(Esme szemszöge) 

• Hogy érti ezt apám? – kérdeztem döbbenten. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett és hogyan oldhatnám meg én a helyzetet. Hiszen én csak egy lány vagyok. Nem értek sok mindenhez a gyerekeken, a lovagláson és a hímzésen kívül, na meg egy kicsit a főzéshez. Vajon mit tehetnék én, hogyha apám sem tudja megoldani a helyzetet?
• Tudod, történt egy kis baleset az egyik gyárunkban – kezdett bele apám. – Igazság szerint nem is olyan kicsi. Az egyik alkalmazott nagyot hibázott, és tönkrement néhány nagyon fontos és drága gép.
• Te jó ég! – kiáltottam fel.
• Halkabban, az anyád nem tud róla – csitított apám.
• Miért nem mondta el neki? – vettem vissza a hangomból.
• Mert nem akarom felzaklatni, ha nem muszáj – válaszolta apám határozottan.
• Rendben, én sem szeretném – mondtam őszintén. – Kérem, mondja el, hogy én mégis hogyan menthetném meg a családot? Nem lehet a családi vagyonból helyrehozni a károkat? – kérdeztem reménykedve.
• Nos, a helyzet az, Esme, hogy a családi vagyon már nem elég arra, hogy rendbe hozzuk a károkat. Ha többet takarékoskodtam volna, akkor talán, de a mostani összeg kevesebb, mint a fele a szükségesnek – mondta apám lehajtott fejjel. –Te pedig úgy segíthetnél, hogyha viszonylag gyorsan és jól mennél férjhez – magyarázta apám. – Hogyha a férjed jó családból való, és már hozzád tartozik, akkor kötelessége lenne segíteni a családodon.

Ebben a pillanatban megfagyott a vér az ereimben. Tudtam, hogy valami ilyesmit fog mondani, de mégis reménykedtem benne, hogy nem így lesz. Hiszen a „remény hal meg utoljára”, de most meghalt. Tehát csak egy viszonylag gyors és előnyös házasság mentheti meg az eddigi életünket. Vajon mit takar a „viszonylag gyors”?

• Értem, apám. Kérem, mondja meg, hogy mit takar jelen helyzetben ez a viszonylag? – nyeltem egy nagyot. Ha szerencsém van, akkor néhány év, és talán annyi idő alatt minden rendbe jön.
• El tudom titkolni a kárainkat és a kilátástalan helyzetünket, mondjuk három, esetleg négy hónapig – mondta keserűen. Három, vagy négy hónap? Istenem, mit vétettem?
• Az nagyon kevés idő – motyogtam magam elé és éreztem, hogy a könnyeim lassan elerednek. Ennyi idő alatt esélyünk sincs kitalálni valami más megoldást. Nem hagyhatom cserben a családomat, anya és apa teljesen összeomlana, hiszen mindig is nagy becsben tartottak voltunk. Meg kell tennem értük.
• Tudom, és én hidd el, hogy nagyon sajnálom. Ez főleg az én hibám – mondta apám bűntudatosan.
• Ugyan, ne hibáztassa magát. Nem ön tehet róla, hogy valaki ekkorát hibázott – mondtam szomorúan. Hiszen ennek a hibának én iszom meg a levét.
• Az én hibám is, Esme. Ha nem kártyázom annyit és kellőképpen takarékoskodom, akkor most talán egyszerűen csak ki tudnám fizetni a károkat, és kész. Ehelyett erre kérlek téged. Bocsáss meg, kislányom. Soha nem akartam, hogy kényszerből menj férjhez, és most sem foglak kötelezni rá. A döntés a tiéd – mondta őszintén, és ez volt az a pont, ahol elhatároztam, hogy semmiképpen sem okozom csalódást a szüleimnek. Apám még soha életében nem mutatta ki irántam a szeretetét, de ezekkel a szavakkal, mintha jóvátett volna mindent. Melegség áradt szét a szívemben. Felálltam, megkerültem az asztalt és megöleltem. Ő pedig szorosan magához húzott.
• Minden rendben fog jönni. Nem okozom csalódást – suttogtam a fülébe. – Anya, ha lehet ne tudja meg, mert akkor ellenezné a dolgot – fűztem még hozzá.
• Biztos vagy benne, hogy képes leszel végig csinálni? – nézett rám apám döbbenten.
• Igen, biztos – mondtam határozottan. – Ki tudja, lehet, hogy nagyon is jó férjem lesz – mosolyodtam el halványan, de ezt még magam sem gondoltam komolyan. Hogyan lehetne jó egy érdekházasság valami gazdag ficsúrral?
• Köszönöm, Esme – ölelt szorosan még egyszer magához apám, majd elhagytam a dolgozószobát és a saját szobámba mentem.

