(Edward szemszöge) 

Éreztem az illatot. Azt a végtelenül hívogató, meleg, nedves illatot, melyért most minden porcikám ölne. Tudtam, hogy két másodperc múlva ölni is fog. A bennem lakozó szörny kiszabadulni vágyott. Torkomból mély morgás szakadt fel. Egy szarvascsorda volt, a patakból ittak. Hallottam minden egyes mozdulatukat, ahogy a patak számukra hűsítő vizét isszák. A torkomban égő láng újra fel lobbant. A másodperc töredéke alatt álltam fel, majd futni kezdtem. A szarvascsorda körülbelül egy kilométerre volt tőlem. A távolság nem volt sok, és mivel hang nélkül futottam az áldozataim nem vették észre a veszélyt. A lábaim ösztönösen mozogtak, gyorsabban, mikor az illat jobban és jobban, hullámokban kezdte el bódítani az elmém. A tisztás szélén meg álltam, vadász guggolásba ereszkedve. Már láttam őket, öt állat volt. Két hím, és három nőstény. Nem vették észe a jelenlétemet, ugyan olyan nyugodtan ittak és legeltek mint az ide érkezésem előtt. A tisztáson keresztül folyt a patak, a szélén pedig egy sziklafal magasodott. A fű zöld volt, nem volt ki száradva. Tökéletes hely volt, de most el fogom rontani a hangulatot a vérontással. Nem bírtam tovább, hirtelen fel álltam, és három szökkenéssel át hidalva a távolságot rá vetettem magam az áldozatomra. Az egyik hím volt az. Fogaimat a nyakába mélyesztetem, az ütő ere jobban lüktetett, hevesebb volt. Majd mikor a számat elárasztotta az éltető, meleg folyadék. Mi után a hím ki száradt – ez pár másodperc volt – a következő áldozat felé vetettem a pillantásom, aki már nem volt a tisztáson. Halottam ahogyan az erdőben rohan, a léptei zaját, és ahogyan teste súrolja a fák leveleit. A nyomába eredtem, és fel perc alatt utol értem. Ő is ugyan úgy végezte mint az előző. Újabb mozgást hallottam dél-nyugat felől. A torkomban enyhült az égető szomjúság, bár nem teljesen szűnt meg. Az illat sokkal csábítóbb volt, sokkal jobban hasonlított az emberéhez. Ez egy húsevő volt. Észre sem vettem, hogy mennyire el távolodtam a kiindulási ponttól. El indultam a csábító vér illat irányába, és nem sokára meg láttam a harmadik áldozatomat. Egy oroszlán volt, a kedvencem. A morgás most sokkal mélyebbről jött, a bennem élő, újra kiszabadulni készülő szörnyeteg legmélyéről. Ösztönösen az álltra vetettem magam, aki sokkal jobban küzdött az életéért, mint a két bika. Karmait próbálta a karomba mélyíteni, de a kemény bőröm ellenállt. Vaj puha nyakába haraptam, és az áhított ital majdnem teljesen elmulasztotta a torkomban tomboló lángokat. A kiszáradt test élettelenül csúszott ki a kezemből, mikor meg láttam Bellát. Utánam jött, egy folt sem volt rajta. A ruhája nem volt el csúszva, és haja sem volt kócos. Már Ő is rutinosan vadászott. Szó nélkül sétáltam oda, és fogtam meg a kezét.

• Jól laktál? – kérdezte önelégült mosollyal rám nézve.
• Igen, és te? – kérdeztem én is nagy mosollyal az arcomon.
• Igen. Menjünk haza – suttogta el vágyódva
• Rendben . mondtam, majd egy másodper erejéig magamhoz szorítottam, majd rohanni kezdtünk.

Az erdő ködös volt, és mind ketten hangtalanul suhantunk a széllel. Kezünk össze kulcsolva, bár ez nem gátolt a sebességben. Élveztem a száguldozást, és láthatóan Bellának is kedvére volt. Nem telt sok időbe még a házunkhoz értünk, bár több volt mint amire számítottam. Tényleg elég sokáig el mentünk. A házhoz érve - a már megjavított ajtón be lépve – a nappaliba mentünk. A kanapéra ültem, Bella pedig el terült a másik kanapén.

• Fel hívom Charlie-t – jelentette ki tíz perc csend után
• Rendben – mosolyogtam. Ő már a számot ütötte be.
• Szia apa – szólt bele a telefonba Bella

Nem sokáig beszéltek, meg kérdezte tőle hogy hogy van, és hogy a vércukor szintje rendben van- e. Természetesen Charlie jól volt, és a vércukra is normális. Mikor le tette a telefont újra el terült a velem szemben lévő kanapén. Halvány mosollyal a z arcán be csukta a szemét. A mosolya lassan kezdett el halványulni, majd teljesen el tűnt az arcáról. Az arckifejezése eltorzult, majd egyre rémültebb lett. Egész testében remegni kezdett, mire ösztönösen fel álltam, és meg öleltem. A karjaimba kapaszkodott.

• Edward, Edward ne menj el, ne hagyj itt, kérlek. – sikította
• Itt vagyok Bella – mondtam – itt vagyok. – ahogy meg hallotta a hangom a szemei fel pattantak.
• Mi történt? – kérdeztem rémülten.

Bella kapkodta a levegőt, és ijedt szemekkel nézett rám. Megkellett ölelnem. Szorosan magamhoz szorítottam.

• Mi történt? – kérdeztem meg újra
• Becsuktam a szemem, és nem tudtam kinyitni. Mintha valaki a szemhéjamra tett volna száz tonnás súlyokat. És aztán megjelent egy kép. Újra elmentél, ugyan azokkal a szavakkal hagytál ott az erdőben. Aztán távolról hallottam a hangod, hogy mi történt. És ki tudtam nyitni a szemem. Annyira valóságos volt – mondta. Az utolsó mondatnál már a mellkasomba temetve az arcát.
• Újra átéltem – suttogta, nem eresztve engem
• Itt vagyok – csak ennyit tudtam mondani. A mélyen el ásott és be forrt sebek fel szakadtak, és a fájdalom akár az ólom nehezedett a mellkasomra.
• Jól vagy, Edward? – kérdezte Bella. Ekkor vettem észre hogy most én kapkodom a levegőt.
• Igen – mondtam. Közelebb húztam magamhoz Bellát, ami meg nyugtatott.
• Ne okold magad, kérlek – suttogta meg puszilva a nyakam

Nem szóltam egy szót sem, csak őszinte, és nyugodt mosoly terült el az arcomon. A közelsége, az érintése el mulasztotta az összes fájdalmamat.

• De hát – vissza térve Bella „rohamára” – soha nem történt még veled ilyen
• Nem tudom, mi volt ez. De tényleg el hittem, annyira valós volt – újra meg öleltem, szorosan szorítva Őt.
• Itt vagyok – suttogtam újra. A vállamra hajtotta a fejét, de a szemét nem csukta be
• Szeretlek – suttogta. A hangja kissé megtört.
• Én is téged. És mindig itt leszek – mondtam, majd szorosan lehunyva a szemem megcsókoltam.