(Esme szemszöge) 

Amikor oldalra fordítottam a fejem, és megláttam őt, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, vagy mit mondjak. Fogalmam sem volt róla, hogy mi vagyok, vagy hol vagyok. Nem igazán tűnt, úgy, hogy ez már a pokol lenne, hiába éreztem úgy az elmúlt három napban, hogy már a sötétség legmélyebb bugyraiban kapom a büntetésem. Teljesen kizárt ugyanis, hogy ő pokolra jutott volna. Az egyetlen olyan férfi, aki őszintén segíteni akart, és jól bánt velem, pedig jóformán nem is ismert. Ráadásul egy orvos, egy gyógyító, ő nem pokolra való. Carlisle tekintete nagyon ijedtnek tűnt. Vajon miért ilyen ideges? Várjunk csak! Hogyha én itt vagyok és ő is itt van, és ez nem a purgatórium, akkor ez azt jelenti, hogy…? Nem, az nem lehet. Nem akarok élni. Nem azért ugrottam le egy szikláról, hogy utána lebénultan tengessem a hátralévő napjaimat, egy szadista férj oldalán. Várjunk csak, tudom mozgatni a kezem és a lábam. Akkor mégis mi történt? Néhány szófoszlányt elkaptam abból, amit az a gyengéd, és megnyugtató hang mondott, amíg tűzben égtem. Azt mondta, hogy „Nem lesz semmi baj. Ha átváltoztál már nem fog fájni semmi.” Ha átváltoztam? Ezt vajon, hogy értette pontosan?

• Mi történt velem, Dr. Cullen? – tettem fel a bennem leginkább motoszkáló kérdést.
• Kérlek, csak Carlisle, ha lehet – mosolygott rám. - Nem hallottad, amit meséltem neked, miközben átváltoztál? – kérdezte döbbenten.
• Valamennyit hallottam belőle – vallottam be. – Azt viszont pont nem, hogy mi történik velem.
• Esme, – kezdett bele, de látszott rajta, hogy nehezen jönnek az ajkára a szavak. - én vámpír vagyok, és már több száz éve élek a földön. Már nem tudtam rajtad segíteni, hogy meggyógyulj a sérüléseidből, de nem akartam, hogy meghalj, ezért megharaptalak, hogy olyan legyél, mint én – magyarázta a helyzetet szemlesütve.
• Azt akarod mondani, hogy akkor én most egy vámpír vagyok? – kérdeztem vissza döbbenten. – Hiszen vámpírok nem is léteznek, csak a gyerekeket ijesztgetik velük… - kezdtem bele, de a torkom iszonyatosan égni kezdett, úgyhogy odakaptam a kezem.
• Fáj a torkod – állapította meg Carlisle. – El kell mennünk, vadászni, a többit majd utána megbeszéljük. Rendben? Akkor, hogyha már nem szenvedsz.
• Mi? Nem, én nem akarok bántani senkit – mondtam rémülten. Csak nem gondolja, hogy megeszek egy embert is akár.
• Nem fogunk embereket bántani. Én sem teszem – mondta Carlisle gyengéden, amikor megértette a problémámat.
• Akkor? – kérdeztem vissza. – Nem igazak a mesék a vámpírokról?
• Valóban vérrel táplálkozunk, de nem muszáj embereket ölnünk. Én sem gyilkolok. Csak állatokra vadászom, a fiammal együtt – mondta halványan elmosolyodva. A fiával együtt? Milyen csodálatos lehet. Bárcsak élne az én kicsikém.
• Jó napot – hallottam meg egy kedves hangot a hátam mögül. Azonnal arra fordultam.
• Szia – mosolyogtam rá. Nagyon jóképű fiú volt, és sugárzott belőle valami határtalan kedvesség. Ha a fiam felnőtt volna, akkor örültem volna, hogyha rá hasonlít. – Kérlek, tegezz. Nyugodtan szólíts csak Esmének – mosolyogtam rá. Mire ő is elmosolyodott.
• Rendben, Esme – mondta lágyan. – Az én nevem, Edward.
• Ideje lenne vadászni. Utána még lesz alkalmunk beszélgetni – szólalt meg Carlisle ismét, én pedig rémülten fordultam felé. Én azt sem tudom, hogy hogyan kell. Aztán másra lettem figyelmes. Ahogy mélyen belenéztem az aranyszínű szemébe visszatükröződött az én szemem, ami vörösen izzott. Úgy festettem, mint valami mesebeli démon. Azonnal becsuktam a szemeim, és összegömbölyödtem az ágyon a takarót magamra húzva. Nem akarom, hogy bárki így lásson. Olyan vagyok, mint egy gonosz teremtmény.
• Mi a baj? – kérdezte Carlisle lágyan, és megérintette a vállam.
• Megijedt a szemétől – magyarázta Edward. Ezt vajon honnan tudja?
• Semmi baj, Esme – simogatta meg a hátamat Carlisle. Furcsa érzés volt, de határozottan jó. Eddig még csak édesanyám simogatott meg így, de az egészen másmilyen érzés volt mégis. Anyám érintése megnyugtatott, és így könnyen elaludtam. Carlisle simogatásától, mintha végigfutott volna rajtam, valami áramszerű dolog. Kellemes bizsergést váltott ki belőlem, amilyet még soha nem éreztem. – A szemed nem lesz mindig ilyen. Néhány hónap, és olyan arany árnyalatú lesz, mint a miénk – mondta gyengéden, és nem hagyta abba a simogatást. Kicsit bátortalanul ugyan, de kibújtam a takaró alól, de nem néztem a szemébe. – Esme, kérlek, nézz rám – kérlelt, de én csak megráztam a fejem. – Az én szemem is ilyen volt, és Edwardé is. Nyugodj meg. Mi nem nézünk rád másképpen attól, hogy a szemed még vörös. Nem sokáig lesz az, ígérem – bíztatott, és finoman az állam alá nyúlt. Ha nehezen is, de rászántam magam, hogy a szemébe nézzek. Ahogy a tekintetünk találkozott elmosolyodott, és nekem muszáj volt viszonoznom.
• Khm… én most vadásztam, úgyhogy ha nem gond, inkább itthon maradnék – mondta Edward, majd eltűnt a szobából, miután apja bólintott.
• Mehetünk? – nézett rám újra, majd megfogta a kezem és felsegített. Egészen hihetetlen, de még ma is pontosan emlékeztem minden egyes érintésére, ahogy akkor a kórházban hozzám ért. Most is éppen olyan lágy volt a gesztus, de én valahogy mégis sokkal intenzívebbnek éreztem.

