(Carlisle szemszöge) 

Nem tellett sok időbe, hogy a házhoz érjek. Azonnal felszaladtam Esmével a szobájába, és finoman letettem az ágyra, majd mellé dőltem, és magamhoz húztam. Úgy gondoltam, hogy az a legjobb, hogyha várok, amíg egy kicsit megnyugszik, és csak azután beszélgetünk majd. Még nem nézett ki úgy, mint aki hajlandó meghallgatni az észérveket, amik mellette szólnak. Én is hibás vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen bejön az erdőbe egy turista, ha tudtam volna, hogy baj lehet, akkor nem hagytuk volna magára Edwarddal Esmét. Hiszen még alig egy éve, hogy átváltoztattam. Lassan alábbhagyott a sírása, úgyhogy úgy döntöttem, itt az idő.

• Jobban vagy? – kérdeztem óvatosan. Igazából arra vártam, hogy mikor válik megint hisztérikussá.
• Nem igazán – motyogta halkan. – Nem tudom, hogy mikor leszek jobban, de nem mostanában – tette még hozzá.
• Majd mi segítünk – simogattam meg a hátát. – Nagyon sajnálom, hogy csak így egyedül hagytunk, nem lett volna szabad.
• Nem a ti hibátok. Nyugton kellett volna maradnom itthon. Nem akartam semmi rosszat. Csak olyan üresek voltak a vázáim virág nélkül. Azt hiszem, hogy soha többé nem megyek ki a házból – mondta határozottan.
• Esme, ez butaság. Az örökkévalóságod hátralevő részét egy házban kuksolva akarod eltölteni? Ezt te sem gondolhatod komolyan. Segítek hozzászokni a vér illatához. Tudom, hogy korábban kellett volna cselekednem, de többé nem fordul elő. Megígérem, hogy többé nem lesz ilyen baleset – bíztattam. Nagyon reméltem, hogy hisz nekem, és megpróbálja. Ha nem, akkor be fogom vetni Edwardot is. Általában ketten mindenről meg tudjuk győzni.
• Mármint, hogy nem gyilkolok meg senkit? – kérdezte gúnyosan. Úgy látom, hogy nem tud elvonatkoztatni a kialakult helyzetben.
• Figyelj ide. – Fordítottam magam felé az arcát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Még egyszer elmondom, hogy nem vagy gyilkos. Legyél szíves, és higgy nekem. Hogyha gyilkos lennél, akkor nem lennél közöttünk, és nem akarnád elsajátítani a tudást, amivel emberek között is élhetünk normális életet. Önszántadból ölted meg az a férfit? – kérdeztem szigorúan. Már amennyire tudok szigorú lenni. Sosem voltam az a fajta, aki másokat kioszt. Én inkább csak rávezetek mindenkit a helyes útra, akit tudok.
• Én nem akartam, de a vámpír részem, nagyon is, és meg is tette – sütötte le a tekintetét.
• Most mondtad ki a lényeget. A te személyiséged, olyan, amilyennel hosszú életem során, még soha nem találkoztam. Annyira szeretetteljes, és gyengéd vagy, hogy még vámpírként sem fél tőled senki. Volt valaha bárki is az utcán, aki el akart húzódni tőled? – kérdeztem kíváncsian. Bár tudtam a választ.
• Nem, még soha, de ez nem bizonyít semmit. Edwardtól, és tőled sem húzódnak el az emberek – mondta határozottan.
• Nem volt ez mindig így. A kórházban még most is vannak emberek, akik másik orvost kérnek, amikor meglátnak. Biztos vagyok benne, hogy tőled még ők sem ódzkodnának – mondtam őszintén. Meg voltam győződve róla, hogy Esme ajándéka, amit magával hozott, az a mérhetetlen szeretet.
• Azon is csodálkozom, hogy tőled tart bárki is – nézett mélyen a szemembe. – Még soha nem találkoztam hozzád hasonló férfival – mondta komolyan.
• Köszönöm – válaszoltam meghatottan.

Kicsit megdöbbentettek a szavai. Edward néha elejtett információkat Esme gondolataiból, de nem hittem volna, hogy egyszer az ő szájából is hallhatok ilyen mondatokat. Ha tudná, hogy milyen régóta várok már valami jelre, hogy megpróbálhassak közeledni hozzá. Nem akartam sürgetni, vagy letámadni őt, hiszen egy vadállattal élt, és még a gyermekét is elveszítette. Nem lett volna illendő, hogyha azonnal közeledni kezdek felé, amint vámpírrá változott. Hiszen a helyzetét még a mérhetetlen szomja is súlyosbította.

• Igazán nincs mit. Minden szavam, úgy igaz, ahogy mondtam – mosolyodott el egy pillanatra.

Visszadőltem az ágyra, és megint magammal húztam őt is. Csendben feküdtünk, miközben én finoman simogattam Esme hátát. Ő pedig kényelmesen elhelyezkedett a mellkasomon.

