(Carlisle szemszöge) 

1911-ben letelepedtem Columbusban, ami nagyon is kellemes helynek bizonyult. Egyrészt főorvosi állást kaptam éjszakai műszakban. Másrészt találtam egy nagyszerű  kis házikót a város szélén, ami mellett közvetlenül ott volt az erdő, amiben általában senki nem járt, úgyhogy még fényes nappal a műszakom után is nyugodt szívvel mehettem vadászni. Tökéletes hely volt egy „vegetáriánus” vámpír számára. A cseppnyi örömömet csupán az feketítette be, hogy az emberek továbbra is ösztönösen ódzkodtak a közelségemtől. Annyi idő telt már el, és mégis még mindig babonásak a népek. Bárcsak el tudnék beszélgetni egyszer valakivel normálisan. A kórházban dolgozók bíznak bennem, és nem félnek tőlem, de általában annyira fáradtak az éjszakai műszak szüneteiben, hogy nem lehet velük értelmesen társalogni. Most is éppen a munkahelyemre igyekszem. Imádok ott lenni és segíteni az embereken, már hogyha egyáltalán hagyják. Tegnap egy idős néni, inkább megpróbált elcsoszogni a repedt bokájával semmint, hogy hozzá érjek. Na, de új nap, új remény. Az utóbbi időben ez lett a mottóm. Soha nem tudhatom, hogy mikor törik meg a jég és kezdenek el feltétel nélkül bízni bennem. Mindenesetre nem adom fel. Tudok várni, hiszen másom sincs, mint az idő, de abból végtelen megadatott. Mikor beértem a kórházba Jenny szaladt rögtön elém, ahogy minden este. Nagyon kedves nő volt, és boldogan vállalta az éjszakai műszakokat, hogy segíthessen az embereken. Tele volt szeretettel mindenki iránt, pedig általában egy nővér korántsem arról híres, hogy imádja a munkáját. Mint minden este ma is kedvesen a kezembe nyomta a gőzölgő kávét, amit ő maga főzött minden egyes orvosnak és nővérnek, aki ilyenkor dolgozott. Nagyon gondoskodó természetű nő volt. Nem csodáltam, hogy mindenki szereti.

• Jó estét, Dr. Cullen – nyújtotta át a bögrét szélesen mosolyogva.
• Jó estét, Jenny – mosolyogtam rá, és hálásan vettem ki a kezéből a kávét. Minden éjjel leerőltettem egy kortyot a torkomon előtte, mert nem akartam megsérteni azzal, hogy nem fogadom el a kedvességét, majd a többi részét diszkréten eltávolítottam, amikor senki nem figyelt. – Nagyon köszönöm – mondtam őszinte hálával.
• Nagyon szívesen, ez semmiség – legyintett Jenny és már el is szaladt a nővérpult irányába.

Miután ellenőriztem, hogy minden rendben van, bementem az irodámba, hogy átnézem az aznapi zárójelentéseket is, valamint a betegfelvételeket. Legnagyobb örömömre mindent rendben találtam. Már jócskán eltelt a műszak fele, amikor kimentem, meggyőződni róla, hogy minden rendben megy. Miután nem sokan hagyták, hogy megvizsgáljam és ellássam őket, ezért egy ideje már főleg a papírmunka elkészítésével töltöttem a munkaidőm első felét, míg a második felét szenteltem a gyógyításnak. A papírmunka elkészítéséért mindenki nagyon hálás volt nekem. Nem vártam el, de jól estek az elismerő szavak reggelente. Amikor kimentem láttam, hogy rengeteg beteg vár ellátásra. Legalább tizenöt ember ült a váróban, bár első ránézésre nem tűntek túl súlyosnak, de azért elindultam feléjük, hogy hátha megengedik, hogy segítsek. Akkor láttam meg őt. A lányt, akinek a szemei hihetetlen gyengédséget és melegséget árasztottak. Az egész lényéből csak úgy sütött a kedvesség, és a báj. Önkéntelenül is felé vittek a lábaim. Nemcsak melegséget sugárzott minden vonása, de ráadásul még hihetetlenül gyönyörű is volt. Még nem láttam embert, aki így ragyogott volna. Amikor odaértem hozzá egy pillanatra megtorpantam, mivel kedvesen rám mosolygott. Nem sok emberből váltottam eddig ki ilyen kellemes reakciót.