A következő  hetek a pontosan kidolgozott tervem alapján mentek végbe. Édesanyámmal elhitettem, hogy nagyon szeretnék már bálokra járni, és ismerkedni, hiszen már felnőtt nő vagyok, és itt lenne az ideje, hogy udvarlóm legyen. Nem igazán volt nehéz meggyőzni, mert láttam a szemében az izgatottságot, hogy a lánya végre tényleg úgy viselkedik, mint egy korombeli úrinő. Mindenhova jött velem kíséret, kifogástalanul viselkedtem, minden egyes megjelenésemkor, és nem is váratott sokáig magára, hogy a férfiak elkezdtek érdeklődést mutatni az irányomba. Egy fényes bálon Charles Evenson minden egyes táncomat elkérte, ami nagyon jó jelnek bizonyult. Elég jóképű volt, ráadásul még értelmesen is lehetett vele beszélgetni, úgyhogy nem volt kellemetlen a társasága. Ráadásul apámmal is roppant jóban volt. Félénken bátorkodtam meghívni magunkhoz teára, és a szüleim boldogan figyelték, ahogy a férfival egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Őszintén szólva főleg anyám úszott a boldogságban, apám pedig a bűntudatban. Én pedig azt hiszem, hogy szintén a bűntudatban dagonyáztam, hiszen akármennyire is szimpatikus volt nekem ez a férfi, nem mondhatnám, hogy tisztességesnek tartottam a tényt, hogy igaz szerelem nélkül igent fogok neki mondani. Hiszen ő is megérdemelné, hogy megtalálja azt, akit neki szánt a sors. Nem telt bele két hónap, és már menyasszony is voltam. Anyám izgatottan segített összeválogatni a kelengyémet, hogy minden tökéletesen legyen a nászra. Boldog voltam, hiszen sikerült elérnem, hogy a családomnak soha ne kelljen nélkülöznie, és minden maradjon, úgy, ahogy eddig volt. Mr. Evenson természetesen kisegítette apámat a pénzügyi nehézségekkel kapcsolatosan, én pedig továbbra is játszottam a boldog menyasszony szerepét, holott gyengéd érzelmeket nem igazán tápláltam a férfi iránt. Az idő gyorsan telt, én pedig egy napon arra ébredtem, hogy itt az idő, ma férjhez kell mennem. Vannak lányok, akiknek ez a legszebb nap az életében, de én ezt nem mondhatom el magamról, engem inkább rettegéssel töltött el a tudat, hogy ma éjszakától meg kell osztanom az ágyamat, egy baráttal. Igen, számomra sokkal inkább barát volt Charles, mint szerelem. Anyám persze reggel izgatottan szaladt be a szobámba, hogy minden előkészületben készségesen a rendelkezésemre álljon, én pedig tettetett boldog mosoly közepette hagytam, hogy segítsen. A ruhám egyszerűen csodálatos volt. Hófehér, egyszerű, itt-ott néhol egy-egy csipkedíszítéssel. Pontosan olyan volt, amilyet mindig is képzeltem, csak éppen a szerelmemnek szántam volna a látványt. Gyorsan elérkezett a délután és elindultunk a templomba. Minden csodálatosan ki volt díszítve, és az oltárnál ott várt rám a vőlegényem. Amikor odaértünk apám belecsúsztatta a kezeimet Charles kezébe, majd homlokon csókolt és elhátrált. A szertartás igazán gyönyörű és megható volt, egészen addig, amíg el nem érkeztünk a legfőbb kérdésig.