• Esme, bízol bennem? – kérdeztem egy kis idő után.
• Hát persze, hogy bízom. Feltétel nélkül – vágta rá azonnal.
• Akkor, kérlek, próbálj meg beilleszkedni megint az emberek közé. Be fogom neked bizonyítani, hogy bármire képes vagy, amit csak akarsz – mondtam komolyan.
• Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem akarok bántani senkit – mondta elszomorodva.
• Nem fogsz. Soha többé nem ismétlődik meg ez a baleset – ígértem meg, és minden szavamat komolyan gondoltam. – Ha kell, akkor a nap huszonnégy órájában melletted leszek.
• Azt nem lehet. Nem bírnád sokáig a hivatásod nélkül. Neked a gyógyítás az életed – nézett a szemembe, majd halványan elmosolyodott. – Egyébként is, gondolj csak bele, hogyha nem ez lenne a hivatásod, akkor talán sohasem találkoztunk volna.
• Ebben igazad van. Éppen ezért van az, hogy most már te vagy az életem. Érted még a gyógyításról is lemondanék – csúszott ki a számon.

Már évek óta gyülemlettek bennem az érzelmek ez iránt a nő iránt. Egyszerűen nem tudtam tovább magamban tartani. Esme egy pillanatra megmerevedett a karjaimban, ami megijesztett, de néhány másodperccel később megint ellazult, majd rám emelte a tekintetét. Csak remélni mertem, hogy nem bántottam meg a szavaimmal.  

(Esme szemszöge) 

• Ebben igazad van. Éppen ezért van az, hogy most már te vagy az életem. Érted még a gyógyításról is lemondanék – csúszott ki Carlisle száján.

Egy pillanatra teljesen ledermedtem. Eddig azt hittem, hogy csak én érzek így iránta, de ezek szerint tévedtem. Tudom, hogy Edward sokszor mondta, hogy Carlisle mennyire szeret engem, de nem hittem, hogy úgy érti, hogy szerelemmel. Hiszen ő mindenkit szeretett kivétel nélkül. Ettől volt annyira kedves a szívemnek. Soha nem lett volna képes még csak egy rossz szóra sem, nemhogy bántani valakit. Természetesen erősen éreztem még a bűntudatott a „baleset” miatt, ahogy ő fogalmazott, de hirtelen mégis átjárt a boldogság. Hiszen nyíltan bevallotta, hogy szeret engem, mindennél jobban. Muszáj volt a szemeibe néznem, és elmondani, hogy én is így érzek. Lassan felemeltem a fejem, és a tekintetemet belefúrtam az övébe.

• Én is szeretlek – mondtam félénken, majd lesütöttem a szemeimet. Nem voltam már ártatlan szűzlány, mégis bizseregni kezdett az arcom, mintha el akarnék pirulni. Ezt annak tulajdonítottam, hogy még soha ezelőtt nem mondta ki ezeket a szavakat őszintén az igazi szerelmemnek.

Carlisle az állam alá nyúlt, és újra maga felé fordította az arcomat, de nem néztem rá. Hirtelen olyan szégyenlőssé  váltam, amilyen talán még soha nem voltam. Egy évig gondolkoztam rajta, hogy mi az a furcsa bizsergés a vérszomjamon túl, amit csak Carlisle közelében érzek, de csak most értettem meg igazán, hogy mit jelentett. Azóta halálosan szerelmes vagyok belé, amióta a kórházban találkoztunk.

• Nézz rám, Kedves – kérlelt gyengéden.

Én pedig gondolkodás nélkül engedelmeskedtem. Ahogy felnéztem, megláttam a mérhetetlenül boldogan csillogó szemeit, és úgy éreztem, hogy minden gondomat elfelejtem. Csak elvesztem abban a szerelmes tekintetben. Egész életemben arra vártam, hogy valaki így nézzen rám. Ezzel a szenvedéllyel, és mégis gyengédséggel. Azt hiszem, hogy nem is vágyhat többre egy nő. Carlisle, lassan közelíteni kezdett felém, én pedig automatikusan hunytam le a szemeimet, és vártam, hogy az ajkai elérjék az enyémeket. Hihetetlen érzés volt, amikor egy apró kis csókot lehelt az ajkaimra, majd elhúzódott, de nem nyitottam ki a szemeimet. Nagyon reméltem, hogy lesz folytatás. Néhány pillanattal később pedig újra megéreztem az száját az enyémen. Most is elképesztően gyengéd volt az érintése, de ezúttal már éreztem benne a szenvedélyt is. Először csak finoman kóstolgatta hol a felső, hol pedig az alsó ajkamat, majd amikor elnyíltak egy picit, halk dorombolás kíséretében nyelve utat tört magának, én pedig boldogan engedtem a néma kérésnek. Soha életemben nem volt még részem ilyen csókban, de mindig is hasonlóan képzeltem el az elsőt. Karjaimat a nyaka köré fontam, ő pedig átölelte a derekamat, és szorosan magához ölelt. Így dőltünk el az ágyon összeölelkezve. Nem tudom, hogy meddig csókolhattuk egymást, mert teljesen elvesztettem az időérzékemet, de biztosan jó ideig, mert amikor zihálva abbahagytuk egymás ajkainak kényeztetését már koromsötét volt a táj.

