(Esme szemszöge) 

Már egy éve vége volt a háborúnak, amikor a férjem üzenetet küldött, hogy hamarosan haza érkezik. Volt egy olyan érzésem, hogy rosszhírű  hölgyekkel múlatja az idejét szerte a világon és élvezi a függetlenségét, ami a távollétéből adódik, hiszen a környéken mindenki tisztában van vele, hogy nős ember, de távolabb már nem valószínű, hogy bárki is tudná. Őszintén szólva nem igazán tudtam bánni a dolgot. Amíg más nőkkel van, addig sem engem gyötör, és nekem erre a kis időre legalább viszonylag normális életem lehetett. Sajnos ez már csak holnapig tart, mert akkor hazaérkezik, és attól tartok, hogy minden kezdődik elölről, ezt pedig én nem akarom. Ma még elbúcsúzom a kis barátaimtól az árvaházban. Nem szeretném, hogyha lila foltokkal kellene viszontlátniuk, úgyhogy mostantól majd a szolgálónk hozza el nekik az ajándékaimat, és az ételt. Nagyon fognak hiányozni, de ezeknek a gyerekeknek nem éppen használna, hogyha olyan állapotban látnának, amilyenben a férjem társaságában szoktam lenni. Tudtam, hogy erősnek kell maradnom, legalább amíg elég messze nem érek majd az árvaháztól, hogy senki ne lássa meg a gyerekek közül, hogy mennyire nehéz is elhagynom őket. Nagyot sóhajtottam és beléptem az ajtón. A gyerekek, ahogy megláttak, már szaladtak is hozzám, és szorosam magukhoz öleltek. Annyira kedvesek és ártatlanok voltak mind. Tudták, hogy hogyan kell őszintén szeretni, feltétel nélkül. Vajon miért növik ki ezt a remek tulajdonságot a legtöbben?

• Esme, Esme – kiáltottak vidáman a többiek is, akik most érkeztek meg a szobába.
• Sziasztok – mosolyogtam rájuk, majd leültem a székembe, ahogy minden délután.

Az egyik pici odahozta nekem a könyvet, amit ma szeretnének hallani. Azonnal kinyitottam, és már olvastam is a csodálatos tündérmesét. Minden délután felolvastam nekik, azután játszottak, és vacsoráztak. Az esti étkezés után fájó szívvel mondtam búcsút kis barátaimnak, akiket már saját gyermekeimként szerettem. Lehet, hogy többé nem találkozhatunk, de azért gondoskodtam róla, hogy a zöldségesünk továbbra is elássa őket megfelelő mennyiségű idénygyümölccsel és egy kis nassolnivalóval. Ez volt az egyetlen előnye annak, hogyha valakit úgy hívnak, hogy Mrs. Evenson. Az árusok gondolkodás nélkül megteszik, amit kérek, és mivel a háztartást én felügyelem, így könnyűszerrel elláthatom a gyerekeket továbbra is némi étellel és édességgel, amit az árvaházi jóemberek csak nehezen tudnának a számukra biztosítani, hogyha egyáltalán futja havonta egyszer gyümölcsre.

Késő  este volt már, amikor átléptem a házunk küszöbét. Nagyon nem vágytam a holnapra, de sajnos elkerülhetetlen volt a dolog. Hiszen minden jónak vége szakad egyszer. A legszívesebben itt hagynám Charles-t és megszöknék, de ezt nem tehetem meg. Nem hozhatok szégyent a családomra, bár némi elégtételt jelenthetne, hogyha az egész világ megtudná, hogy mit tett ellenem apám, és a férjem, de félek, hogy édesanyám, aki egy nagyon is tisztességes és jólelkű asszony belerokkanna a történtekbe. Majd csendben szenvedek, ahogy eddig is tettem. Bár ki tudja? Talán a háború megváltoztatta Charles-t és végre egy normális férj fog hazajönni, nem az a vadállat, aki egykor távozott a házból. Ennek reményében hajtottam álomra a fejem. Szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára, én pedig úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt a házasságomnak, hátha még van egy cseppnyi esélyem a boldog életre.