• Esme Anne Platt, akarod-e az itt jelenlévő Charles Evensont törvényes férjedül? – kérdezte a pap, én pedig lefagytam egy pillanatra. Egy belső hang sikoltozott felém, hogy nem, nem akarom, de tudtam, hogy mégis igent kell mondanom.
• Igen – válaszoltam végül, bár nem sikerült olyan lelkesre, mintha ez a válasz egy boldog menyasszonytól jött volna.  
• Charles Evenson, akarod-e az itt jelenlévő Esme Anne Plattot törvényes feleségedül? – fordult a pap, most Charles felé.
• Igen – hangzott a válasz, ami nagyon is határozottan érkezett, de volt a hangjában valami más, amit eddig nem tapasztaltam vele kapcsolatban. Mintha már nem kedvesen nézne rám, hanem birtoklóan, szinte már parancsolóan. Ez megrémisztett, de már késő volt, a felesége lettem, és ez ellen már semmit sem tehetek.
• Akkor mostantól férj, és feleség vagytok – mondta a pap boldogan. – Megcsókolhatod a menyasszonyt – fordult újra Charles felé, ő pedig magához húzott és megcsókolt. Ez a csók más volt, mint az eljegyzésünk alatt elcsattant csókok. Azok gyengédek és kellemesnek mondhatók voltak, de ez az első hitvesi csók, követelőző, erőszakos, szinte már fájdalmas volt. Nem tudtam, hogy mi történhetett, hiszen eddig mindig nagyon is kedvesen bánt velem ez a férfi, de most egyáltalán nem éreztem úgy, hogy egy kis gyengédség is szorult volna a mozdulataiba. Gondolataimat elhessegette a tapsvihar, ami közben kitört, majd az érkező barátok és rokonok, akik mind megöleltek, hogy gratulálhassanak nekünk.

Miután véget ért a szertartás továbbmentünk a következő állomásra, ami a férjem birtoka volt. Ott tartottuk az esküvői fogadást, és természetesen mostantól az a hely lesz az otthonom. Nem volt messze a szüleim birtokától, így könnyedén tudom majd látogatni anyáékat, vagy fordítva. Ahogy megérkeztünk elkezdődött a vacsora, majd a táncmulatság. Szépen sorban mindenkivel táncoltam, hiszen a menyasszony nem mondhat nemet egy felkérésre az esküvője napján. Ennek kellett volna lennie életem legboldogabb napjának, de mégsem éreztem úgy, hogy az. Azért próbáltam jól szórakozni, és mutatni a világ felé, hogy egy boldog ara ropja a táncot. Az egyik lassabb tánc alkalmával apám egyik idős munkatársával táncoltam, és megláttam, amint a férjem és ő nagyon is elégedetten vigyorognak felém, és koccintanak. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért nem is foglalkoztam vele utána, de olyan furcsának éreztem ezt a fajta közvetlenséget, amit tanúsítottak egymás felé. Talán csak azért van, mert már Charles is a családhoz tartozik, így már kicsit felszabadultabbak lehetnek. Vészesen közeledett az éjszaka, aminek őszintén szólva nem nagyon örültem. Nem sokat tudtam a testi kapcsolatokról, pontosabban semmit azon kívül, hogy elcsattant néhány csók a jegyesemmel, és édesanyám nagyjából elmesélte nekem, hogy mire is számítsak. Az óra elütötte az éjfélt, és Charles kézen fogott, majd a hálónkba vezetett.

Azt hittem, hogy majd türelmes és kedves lesz velem, ahogy mindig is az volt az eljegyzés időtartama alatt, ehelyett ahogy becsukódott a szobaajtó  már rám is vetette magát. Nem volt még csak figyelmes sem, nemhogy gyengéd. Miután végzett átvonult a dolgozószobájába, hogy igyon még egyet és szivarozzon, én pedig szépe csendben megpróbáltam álomba sírni magam. Életem legszörnyűbb éjszakája volt.

Egy nőnek nem erénye nyíltan kimutatni a fájdalmát, úgyhogy másnap reggel, miután eltakartam itt-ott foltos testemet méltóságteljesen és mosolyogva mentem ki üdvözölni édesanyámat, aki látogatóba érkezett, nyilván azért, hogy megnyugtassam minden rendben volt. Nem volt szívem elkeseríteni, hiszen én döntöttem úgy, hogy belemegyek ebbe a házasságba a családom miatt. Hogyha elmondanék neki, mindent az elejétől, valószínűleg összetörném, és ezt semmiképpen sem akartam.