• Jó estét, kisasszony. Dr. Cullen vagyok. Segíthetek? – kérdeztem reménykedve. Hátha megengedi nekem, hogy elássam.
• Igen, az nagyon jó lenne, köszönöm – mondta őszinte hálával, és megpróbált felállni, de nem nagyon akart sikerülni neki. Felé nyújtottam a karomat, hogy segítsek, de nem fogtam meg, hátha ódzkodna az érintésemtől, de ő gondolkodás nélkül belém karolt és hálás pillantást küldött felém. – Köszönöm.
• Nincs mit – mosolyodtam el én is. – Úgy látom, hogy a lábával történt valami – állapítottam meg, miközben lassan bicegett a vizsgáló felé a segítségemmel.
• Igen, tudja leestem a lóról, és azt hiszem, hogy reccsent valami. Bár akkor még nem éreztem a fájdalmat, mert minden olyan gyorsan történt – magyarázta a helyzetet. Tehát lovasbaleset. Az elég veszélyes, hogyha rosszul esik le valaki. Sokszor láttam már maradandó sérüléseket emiatt. Remélem, hogy az övé nem ilyen lesz.
• Ugye nem bicegett el egészen idáig gyalogosan? – kérdeztem rémülten. Az nem lehet, hogy még alaposan meg is terhelte azt a lábat.
• Nem, egy kedves idős úr rám talált és behozott egészen a kórházig, de sietett valahova, úgyhogy tovább is ment. Bár már az is nagyon kedves volt tőle, hogy elhozott egészen a székig, amin ültem – mesélte lelkesen. Nem sűrűn kaphat ilyen önzetlen segítséget hölgy létére, hogyha ilyen sokra tartja. Habár az is lehet, hogy csupán a természetéből fakad ez a mérhetetlen kedvesség, és jóság.
• Értem. Ennek nagyon örülök. Nem tett volna jót a gyógyulásnak, hogyha ki tudja milyen messziről bicegett volna idáig – mondtam komolyan. Közben megérkeztünk a vizsgálóba, én pedig óvatosan felsegítettem az ágyra.
• Nagyon kedves – mosolygott hálásan, és megszorította a kezemet.
• Ez csak természetes, kisasszony – mondtam magától értetődően, majd kihúztam kezemet az övéi közül. Nem szívesen váltam el tőle, de muszáj volt megvizsgálnom.
• Esme – szólalt meg hirtelen. – A nevem, Esme, nyugodtan szólítson a nevemen.
• Köszönöm. Engem nyugodtan szólíthat Carlisle-nak, Esme – viszonoztam a kedvességet. Még soha senki nem engedte, az itt dolgozókon kívül, hogy a keresztnevén szólítsam. – Akkor most megvizsgálom. Lehet, hogy egy kicsit fájni fog – mondtam bocsánatkérően. Mire édesen összeszorította az ajkait, majd bólintott, hogy kezdhetjük. Próbáltam a lehető legfinomabban kitapintani a lábán lévő sérüléseket, de még így is felszisszent a fájdalomtól, amikor nagyjából a sípcsontja közepénél jártam. – Elnézést – pillantottam rá együtt érzően. Halványan még sejlett bennem, hogy egyszer régen nekem is el volt törve a lában még, amikor ember voltam, de ezek az emlékeim már csaknem teljesen a homályba vesztek. Érdekes, hogy a fájdalmas dolgok jobban megmaradnak az embernek, mint a szép emlékek. Sandy arcát már szinte teljesen elfelejtettem, pedig ő volt a legjobb barátom. Remélem, hogy boldog élete volt.
• Semmi gond. Ez a vizsgálathoz tartozik – mondta félénken, de láttam rajta, hogy már alig várja, hogy végezzek.
• Eltört a lába, Esme – állítottam fel a diagnózist. – De nincs oka aggodalomra. Ez egy tiszta törés, nem fog maradandó károkat okozni. Gipszbe tesszük és nemsokára olyan lesz, mint régen – próbáltam megnyugtatni, mert láttam az ijedtséget a szemében.
• Rendben – bólintott Esme, egy kicsit megnyugodva.
• Megengedi, hogy én magam tegyem gipszbe, vagy szóljak inkább az egyik nővérnek – adtam meg a választás lehetőségét, bár nagyon reméltem, hogy megengedi, hogy én gipszeljem be a lábát. Olyan jó lenne, legalább még egy kis ideig élvezni ezt a kellemes társaságot.
• Nagyon örülnék, hogyha ön tenné gipszbe, Carlisle – mondta őszintén, én pedig azonnal nekiláttam, hogy elláthassam. Még soha nem tartott ilyen sokáig egy gipszelés, de valahogy nem akartam elengedni ezt a tüneményt, aki egyáltalán nem félt tőlem. Sőt, bízott bennem. Ez olyan kiváltság, amit már nagyon régen nem volt alkalmam élvezni.
• Készen is vagyunk – mosolyogtam rá. – Nem szabad megerőltetni a sérült lábát, úgyhogy kérem, pihenjen sokat, és szedje a felírt gyógyszert, hogyha fájdalmai lennének – magyaráztam, mire ő csak hevesen bólogatott.
• Nagyon köszönöm, hogy ellátott, Carlisle – mondta hálás mosoly kíséretében, majd piciny, meleg kezeivel megfogta az én hideg kezemet.
• Nincs mit, örülök, hogy segíthettem, Esme – viszonoztam a gesztust, és tudtam, hogy el kellene engednem, de olyan jól esett az érintése, hogy nem nagyon akartam útjára engedi.
• Dr. Cullen – szakította félbe Jenny a boldog pillanatot.
• Igen? – fordultam felé, de kezem nem akartam elvenni Esme kis kezei közül.
• Szükség lenne önre. Pár perc múlva jön egy súlyosabb sérült. Lehet, hogy műteni is kell – magyarázta Jenny.
• Egy perc és ott vagyok – válaszoltam, mire Jenny csak bólintott és már el is tűnt.
• Nem akarom feltartani – mondta Esme bűnbánóan és elengedte a kezemet, én pedig hirtelen úgy éreztem, mintha nagyon hideg lenne itt, pedig ez lehetetlen volt.
• Nem tart fel, Esme. Engedje meg, hogy kikísérjem az ajtóig. Úgyis arra tartok a beteghez – próbáltam meg meggyőzni, hogy engedje, hogy elkísérjem még odáig.
• Ez nagyon kedves. Örülnék neki – mosolyodott el, és gondolkodás nélkül belecsúsztatta a kezét az én felajánlott kezembe.