Hagytam, hogy kézen fogva maga után vezessen. Elég furcsán éreztem magam. Mindenhol sötét volt, de én mégis tökéletesen láttam. Magamban jegyzeteltem a kérdéseket, amiket majd fel akarok tenni Carlisle-nak, hogyha már nem ég így a torkom. A bejárati ajtó előtt egy pillanatra megtorpant és felém fordult.

• Várj, egy pillanatot. Körbenézek, nehogy emberek legyenek a környéken. Utána visszajövök érted – mondta, én pedig bólintottam.

Tényleg csak néhány pillanat volt az egész. Amikor visszaért, azonnal kézen fogott, majd maga után húzott. Bátortalanul léptem ki a házból. Attól féltem, hogy fázni fogok, de ilyesmi egyáltalán nem történt.

• Most futni fogunk, ne félj, könnyű lesz. Csak hagyd a lábaidnak, hogy vigyenek, amilyen gyorsan csak akarnak – mosolygott rám nyugtatóan, én pedig ismét bólintottam.

Hihetetlen élmény volt a futást. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még  élvezni fogom a testmozgásnak ezt a fajtáját, de most kifejezetten tetszett a helyzet. Az erdő közepén hirtelen lefékeztünk, és Carlisle ismét felém fordult.

• Most pedig lélegezz mélyeket – adta ki az utasítást. – Mit érzel? – kérdezte, én pedig erősen koncentráltam, és végre megéreztem azt, amit az orrom keresett.
• Valami kellemes illat jön felém, egyenesen előttem vannak – mondtam bizonytalanul.
• Nagyszerű. Szarvasok. Hányan vannak? – folytatta a kérdezősködést.
• Talán hárman? – próbáltam betájolni, de nem igazán tudtam, hogy mi alapján kellene tudnom ezt.
• Nagyon jó, tényleg hárman vannak – mondta büszkén. – Most pedig csak hallgass az ösztöneidre. Végig melletted leszek, nem kell félned semmitől. Csak tedd azt, amit a tested akar – mondta határozottan, és én azonnal engedelmeskedtem.

A következő  pillanatban már száguldottam is a szarvasok felé. Ahogy odaértem rávetettem magam az egyikre, és egy szempillantás alatt megtaláltam az ütőerét, ahonnan azonnal folyni kezdett az enyhülést hozó  folyadék. Ahogy az állat vére lecsorgott a torkomon egyre kevésbé éreztem a kellemetlen lángolást. Miután az első szarvassal végeztem, azonnal elkaptam a másodikat is. Carlisle csak egyet kapott el. Nekem hagyta meg a több élelmet. Nagyon kedves gesztus volt tőle, pedig ő sokkal, de sokkal technikásabb volt már nálam. Amikor végeztem megtöröltem a szám, és az arcom, majd félve Carlisle felé fordultam, aki azonnal elmosolyodott.