• Jó reggelt, anyám – léptem be a nappaliba tetetett vidámsággal, bár szerintem nem vette észre, hogy nem őszinte a mosolyom. Szerencsére az édesanyám az a típusú ember volt, aki vakon bízott szinte mindenkiben, és soha nem feltételezné, hogy a tulajdon lánya be akarja csapni.
• Jó reggelt, Esme – mosolygott rám anyám is, és már tudtam, hogy nyert ügyem van. – Hogy telt az éjszakát? – kérdezte aggódva. Persze, rögtön rátapint a lényegre.
• Nagyszerűen – mondtam lelkesen, bár azért egy kicsit megborzongtam a gondolattól is.
• Ennek örülök, őszintén szólva egy kicsit aggódtam – mondta megnyugodva. – Hiszen olyan fiatal vagy még. Nem voltam biztos benne, hogy ez a házasság jó ötlet, de hogyha minden rendben, akkor talán tévedtem.
• Minden rendben – erősítettem meg a számomra legfontosabb személyt a tévhitében. Így lesz a legjobb.
• Mikor indultok nászútra? – kérdezte lelkesen. – Biztos csodálatos lesz – fűzte még hozzá.
• Holnap indulunk, már alig várom – adtam elő a sugárzó arát. Te jó ég! Holnap indulunk nászútra. Egy hét teljesen egyedül valahol ezzel a vadállattal. – Már be is csomagoltam.
• Ez nagyszerű, akkor én nem is tartalak tovább fel. Ha lesz rá időtök, akkor este szívesen látnálak még benneteket vacsorára – mondta anya és megölelt. – Említsd meg a férjednek, hogyha hazaért.
• Természetesen, ott leszünk – mosolyodtam el. Bár ne kéne látnom többé azt az alakot.
• Rendben, akkor este találkozunk – lelkesedett anyu, majd távozott is.

Miután elment, megreggeliztem, majd előkészítettem mindent az utazáshoz. Mindig is imádtam utazni, de most valahogy egyáltalán nem vártam azt, ami rám várt. Már késő délután volt, mire Charles hazaért, én pedig jó feleség módjára elé mentem, ahogy meghallottam a hangját.

• Szerbusz – álltam meg előtte, ő pedig azonnal az ajkaim után kapott. Eltűrtem, hiszen a férjem volt, de egyáltalán nem élveztem a helyzetet.
• Mi lesz vacsorára? – kérdezte érzelemmentes hangon.
• Igazából a szüleim várnak vacsorára, és nem tudom, hogy anyám mivel készül számunkra, de a szakácsnőnk remekül főz.
• Mikorra várnak? – kérdezte Charles, miközben karon ragadott és magával húzott a szobánk felé.
• Két óra múlva – válaszoltam készségesen.
• Rendben. A csomagok készen vannak a holnapi induláshoz?
• Igen, mindent előkészítettem – mondtam, majd a szoba végében álló csomagokra mutattam.
• Jól van, akkor átmehetünk. Úgy sem látjuk őket egy hétig legalább – mondta a férjem, majd bevonult a fürdőbe. – Szedd rendbe magad, ha lehet, akkor próbálj meg kevésbé nyúzottnak tűnni – kiabált ki nekem. Én pedig nem igazán értettem, hogy mi a gondja, hiszen így szoktam kinézni. Leszámítva, hogy a ruháim kicsit többet sejtetnek látni általában, de mivel nem kívánok a foltjaimmal ékeskedni, így nem túl nagy a választék. El kell takarnom a nyakamat és a vállamat. Mindenesetre átöltöztem egy világosabb darabba, ami még csak egyszer volt rajtam, de a kritikus pontokat megfelelően beborította. – Mi ez a vacak rajtad? – kérdezte Charles döbbenten, amikor kilépett a fürdőből.
• Nincs másik ruhám, ami most alkalmas lenne – sütöttem le a szemeimet.
• Egy gardróbnyi ruhád van, és te ezt a vacakot veszed fel? – kiabált rám, majd elkapta a karomat, és egy határozott rántással tönkretette a ruhámat. – Azonnal öltözz át. Hogyha valami nem tetszik magadon, akkor intézd el egy kis púderrel. Tudod, a nők kencézik magukat, és már te sem vagy kislány.
• Ahogy akarod - mondtam engedelmesen, és máris átöltöztem, majd némi púder segítségével eltakartam az összes foltomat. Talán, hogyha szót fogadok neki, és úgy nézek ki, ahogy ő akarja, akkor egy kicsit jobb lesz az életem.
• Na, megy ez neked. Mindjárt jobban festesz – bólintott elégedetten, amikor meglátta rajtam az új ruhámat.