Még talán soha nem sétáltam ennyire lassan a kórház ajtaja felé, de tudtam, hogy még nem érkezett meg a beteg, akiről Jenny beszélt. Gyengéden támogattam a még kicsit bizonytalan lányt mellettem, majd mikor az ajtóhoz értünk megálltam és szembefordultam vele.

• Viszontlátásra, Carlisle – mosolygott rám még egyszer, és felém nyújtotta a kezét. – Köszönök mindent.
• Nagyon szívesen, Esme. Viszontlátásra – búcsúztam el tőle, majd megcsókoltam a felkínált kezet.

Miután elengedtem a kezeibe csúsztattam a mankókat, hogy könnyebben tudjon, majd egyensúlyozni. Ezután Esme hálásan rám mosolygott még egyszer és elindult a családjához. Még sokáig figyeltem távolodó kecses alakját. Egészen addig, ameddig meg nem érkezett az új betegem.  

(Esme szemszöge) 

Éppen hazafelé tartottam a lovamon az egyik barátnőmtől, amikor egy róka átszaladt előttem az úttesten és a kancám megrémült, majd ledobott a hátáról és elrohant. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Soha nem hallgattam az édesanyámra, hogy legyenek velem kísérők, amikor kilovagolok, és lám kivételesen igaza volt. Itt fekszem az árokparton és nem tudok felállni, mert nagyon fáj a lábam, ha jól hallottam még reccsent is egyet az eséskor. Már egy jó fél órája feküdtem ott tehetetlenül, amikor lódobogás törte meg a csendet. Nagyon reméltem, hogy észrevesznek.

• Segítsék – kiáltottam el magam.

Nagyon megkönnyebbültem, amikor megláttam egy férfit, aki leugrott a lóról és felém sietett.

• Mi történt, kisasszony? – kérdezte aggodalmasan.
• Ledobott a lovam. Valami reccsent a lábamban. Lehet, hogy eltört – magyaráztam a helyzetet.
• Nem lesz semmi baj, ne aggódjon. Elviszem a kórházba – mondta a férfi, majd óvatosan a lábamra vigyázva a karjaiba vett. Elvitt a lováig, amire ráemelt, majd ő is felszállt mögém és már vágtatott is a kórház felé. Nem tellett sok időbe, hogy odaérjünk, és én nagyon hálás voltam a segítségért. Amikor odaértünk a férfi lesegített a lóról, majd a karjaiban bevitt egy székre a váróterembe.
• Nagyon köszönöm – mondtam hálásan, amikor elengedett. – Megtudhatnám e nevét? – kérdeztem kíváncsian. Amint lehet meghálálom egy apró kedvességgel a jóságát.
• Természetesen, a nevem, Mr. Cole.
• Köszönöm, Mr. Cole – mosolyogtam rá hálásan és megráztam a kezét.
• Nincs mit, kisasszony – mondta viszonozva a mosolyom, majd távozott.