• Nagyon ügyes voltál – mosolygott rám, majd levette a zakóját, odajött hozzám és rám terítette. – Ezt vedd fel inkább. Itt-ott egy kicsit elszakadt ez a hálóing – mondta kedvesen, miközben a kezei még mindig a vállamon pihentek.
• Köszönöm – motyogtam szemlesütve.
• Nincs mit – válaszolta gyengéden, majd összefűzte ujjainkat. – Menjünk haza.

(Carlisle szemszöge) 

Annyira gyönyörű  volt, hogy egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Először kíváncsian nézett rám, majd hitetlenkedve, ezt az érzelmet pedig felváltotta az érdeklődés, amit rémület követett. Nem igazán tudtam, hogy most milyen gondolatok cikázhatnak át szegényen, de majd megtudom Edwardtól. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után végre szólásra nyitotta az ajkait. Istenem, milyen gyönyörű, telt ajkai vannak.

• Mi történt velem, Dr. Cullen? – kérdezte hirtelen. Te jó ég! Emlékszik rám. Nem is reménykedtem ilyen csodában.
• Kérlek, csak Carlisle, ha lehet – mosolyogtam rá. - Nem hallottad, amit meséltem neked, miközben átváltoztál? – kérdeztem döbbenten. Elvileg mindent hallania kellett volna.
• Valamennyit hallottam belőle – vallotta be. – Azt viszont pont nem, hogy mi történik velem.
• Esme, – kezdtem bele, de nem igazán tudtam, hogy hogyan is kéne folytatnom. - én vámpír vagyok, és már több száz éve élek a földön. Már nem tudtam rajtad segíteni, hogy meggyógyulj a sérüléseidből, de nem akartam, hogy meghalj, ezért megharaptalak, hogy olyan legyél, mint én – magyaráztam a helyzetet szemlesütve. Ha örökké gyűlölni fog emiatt, én akkor is boldog leszek, hogy ő még mindig létezik a földön.
• Azt akarod mondani, hogy akkor én most egy vámpír vagyok? – kérdezett vissza döbbenten. – Hiszen vámpírok nem is léteznek, csak a gyerekeket ijesztgetik velük… - kezdett bele, de hirtelen eltorzult az arca, és a torkához kapta egyik apró kezét. Milyen finom, és pici keze van. 
• Fáj a torkod – állapítottam meg. – El kell mennünk, vadászni, a többit majd utána megbeszéljük. Rendben? Akkor, hogyha már nem szenvedsz – ajánlottam a lehetőséget, és reméltem, hogy hajlandó velem jönni.
• Mi? Nem, én nem akarok bántani senkit – mondta rémülten. Milyen finom lelkű teremtmény. Inkább szenved, de senkit sem akar bántani. Egyszerűen tökéletes.
• Nem fogunk embereket bántani. Én sem teszem – mondtam gyengéden, amikor megértettem a problémáját.
• Akkor? – kérdezett vissza. – Nem igazak a mesék a vámpírokról?
• Valóban vérrel táplálkozunk, de nem muszáj embereket ölnünk. Én sem gyilkolok. Csak állatokra vadászom, a fiammal együtt – mondtam halványan elmosolyodva. Nagyon is büszke voltam Edwardra. Egy pillanatra megijedtem, hogy valami rosszat mondtam, mert elszomorodott, de ekkor megjelent Edward.
• Jó napot – üdvözölte fiam családunk legújabb tagját, mire Esme azonnal felé fordult.
• Szia – mosolyogott rá. – Kérlek, tegezz. Nyugodtan szólíts csak Esmének – mosolygott rá szívből. Mire fiam is elmosolyodott.
• Rendben, Esme – mondta Edward lágyan. – Az én nevem, Edward.
• Ideje lenne vadászni. Utána még lesz alkalmunk beszélgetni – szólaltam meg ismét. Esme pedig azonnal felém fordult. A szemei először rémülettel csillantak meg, azután érdeklődve figyelt valamit a szememben, majd hirtelen, mintha szellemet látott volna becsukta a szemeit, majd összegömbölyödött és magára húzta a takarót. - Mi a baj? – kérdeztem lágyan, és finoman megérintettem a vállát. Majd kérdőn pillantottam Edwardra.
• Megijedt a szemétől – magyarázta Edward. Oh, én ostoba. Szólnom kellett volna, hogy ne ijedjen meg.
• Semmi baj, Esme – simogattam meg a hátát. Hihetetlenül jó érzés volt megérinteni őt. Még soha ezelőtt nem éreztem ilyesmit. Kivéve, amikor évekkel ezelőtt elláttam a sérülését, de ez a mostani bizsergés sokkal, de sokkal erőteljesebb volt, mint a legutóbb. – A szemed nem lesz mindig ilyen. Néhány hónap, és olyan arany árnyalatú lesz, mint a miénk – mondtam gyengéden, és nem hagytam abba a simogatást. Úgy éreztem, hogy jól esik neki. Kicsit bátortalanul ugyan, de kibújt a takaró alól. Viszont legnagyobb sajnálatomra nem nézett a szemembe. – Esme, kérlek, nézz rám – kérleltem, de ő csak megrázta a fejét. – Az én szemem is ilyen volt, és Edwardé is. Nyugodj meg. Mi nem nézünk rád másképpen attól, hogy a szemed még vörös. Nem sokáig lesz az, ígérem – bíztattam, és finoman az álla alá nyúltam. Ha nehezen is, de rászánta magát, hogy a szemembe nézzen, aminek nagyon örültem. Ahogy a tekintetünk találkozott elmosolyodtam, ő pedig viszonozta.
• Khm… én most vadásztam, úgyhogy ha nem gond, inkább itthon maradnék – mondta Edward, majd eltűnt a szobából, rögtön azután, hogy aprót biccentettem, hogy menjen csak. Tudtam, hogy csak kettesben akar minket hagyni.
• Mehetünk? – néztem rá újra, majd megfogtam a kezét, és felsegítettem. Nem tudtam betelni bőre selymességével, és érintésének lágyságával. Annyira törékenynek tűnt, mint a porcelán, és én úgy éreztem, hogy kötelességem még a széltől is megóvni.