• Szeretlek – súgta Carlisle, és újra a mellkasához vont. – Bármi is történjék, ezt soha ne felejtsd el.
• Én is nagyon szeretlek – mondtam őszintén.

Az este, és az éjszaka hátralévő része csendben telt. Csak összebújtunk, és néha apró csókokat loptunk egymástól. Kicsit úgy éreztem magam, mint fiatal lány koromban, amikor egy-egy barátnőmmel elképzeltünk, hogy milyen lenne egy tökéletes éjjel a szerelmünkkel. Életemben először valóra vált az ábránd. Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is lehetséges lesz. Leszámítva, hogy még mindig éreztem a bűntudatot a férfi haláláért, tökéletesen boldog voltam. Ezt pedig csakis annak a fantasztikus férfinak köszönhettem, aki már többször is megmentett engem. Megmentett emberként is, és vámpírként is. Hogyha nem indul a keresésemre, akkor ki tudja, hogy már merre járnék, és mit tettem volna.

• Min gondolkozol? – törte meg a csendet Carlisle, amikor már hajnalodott.
• Csak azon, hogy mennyi mindent köszönhetek neked – válaszoltam őszintén.
• Semmit sem kell, megköszönöd – mondta komolyan. – Hidd el, hogy én vagyok a legboldogabb, amiért itt vagy velem. Több száz éve keresem a társamat, és azt hittem, hogy velem van a baj, de most már tudom, hogy miért nem találtam meg eddig. Hiszen, hogyan is lehettem volna szerelmes, amikor még nem létezett az a lény, akit nekem szánt sors – mondta Carlisle mélyen a szemembe nézve.

Majd elmosolyodott, és megint megcsókolt. Én pedig örömmel viszonoztam minden érintését. Miután elváltunk azonban eszembe jutott a férfi, aki még mindig ott fekszik a réten, és rögtön elszomorodtam.

• Mi a baj, Édesem? – szakított ki szerelmem a gondolataimból.
• Nem hagyhatjuk ott azt az embert – suttogtam halkan. – Szeretném, hogyha őt megillető módon kerülne örök nyugalomra – tettem még hozzá. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.
• Kérlek, hogy ezt bízd rám. Kiderítem, hogy ki volt, és hogy volt-e családja – mondta Carlisle komolyan. – Előtte azonban megvárom, hogy Edward hazaérjen. Nem akarlak most egyedül hagyni. Így rendben lesz?
• Igen, köszönöm – mondtam hálásan.
• Nincs mit – nézett rám gyengéden, és újra megcsókolt.
• Sziasztok! – lépett Edward a szobába. Mi pedig rajtakapottan rebbentünk szét. – Oh, bocsánat. Én nem akartam zavarni, már itt sem vagyok – mosolygott ránk a fiunk, és már el is tűnt a szobából.

Meglehetősen zavarba ejtő volt a helyzet, valahogy mégsem tudtam magam elszégyellni miatta. Inkább csak örültem, hogy Carlisle is úgy érez irántam, ahogy én iránta.

• Lemenjünk? – kérdezte Carlisle. Én pedig mély levegőt vettem, és bólintottam. Hátravolt még egy nagyon is kellemetlen beszélgetés a fiunkkal. Ugyanis soha nem titkolnék el előle semmit, így azt is meg kell tudnia, hogy mit tettem. Nagyon reméltem, hogy hasonlóképpen fog reagálni, mint ahogy szerelmem tette, mert hogyha meggyűlöl a történtekért, akkor nem is tudom, hogy mit teszek. Nem tudnám elviselni, hogyha Edward megvetne engem.
• Soha nem tudnálak megvetni, vagy elítélni, amiatt, ami történt – termett előttem Edward, és szorosan magához húzott. Egy pillanatig csak döbbenten álltam, aztán rájöttem, hogy mivel az imént éppen visszagondoltam az eseményekre, így volt alkalma látni, hogy pontosan mi történt.
• Köszönöm – öleltem vissza. Sokat jelentett nekem, hogy mindketten támogatnak engem, és feltétel nélkül szeretnek. Tőlük kapom meg azt, amire mindenki vágyik. Szeretet, szerelmet, családot, otthont. Itt, ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy én vámpírként értem révbe. Emberként soha nem voltam ennyire boldog, mint most. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy bármi is történjék, mindig ki fogok tartani, és sikerülni fog. Vámpírként fogok élni az emberek között, ahogy a családom is teszi. Amíg a szerelmem, és a fogadott fiam mellettem áll, addig bármire képes vagyok.
• Jól gondolod – mosolygott rám Edward, amikor elengedett.
• Micsodát, ha szabad tudnom? – kérdezte Carlisle kíváncsian.
• Arra gondolt, hogy amíg együtt vagyunk, addig bármire képes – mondta fiam mosolyogva.
• Ez így igaz – ölelt magához szerelmem. Edward pedig mosolyogva figyelte a jelenetet.