Már jó  tíz perce ülhettem a váróban, de türelmesen várakoztam, mert láttam, hogy nagyon sokan várnak. Tehát biztosan nincs szabad orvos jelenleg. Hirtelen megláttam egy nagyon jóképű fehér köpenyes férfit, aki éppen engem nézett és egyre közelebb jött. Úgy festett, mint egy angyal. A szemei aranyszínűek és melegen csillognak, mintha az egész világon segíteni szeretne, az alkata hihetetlenebb látványt nyújtott, mint eddig bármelyik férfié, akivel találkoztam. Még soha nem láttam ilyen fantasztikus férfit.  Sejtettem, hogy orvos, mivel az itteni köpenyt viselte, és névtáblája is volt, de azt sajnos ilyen távolságról nem tudtam elolvasni. Tétován állt elém. Úgy nézett ki, mintha egy kicsit zavarban lenne. Vajon miért van zavarban? Lehet, hogy kezdő orvos? Igen, ezt könnyen el tudnám képzelni, hiszen nagyon is fiatalnak néz ki. Megszólítsam? Már éppen azon voltam, hogy én megkérdezzem, hogy segíthetek-e, amikor végre megszólalt.  

• Jó estét, kisasszony. Dr. Cullen vagyok. Segíthetek? – kérdezte reménykedve. Milyen gyönyörű hangja van, és ez a gyengéd tekintet.
• Igen, az nagyon jó lenne, köszönöm – mondtam őszinte hálával, és megpróbáltam felállni, de nem nagyon akart sikerülni. Dr. Cullen felém nyújtotta a karját, de aztán tétován megállt. Én viszont örömmel karoltam bele a segítő kézbe. Talán attól félt, hogy visszautasítom a segítségét? – Köszönöm – néztem rá hálásan, mire elmosolyodott.
• Nincs mit. Úgy látom, hogy a lábával történt valami – állapította meg, miközben lassan bicegtem a vizsgáló felé a segítségével.
• Igen, tudja leestem a lóról, és azt hiszem, hogy reccsent valami. Bár akkor még nem éreztem a fájdalmat, mert minden olyan gyorsan történt – magyaráztam a történteket. Most biztos azt hiszi, hogy ügyetlen vagyok.
• Ugye nem bicegett el egészen idáig gyalogosan? – kérdezte rémülten, vagy inkább aggódva. Igen, mintha aggódna értem. Vagy csak én szeretném azt, hogy így legyen.
• Nem, egy kedves idős úr rám talált és behozott egészen a kórházig, de sietett valahova, úgyhogy tovább is ment. Bár már az is nagyon kedves volt tőle, hogy elhozott egészen a székig, amin ültem – meséltem lelkesen. Igazán kedves ember, ritkán fordul elő, hogy ennyire figyelmes velem valaki.
• Értem. Ennek nagyon örülök. Nem tett volna jót a gyógyulásnak, hogyha ki tudja milyen messziről bicegett volna idáig – mondta komolyan, miközben bebicegtem vele a vizsgálóba és ő kedvesen felsegített engem az ágyra.
• Nagyon kedves – mondtam hálásan, és megszorítottam a kezét. Még nem volt dolgom ilyen türelmes, és figyelmes orvossal.
• Ez csak természetes, kisasszony – mondta magától értetődően, majd kihúzta a kezét az enyéim közül. Szívesen maradtam volna így örökre, de sajnos hagynom kellett dolgozni mindkettőnk érdekében.
• Esme – szólaltam meg hirtelen. – A nevem, Esme, nyugodtan szólítson a nevemen – nahát milyen udvariatlan voltam. Be sem mutatkoztam, annak ellenére, hogy ilyen kedvesen bánik velem.
• Köszönöm. Engem nyugodtan szólíthat Carlisle-nak, Esme – viszonozta a kedvességet. Kevés fiatalember van, aki ennyire közvetlen egy hölggyel szemben, de ez határozottan tetszik. Vajon van valakije? Micsoda buta kérdés. Egy ilyen férfinak biztos van szerelme. – Akkor most megvizsgálom. Lehet, hogy egy kicsit fájni fog – mondta bocsánatkérően. Nagyon nem szeretem a fájdalmat, és nem is nagyon tudom elviselni, úgyhogy inkább szorosan összeszorítottam a számat, hogy minél kevesebb panasz jöjjön ki rajta. Nagyon gyengéd volt amennyire meg tudtam ítélni. Sokkal inkább volt kellemes az érintése, mint fájdalmas, egészen a sípcsontom közepéig, ahol, mintha ezer tűvel szúrtak volna belém, amikor hozzáért. Azonnal felszisszentem. – Elnézést – pillantott rám együtt érzően.