Készségesen követett, és eszébe sem jutott a kezét kihúzni az enyémből, aminek nagyon örültem. Annyira aranyos volt, ahogy kicsit bizonytalanul, de valahogy mégis kíváncsian követett.

• Várj, egy pillanatot. Körbenézek, nehogy emberek legyenek a környéken. Utána visszajövök érted – mondtam, ő pedig csak bólintott.

Tényleg nem tartott sokáig, amíg körbenéztem. Ahogy visszaértem reflexszerűen fogtam kézen, és magam után húztam. Esme ugyan bátortalanul lépett ki a házból, de azért követett. Mintha félne valamitől. Bár ez most természetes.

• Most futni fogunk, ne félj, könnyű lesz. Csak hagyd a lábaidnak, hogy vigyenek, amilyen gyorsan csak akarnak – mosolyogtam rám nyugtatóan, ő pedig megint csak bólintott.

Minden egyes mozdulatát figyeltem futás közben. Kecses volt, és nagyon elegáns. Úgy láttam, hogy nagyon is élvezi az első futását, aminek nagyon örültem. Az erőd közepénél elé szaladtam, majd jeleztem, hogy álljunk meg. Itt már jó lesz a terep ahhoz, hogy megkezdjük a vadászatot.

• Most pedig lélegezz mélyeket – adtam ki az utasítást. – Mit érzel? – kérdeztem, ő pedig erősen koncentrálni kezdett.
• Valami kellemes illat jön felém, egyenesen előttem vannak – mondta bizonytalanul.
• Nagyszerű. Szarvasok. Hányan vannak? – folytattam a kérdezősködést.
• Talán hárman? – próbálta betájolni, de elég bizonytalan volt még mindig. Pedig tökéletesen válaszolt.
• Nagyon jó, tényleg hárman vannak – mondtam büszkén. – Most pedig csak hallgass az ösztöneidre. Végig melletted leszek, nem kell félned semmitől. Csak tedd azt, amit a tested akar – mondtam határozottan, ő pedig azonnal engedelmeskedett.

A következő  pillanatban már száguldottunk is a szarvasok felé. Ahogy odaért rögtön rávetette magát az egyikre, és tökéletesen mélyesztette bele a fogait az állat ütőerébe. Miközben Esme végzett a szarvassal, én is végeztem eggyel, de a harmadikat meghagytam új családtagunknak, hiszen ő sokkal szomjasabb, mint én. Miután mindkét szarvassal végzett megtörölte a száját, és az arcát, majd felém fordult, én pedig azonnal rá mosolyogtam.

• Nagyon ügyes voltál – mondtam őszintén, majd levettem a zakómat, odamentem hozzá és ráterítettem. – Ezt vedd fel inkább. Itt-ott egy kicsit elszakadt ez a hálóing – mondtam gyengéden, és a kezeim egyszerűen nem akarták elengedni vállait. Köszönöm – motyogta szemlesütve. Nagyon aranyos volt, ahogy zavarba jött.
• Nincs mit – válaszoltam lágyan, majd összefűztem ujjainkat. – Menjünk haza – mondtam boldogan, mire ő megint csak biccentett, de láttam az ő szemében is megcsillanni a boldogságot.