Másnap reggel a szolgálónk ébresztett, aki tudatta velem, hogy a férjem megérkezett, és látni akar. Ez eléggé meglepett, ugyanis a levelében még azt írta, hogy ma érkezik, de csak estefelé. Mindenesetre gyorsan felkaptam a pongyolám és lesiettem a földszintre, ahol valóban ott állt ő. Nem sokat változott ezalatt az idő alatt. A háború egyáltalán nem hagyott rajta nyomot.

• Isten hozott itthon, Charles – mondtam mosolyogva, ahogy egy jó feleséghez illik, majd odaléptem hozzá, hogy megöleljem.
• Tényleg így gondolod? – kérdezte gúnyosan. – Hogyha annyira aggódtál volna értem és vártál volna, akkor nem az ágyban találok rád – tette még hozzá. Ott és akkor bebizonyosodott, hogy egy cseppet sem vált hasznára a háború. Pontosan ugyanolyan kegyetlen férj maradt, mint amilyen volt.
• Sajnálom, de úgy tudtam, hogy csak este érkezel. Hogyha csak sejtettem volna, hogy már ilyen korán jössz, akkor természetesen illően felkészültem volna a fogadásodra – magyaráztam csendesen, és reméltem, hogy megérti az indokaimat.
• Nos, valóban azt írtam, hogy este érkezem, de váratlanul sikerült előbb elszabadulnom, és gondoltam hazajövök, mert már biztosan hiányolsz, de lehet, hogy tévedtem – mondta tovább a magáét, majd felkapott és a szobánk irányába kezdett velem haladni, ami kifejezetten nem tetszett nekem.
• Természetesen hiányoztál, Charles – mondtam határozottan, és próbáltam nagyon őszintének tűnni, de igazából halálosan rettegtem a naptól, amikor újra itthon lesz.

Ahogy beértünk a szobába szokásához híven mindenféle kedvesség nélkül rám vetette magát. Igaz, hogy szerencsére már régen nem volt részem ilyesmiben, de azért még határozottan emlékeztem rá, hogy mi következik ezután. Úgyhogy csendben és mozdulatlanul tűrtem, hogy férjem kiélje vágyait. Egyszer megkíséreltem ellenkezni, de akkor csak még rosszabb volt a helyzet, úgyhogy egy idő után már csak túlestem a házaséleten. Ilyenkor rendszerint megúszom egy-két karcolással a dolgot. Még mindig jobb, mint a fél testemet beborító zúzódások. Miután végzett felállt, felöltözött, és bevonult a dolgozószobájába, mint mindig. Ilyenkor rendszerint felhörpintett egy konyakot, vagy többet és szivarozott. Ha szerencsém van, akkor este elmegy a barátaival kártyázni, és akkor nyugtom lesz tőle.

Soha nem voltam haragtartó ember, de az apámnak nem voltam képes megbocsájtani azért, amit velem tett. Hogy volt képes a saját lányát egy szörnyeteg kezébe adni, ráadásul hazugság segítségével. Ennyire nem lehetett szörnyű élmény, hogy nem fiúnak születtem. Mindig is igyekeztem tisztelettudóan viselkedni a családommal. Ezek szerint apám soha nem békélt meg a tudattal, hogy lánya született, de legalább jó pénzre tett szert általam. A vagyona egyébként is mindig fontosabb volt neki mindennél. Legalább most már van elég pénze rá, hogy kártyázzon, csak azt nem tudja, hogy a veszteségeit Charles rajtam torolja meg. Hányszor kaptam már jókora pofonokat azért, mert az apám nem bír magával és folyamatosan veszti a vagyont, ahelyett, hogy ő is gyarapítaná. Nem is akarom elképzelni, hogy mennyit veszíthetett, amíg a férjem távol volt, de az biztos, hogy kiadós bántalmazások elé nézek az elkövetkezendő időkben, hiszen úgyis mindenért én leszek a hibás. Gondolataimból Charles hangja szakított ki, én pedig azonnal összerezzentem, ahogy meghallottam őt.

