Egy három emeletes bérlakás padlásán ültem, egy régi, rogyadozó székben.

A telefont újra megrezzent a zsebemben. Elővettem, és fél év után először fel ismertem a számot. Rosalie. Vajon mit akarhat?. Megnyomtam a „hívás fogadása” gombot.

Rose durcás, és meglepett hangját hallottam.

• Jé, Edward fel vette a telefont. Megtisztelve érzem magam. – gúnyolódott.
• Mi van Rosalie? – kérdeztem élettelen hangon.
• Edward, gyere haza. Esme és Carlisle teljesen ki vannak borulva..
• Szerinted jó tenne az állapotuknak ha így látnának engem?

Nem válaszolt.

• Hol vannak a többiek?
• Emmett, Jasper, és én Esmével és Carlisle-al.
• És Alice?

Rose hallgatott, én pedig kezdtem ideges lenni. Aztán végre megszólalt.

• Öhm, Alice  Forksba ment.. – mondta kicsit ijedten.

Mi? Alice? Forksban? De mit keres ő ott? Megígérte..

• Mit keres Alice Forksban? Meg ígérte, hogy nem megy oda... Bella miatt… - fájdalmas volt kimondanom a nevét.
• Edward, Bella nincs Forksban. – közülte velem Rosalie közömbösen.
• Mi? Bella elköltözött?
• Nem Edward, nem költözött el.

De ha nem költözött el, akkor hogy-hogy nincs Forksban? Én ezt nem értem..

• Akkor mi van vele? Rose, el kell mondanod nekem! – kérleltem
• Nem akartam el mondani de… Bella meghalt, Edward.
• Most márhaza jöhetsz, minden rendben lesz.

Megnyomtam a „hívás vége” gombot, és eldöntöttem, hogy Forksba megyek. Megnézem, hogy tényleg meg halt – e. Ha igen, elmegyek a Volturihoz. Ha nem halt meg, de boldog, akkor lesz elég erőm visszajönni. Ha él, és boldogtalan.. akkor fogalmam sincs. 

Három napig megállás nélkül futottam, csak akkor lassítottam le amikor Forks határába értem. Egykor szeretettel gondoltam erre a kis esős városkára, az otthonomként. De most, kínzó, fájdalmas emlékek gyötörtek ahányszor csak a nevére gondoltam. Éjszaka volt. Csak a hold fénye világított be a fák lombjai közt. 

Mikor kiléptem az erdőből, megpillantottam a házat A házat amely nemrég még második otthonom volt. A házat melynek minden éjjel  bemásztam az ablakán, hogy Bella álmát őrizhessem. A házat melybe most félve léptem be. 

Elindultam a ház elé, megálltam az ablak alatt, és hallottam egy ember szívverését, és  éreztem azt a liliom illatot, mely fél éve nem csapta meg az orrom.

Elhatároztam magam, felugrottam, és a következő pillanatban már Bella szobájában ültem a hintaszékben. A jelenléte megnyugtatott. Aztán lassan, először mióta itt voltam, az arcára fókuszáltam. Nagyon lefogyott, az arca besett volt, és mérhetetlen szomorúság, és boldogtalanság látszott rajta. 

Aztán hirtelen megfordult, sikított, és felült.

Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Láthatóan nagyon meglepődött, és el kezdett zokogni. A könnyek patakban folytak az arcán lefelé,  eláztatva a takaróját. Odamentem hozzá, és végig simítottam az arcán.

• Edward? – kérdezte alig érthetően a sírás közben.
• Igen, én vagyok. Itt vagyok, minden rendben, nincs semmi baj. Ne sírj.

Abbahagyta a zokogást, és érthetetlenség suhant át az arcán.

• Te… mit keresel itt? Miért jöttél vissza?- a hangjából kihallatszott a szenvedés és a fájdalom.
• Én azt hittem hogy meghaltál, és én vissza jöttem megnézni, hogy ez igaz- e.
• Élek. El fogsz menni, igaz? Itt fogsz engem hagyni megint.
• Nem Bella – szakítottam félbe – Itt vagyok, nem megyek sehová. Nélküled nem.
• De… te nem szeretsz engem. Elhagytál.. – értetlenkedett, majd újra előtörtek a könnyei. Magamhoz húztam, átöleltem, és simogattam a hátát.
• Nem. Bella én szeretlek. Mindig szerettelek és mindig is szeretni foglak. Ezen semmi nem változtathat. Nem megyek el. Nem bírnálak itthagyni még egyszer. Megbántam hogy el hagytalak, és  ez soha többé nem fog bekövetkezni.
• De akkor miért mentél el? – értetlenkedett újra, és még mindig hullottak a könnyei.
• Mert védeni akartam az életedet. Folytonos veszélyben voltál a jelenlétemben.
• De akkor most szeretsz, és nem mész el? Itt maradsz velem? Minden a régi lesz? – hangja egyre boldogabb volt, és már egy könnycsepp sem hullott le az arcáról.
• Persze hogy szeretlek. És nem fogok sehová sem menni. Nélküled soha.
• Edward, annyira hiányoztál, el sem hiszem hogy szeretsz, és hogy itt vagy velem.

És akkor megcsókoltam, de amikor úgy éreztem, hogy elértem a határaimat, eltoltam magamtól.

Ő csak bámult rám, és mintha még mindig nem hitte volna el, hogy tényleg ott vagyok.

      - Bella, itt vagyok, és szeretjük egymást. Ez a legfontosabb.

      - Rendben, elhiszem.

      - Adnál egy percet? Fel kell hívnom Carlisle-t, és elmondani neki, hogy itt vagyok, és itt is maradok. Biztosan ők is visszajönnek.

      -  Persze, hívd csak. 

Tárcsáztam Carlisle számát. Az első csörgésre felvette.

• Edward, hol vagy? Mi van veled? – kérdezte Carlisle rémült hangon, és ha nem szakítom félbe, még több kérdést zúdít rám.
• Nyugodj meg, apa. Minden rendben. Forksban vagyok, Bellával. És nem megyek inne sehová nélküle.

Carlisle hallotta az életet a hangomban, és neki is jó kedve lett. Hallottam hogy mind ezt elújságolja Esmének, és hallottam anyám boldog, gondtalan hangját.

• Visszamegyünk Forksba, mind.
• Ez remek, Carlisle. Mikor érkeztek?
• Holnap hajnalban.
• Rendben, addig én elleszek Bellával. Várunk titeket.
• Ott leszünk. – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
• Viszlát Carlisle! – köszöntem el
• Szia Edward! Holnap találkozunk.

Visszatértem Bellához. Ezt a várost újra az otthonomnak tekintettem, szép, és kellemes emlékekkel.