• Semmi gond. Ez a vizsgálathoz tartozik – mondtam félénken, de már alig vártam, hogy elengedje a lábamnak azt a pontját.
• Eltört a lába, Esme – mondta határozottan. Te jó ég! Az egyik barátunknak is eltört és azóta csak bicegni tud. Egy bicegő lány senkinek sem kell. – De nincs oka aggodalomra. Ez egy tiszta törés, nem fog maradandó károkat okozni. Gipszbe tesszük és nemsokára olyan lesz, mint régen – próbált gyorsan megnyugtatni. Lehet, hogy látta, hogy kezdek pánikba esni?
• Rendben – bólintottam egy kicsit megnyugodva.
• Megengedi, hogy én magam tegyem gipszbe, vagy szóljak inkább az egyik nővérnek? – kérdezte. Micsoda kérdés ez? Már miért akarnám, hogy egy nővér gipszelje be a lábam, amikor egy tanult orvos felajánlja. Ráadásul nagyon jól éreztem magam a társaságában, és nem akartam, hogy eltűnjön.
• Nagyon örülnék, hogyha ön tenné gipszbe, Carlisle – mondtam őszintén, ő pedig azonnal nekilátott, hogy elláthasson.
• Készen is vagyunk – mosolyogott rám. Bár tovább tartott volna. Olyan jó érzés volt a közelsége, és az illata egyenesen bódító. – Nem szabad megerőltetni a sérült lábát, úgyhogy kérem, pihenjen sokat, és szedje a felírt gyógyszert, hogyha fájdalmai lennének – magyarázta, én pedig hevesen bólogattam, hogy értem. Pedig egy szavát sem hallottam, mert éppen a tökéletes ajkaival, és az igéző hangjával voltam elfoglalva.
• Nagyon köszönöm, hogy ellátott, Carlisle – mosolyogtam rá újra, majd megfogta hűvös kezét. Biztosan a sok hideg vizes kézmosástól ilyen hideg az érintése, de a hűvös bőrét tökéletesen kompenzálja a gyengéd, kedves tekintete.
• Nincs mit, örülök, hogy segíthettem, Esme – mosolygott rám ő is. Éppen szerettem volna egy kis beszélgetést kezdeményezni, hogy ne kelljen még elválnunk, amikor betoppan egy nővér.
• Dr. Cullen.
• Igen? – fordult a nő felé, de legnagyobb örömömre a kezét az enyéim között hagyta.
• Szükség lenne önre. Pár perc múlva jön egy súlyosabb sérült. Lehet, hogy műteni is kell – magyarázta a nővér. Akkor sajnos nem tarthatom fel tovább Carlisle-t. Pedig nagyon szívesen megismertem volna jobban is. Talán még találkozhatok vele.
• Egy perc és ott vagyok – válaszolta, mire a nő biccentett és már el is tűnt.
• Nem akarom feltartani – mondtam bűnbánóan és elengedtem a kezét, bár nagyon nem örültem neki, hogy meg kell tennem, de mégsem hátráltathatom a munkájában.
• Nem tart fel, Esme. Engedje meg, hogy kikísérjem az ajtóig. Úgyis arra tartok a beteghez – mondta kedvesen, az én gyomromban pedig a pillangók repdesni kezdtek. Még néhány percet eltölthetek vele. Ez a pár perc is hatalmas ajándék a számomra, hogyha vele lehetek.
• Ez nagyon kedves. Örülnék neki – mosolyodtam el, és gondolkodás nélkül belecsúsztattam a kezem a kezébe.

Lehet, hogy gyerekes viselkedés volt a részemről, hiszen egy hölgy nem tesz ilyet, de igyekeztem minél lassabban és ügyetlenebben bicegni, hogy minél tovább tartson a kis sétánk. Bárcsak örökké  tarthatna.

• Viszontlátásra, Carlisle – mosolyogtam rá még egyszer, és felé nyújtottam a kezem. – Köszönök mindent.
• Nagyon szívesen, Esme. Viszontlátásra – búcsúzott el tőlem, majd megcsókolta a kezemet. Rajtam pedig jóleső borzongás futott végig, amikor az ajkai a bőrömhöz értek.