• Esme? Mik a terveink ma estére? – kérdezte az ajtóban állva.
• Nincsenek terveink. Úgy gondoltam, hogy esetleg pihenni szeretnél – mondtam alázatosan.
• Mi lenne, hogyha átmennénk a szüleidhez? Beszédem lenne az apáddal – magyarázta a dolgot.
• Hogyha ezt szeretnéd, akkor azonnal üzenek nekik, hogy legyenek otthon – egyeztem bele azonnal.
• Rendben, akkor, kérlek, küldess most azonnal üzenetet, hogy este hétkor ott leszünk – adta ki az utasítást, majd legnagyobb örömömre újra eltűnt a szobából.

Azonnal lesiettem a földszintre, és megkértem a komornyikot, hogy menjen el az üzenetemmel a szüleimhez és azonnal hozzon is tőlük választ. Nem telt bele egy órába, és vissza is ért. Az anyám repesett a boldogságtól, hogy meglátogatjuk őket. Szegénykém abban a hitben élt, hogy azért nem akarok átmenni hozzájuk, mert fájna nekem látni őt, amint boldogan beszélgetnek apámmal, vagy átölelik egymást, hiszen az én „szerelmem” harcol valahol a világon. Meghagytam ebben a hitben, hiszen ez volt édesanyám számára a legjobb. Mégsem mondhattam el, hogy azért nem látogatom őket, mert az édesapám egy őrült, aki kitervelte, hogy hozzáad egy vadállathoz. Azt hiszem, hogy anya ott helyben szörnyet halt volna, és végképp kiábrándult volna apámból, amit attól tartok, hogy végképp nem tudott volna soha kiheverni.

Az idő  csak vánszorgott, amíg a Charles közelében voltam. Már alig vártam, hogy elérkezzen az idő, hogy elkezdhessek készülődni. Egy merészebb darabot választottam ki a ruháim közül, ami sejleni engedte a domborulataimat, de mégis tökéletesen fedte a testem azon részeit, amelyeket nem kívántam publikumnak is megmutatni. Nagyon reméltem, hogy férjem számára is kielégítő lesz ez a darab, mert amikor valami nem tetszett neki, akkor már csattan is a pofon az arcomon.

Amikor belépett a szobába, idegesen toporogni kezdtem, és vártam, hogy kimondja az ítéletet. Legalább háromszor körbesétált körülöttem, és már lelkiekben felkészültem rá, hogy eltépi a ruhámat, és felpofoz, amikor végre megszólalt.

• Csinos vagy. Örömmel látom, hogy a távollétemben, legalább a ruháid egy kicsit normálisabbak lettek – mondta mosolyogva.

Ezt a kijelentést, már bárki bóknak vehette tőle, mert annál nagyobb csoda nincs, minthogy egy lányt Mr. Evenson megdicsér. Mindenesetre megnyugodva sóhajtottam fel. Ezek szerint megfelelek ebben a ruhában. Tehát sem eltépni nem fogja, és bántalmazni sem fog. Néhány pillanattal később férjem felvette a kalapját, majd a kabátját, és a karját nyújtatott nekem, amit elfogadtam. Így hát elindulhattunk a szüleim háza felé. 

Nem telt bele túl sok idő, és már a régi házban voltunk. Anyám, mint mindig kitett magáért, és forró teával, valamint süteménnyel várt minket, hogy a nappaliban nyugodtan megvárhassuk, amíg elkészül a vacsora, és közben beszélgessünk. Apám és férjem természetesen nem igazán vágytak teára, így néhány perccel az érkezésünk után eltűntek, hogy inkább konyakot fogyasszanak apám dolgozószobájában, és elszívjanak hozzá, néhány szivart is. Úgyhogy kettesben maradtam anyámmal. Ilyenkor mindig egy kicsit nehezebb volt a boldog feleség szerepemet tartanom, mert úgy éreztem, hogy nagyon is megkönnyebbülnék, hogyha végre lenne valaki, akivel megoszthatom a gondjaimat, de nem tehettem ezt meg vele, hiszem az édesanyám mindig is csak arra vágyott, hogy én boldog legyek, ezért játszottam tovább a szerepem.

