nincs mit, kisasszony.

-         Akkor most megy és vadászik, igaz?

-         Nem muszáj még mennem kisasszony, ha nyugodtabb úgy, akkor maradok.

-         Csak 1-2 órát lesz távol, menjen nyugodtan. Nem lesz semmi baj.

-         Ígérje meg, hogy bezárkózik, és nem jön ki innen míg vissza nem érek.

-         Rendben, megígérem.

-         Rendben, akkor szólok Marie mamának és Mr. Stevensnek is, hogy ők is zárkózzanak be. Már az Ő szobáikat is megerősítettem.

-         Akkor jó éjszakát Mr. Masen és szerencsés vadászatot! – Jesszus, ezt most hangosan is kimondtam? - Bocsánat, csak kicsúszott a számon. – mondta lesütött szemekkel. Tudta, hogy a férfi nem szívesen beszél a vadászatról

-         Semmi baj. – mosolyodott el Edward - Jó éjszakát Ms. Swan! Köszönöm, biztos lehet benne, hogy sikeres vadászatom lesz.

Ezután Edward ment, és szólt a két idős embernek, hogy ők is zárkózzanak be a szobáikba, amíg távol lesz. Majd elindult a közeli erdőbe, olyan gyorsan futott, amennyire csak bírt, hogy minél előbb visszaérjen, és vigyázhasson a Swan kastély lakóira. Nem sejtette, hogy Benedict csakis erre várt. A másik vámpír sejtette, hogy itt lesz az idő, amikor Edward vadászni megy, mert semmiképpen nem kockáztatta volna az itt lévők életét, és azt is tudta, hogy az erdőbe fog menni, úgyhogy az erdő helyett most már a közeli domboldal mögül figyelte a kastélyt. Edward nem érezhette meg az illatát, mert Benedict ügyelt rá, hogy úgy helyezkedjen, hogy a szél ne vigye azt a kastély felé. Látta, amikor Edward megerősítette az emberek szobáit, de már készen volt a terve, hogy hogyan fogja kicsalogatni a lányt a szobájából. Úgyhogy most, amikor a lányt a védelmezője végre magára hagyta egy kicsit, elindult, hogy véghezvigye a tervét és elrabolja a lányt.  

Benedict így hát egy pillanatig kicsit lejjebb csúszott a rejtekében és felkapta a tegnap elrabolt kislányt, akit nem táplálkozás céljából hozott magával, hanem azért mert tudta, hogy a lány nem tudná elviselni, hogyha végig kellene hallgatnia, ahogy megkínoz és megöl egy gyermeket. Futásnak eredt és már egy perccel később a kastély előtt is volt. A főkaput ugyan bezárták és Edward azt is megerősítette már, de az ablakok felöl még így is könnyedén bejutott pár pillanat alatt a kastélyba. Pontosan tudta, hogy hol van a lány szobája, mert a rejtekhelyéről tökéletesen rá lehetett látni, úgyhogy célirányosan rögtön odament. Nem igazán bízott benne, hogy az ajtót nyitva találja, de azért megpróbált benyitni, mert ha esetleg nyitva van, akkor talán mégis megehetné a kislányt, mielőtt elrabolná a lányt. Miután nem járt sikerrel halkan bekopogott, hátha meggondolatlanul ajtót nyit a lány neki, de nem így történt.

-         Ki az? – kérdezte a lány – Máris visszaért Mr. Masen?

-         Mr. Masen még nem ért vissza.

-         Ki maga? – kérdezte Isabella, bár már sejtette a választ.

-         Benedict vagyok kisasszony. Szeretnék beszélni Önnel.

-         Beszélni velem, na persze. Nem ijedek meg magától. Ezen az ajtón nem tud bejutni, ha nem nyitom ki. Én pedig nem fogom kinyitni és az ablak felől sincs esélye.

-         Tudom, hogy nem tudok bemenni, ezért fog Ön kijönni hozzám.

-         Az ki van zárva. Teljesen idiótának néz? Miért mennék ki magához?

-         Azért mert itt van nálam egy ártatlan kislány. Olyan nyolc éves körüli lehet és a családja már biztosan nagyon aggódik érte. Ha nem nyitja ki, akkor kénytelen leszek bántani a kislányt, esetleg még megölni is, csak Önön múlik a dolog.

-         Miért hinném el, hogy van magával egy kislány?

-         Bebizonyítsam?

-         Mégis hogyan tudná bebizonyítani?

-         Elég egyszerűen. – azzal lekapta a válláról a remegő gyereket és kikötötte a száját. – Na kislány, rajtad a sor. Mondd el szépen a néninek, hogy hogy hívnak.

-         Lili vagyok. – szipogta a kicsi, aki már nem is látott a könnyeitől.

-         Jesszusom, azonnal engedje el maga vadállat! – mondta a lány dühösen

-         Komolyan azt hiszi, hogy csak így elengedem? Azt már nem, viszont egyezséget ajánlok. Két lehetősége van. – vigyorodott el a férfi

-         Mi lenne az?

-         Nem bántom a kislányt egy ujjal sem, hogyha kijön ide hozzám és szép csendben velem jön, hogy senki ne halljon meg bennünket.

-         A kislányt elengedi, hogyha kimegyek?

-         Igen.

-         Mi a garancia rá, hogy nem fogja mégis bántani, hogyha belemegyek az egyezségbe?

-         Szavamat adom rá. Megígérem, hogyha kijön, és csendben marad, amíg elhagyjuk a kastélyt, akkor a kislány most rögtön bemehet az Ön szobájába, és magára zárhatja az ajtót. Megegyezhetünk?

-         Mi a másik lehetőség?

-         Nem hiszem, hogy a másik lehetőség lenne inkább a kedvére.

-         Azért csak mondja.

-         A másik lehetőség, hogy lassan és fájdalmasan kínozni kezdem a kislányt és majd a sikolyai meggyőzik arról, hogy jöjjön ki. Tehát melyik lehetőséget választja? Csak gyorsan döntsön, mert nekem nagyon tetszik a második lehetőség.

-         Maga…. – inkább abbahagyta itt a mondanivalóját, mert ami az eszébe jutott az nem illett volna egy hölgyhöz, és egy kislánynak sem kéne végighallgatnia a gondosan megválogatott jelzőket, amik az eszébe jutottak a férfiról

-         Igen?

-         Inkább nem is mondom ki, hogy mire gondoltam.

-         Azt hiszem jobb is így. Szóval, hogy döntött?

-         Rendben. Kimegyek magához.

-         Nagyszerű, sejtettem, hogy ezt a lehetőséget választja.

-         A kislányt hozza ide az ajtó elé, egészen közel.

-         Rendben. Itt állunk az ajtó előtt közvetlenül.

-         Lili kicsim én Isabella vagyok. Ne félj, mindjárt biztonságban leszel.

-         Szia Isabella. – súgta a kislány

-         Jól vagy?

-         Igen. Ne gyere ki, bántani akar téged. – mondta bátran Lili, bár nagyon félt

-