Egy kis késéssel ugyan, de megérkeztünk a szüleim házához. A vacsora nagyrészt azzal telt, hogy apám és férjem megbeszélték az üzleti ügyeiket, majd elvonultak szivarozni és iszogatni, ahogy azt az úriemberek szokták. Egészen döbbenetes volt a különbség, hogy milyen a férjem, hogyha kettesben vagyunk, és milyen, hogyha társaságban. Velem egy vadállat volt, aki tisztában volt vele, hogy mindent megtehet a feleségével, mert én úgysem fogok panasszal élni, mivel akkor annak súlyos következményei is lehetnek. Társaságban viszont az a kifogástalan úriember volt, akit még anno megismertem. Késő volt már, amikor elbúcsúztunk a szüleimtől. Charles elég sokat ivott, aminek nagyon örültem, mert rögtön, ahogy hazaértünk már el is aludt. Így legalább volt egy nyugodt éjszakám.  

Másnap korán indultunk az útra. Nem mentünk messzire nászútra. A férjem csak egy kis házat bérelt egy kellemes tó partján. Személyzet nem volt, csak ketten voltunk, és ez a tény megrémisztett már az első  pillanatban, ahogy megtudtam. Reméltem, hogy legalább lesz valaki a házban rajtunk kívül is. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a nászéjszakám volt életem legszörnyűbb éjjele.  

Néhány évvel később…

Az idő  csak vánszorgott, amíg én Charles Evenson feleségeként tengődtem. Egyszer már nem bírtam tovább, és kicsúszott a számon egy bántalmazása a szüleim előtt, de csak annyit reagáltak, hogy legyek engedelmes feleség és akkor nem fog bántani. Nyilván úgy értelmezték, hogy egyszeri eset volt a dolog. Vagy csak nem igazán érdekelte őket. Bár ezt anyámról nehezen tudnám elképzelni. Az első világháború időszaka volt, és a férjemet behívták, hogy teljesítsen szolgálatot. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy elmegy itthonról és egy jó ideig biztonságban leszek. Bár őszintén szólva a halálát senkinek sem voltam képes kívánni, még neki sem, de az hogy távol lesz olyan földöntúli megnyugvással töltött el, amit már régen nem éreztem. Az egyedül töltött idő alatt sokat sétálgattam a városban, és boldog voltam, hogy ezt most egy tégely púder nélkül is megtehetem. A lila foltjaim elhalványodtak, majd teljesen eltűntek. Amióta férjhez mentem nem volt a bőröm ennyire makulátlan, hiszen mindig elcsúfította valami sérülés, ezért nem mutatkozhattam soha smink nélkül, de most újra az a lány lehettem egy kicsit, mint egykor régen. Amikor betértem egy cukrászdába véletlenül meghallottam két férfi beszélgetését, akik azt ecsetelték, hogy milyen jól taktikázott Mr. Platt, vagyis az apám. Így döbbentem rá, hogy a gyárunkban nem volt semmiféle baleset, vagy súlyos hiba, hanem apám és Mr. Evenson, vagyis a férjem kitervelték, hogy hogyan érik el, hogy önszántamból hozzámenjek a férfihoz. Csak remélni mertem, hogy apám nem tudta, hogy hogyan fog bánni velem ez az alak. Az némiképpen enyhítené a bűneit. Mindenesetre ezt nem fogom annyiban hagyni.

- Beszélni fogok apámmal. Méghozzá azonnal – motyogtam magam elé  dühösen, majd a szüleim birtoka felé vettem az irányt.