• Boldog vagy, igaz? Láttam rajtad, hogy már nagyon hiányzott neked, Charles – mosolygott rám anya, majd átölelte a vállamat.
• Igen, már alig vártam, hogy hazaérjen, és végre itt van – mosolyogtam vissza, bár úgy éreztem, hogy kicsit erőltetettre sikeredett a dolog, de a lényeg, hogy anyu nem vette észre.
• Mik a terveitek? Készültök elutazni valahová, most, hogy végre megint együtt lehettek? – kérdezte izgatottan. Én pedig nagyon reméltem, hogy a férjemnek nincsenek ilyen tervei.
• Nem tudom, még nem beszéltünk ilyesmiről. Szerintem egyszerűen, csak örül neki, hogy végre újra itthon lehet. Hiszen már nagyon régóta távol volt, nem hiszem, hogy most éppen utazni lenne kedve – válaszoltam diplomatikusan.
• Értem. Végül is meg lehet érteni, hogy nem sok kedve van kimozdulni, ilyen szörnyű évek után, amikor élet-halál között lebegett minden egyes nap – bólintott rá anya az elméletemre.

Én pedig hevesen kortyolni kezdtem a teámat, és nagyon reméltem, hogy hamarosan készen lesz a vacsora, és nem kell tovább kettesben társalognom az édesanyámmal. A végén még elsírom magam, és akkor hiába lesz minden igyekezetem, és áldozatom, amit az évek során tettem. Szerencsémre néhány perccel később, már az asztalnál ültünk. Szerettem az ilyen vacsorákat, mert ilyenkor apa, és Charles egész idő alatt beszéltek, anyám pedig áhítattal figyelte a két férfi társalgását. Én pedig, legalább a gondolataimba merülhettem egy időre, és a fantáziám szebbnél szebb helyekre röpített egy kedves és szerető férjjel az oldalamon. Jó volt néha egy kicsit elszakadni a rideg valóságtól. Miután a férfiak kibeszélgették magukat, megköszöntük a vacsorát, és hazaindultunk. A hálószobánkban megint csak eleget tettem asszonyi kötelességeimnek, majd miután a férjem távozott a szobánkból álomba sírtam magam.

A következő  év a megszokott kerékvágásban telt. Leszámítva, hogy egyre ügyesebben jártam Charles kedvében, így szinte alig voltak rajtam sérülések, és azok is csak az együttléteink miatt. Próbáltam minél tökéletesebb felesége lenni, és legnagyobb örömömre sikerült is. Teljesen hihetően játszottam a városban a felhőtlenül boldog ara szerepét, úgyhogy mindenki irigykedve figyelte a párosunkat. Egyre több bálba voltunk hivatalosak, és Charles általában készségesen elfogadta a meghívásokat. Nekem pedig egyáltalán nem volt ellenemre egy kis tánc és szórakozás. Egyetlen fájdalmam az volt, hogy nem látogathattam a gyerekeket az árvaházban, bár legalább az boldoggá tett, hogy általam viszont az árvaháziak jóléte továbbra sem került veszélybe. Sőt, az életminőségük rohamosan javult. Úgy éreztem, hogy kihoztam a helyzetemből a legtöbbet, amit lehetséges volt jelen körülmények között, de aztán történt valami, ami teljesen megváltoztatta az életemet.

Egy reggelen arra ébredtem, hogy szörnyű hányingerem van. A mosdóhoz rohantam, és kiadtam magamból a kikívánkozó dolgokat. Miután egy kicsit jobban lettem azonnal felkerestem az orvosomat, aki készségesen megvizsgált. A vizsgálatok pedig egyértelműen kimutatták, hogy állapotos vagyok. Annyira izgatott lettem, hogy azt is elfelejtettem, hogy egy vadállat a férjem. Csak az számított, hogy egy apró élet növekszik a hasamban. Tudtam, hogy ő lesz az életem értelme. Egy pici baba, aki megszépíti majd a napjaimat és az éjszakáimat. Mindig is nagyon vágytam rá, hogy gyermekem lehessen és végre megadatott, hogy kihordhassam, és felnevelhessem ezt a kis csodát. Határtalan boldogság járta át a testem, és úgy éreztem, hogy még soha életemben nem voltam ilyen határtalanul elégedett, és felszabadult. Miután az orvos mindent elmagyarázott a terhességemmel kapcsolatban, mosolyogva igyekeztem hazafelé, hogy elmondhassam a csodálatos híreket.