- Ez nagyon fáj... - üvöltöm, de nem hallom a saját hangom. De hát, hogy lehet? Csak a sikítozásomat hallom. "Jöjjön és mentsen meg valaki..." fohászkodom. De sehol senki. Nem látok semmit, csak a feketeséget. Égek... forró... Meg akarok halni. - Valaki öljön meg! - visítom. De még mindig nem történik semmi. Ez nagyon fáj. Felperzselődnek a belső szerveim. Nem akarok még meghalni, de ennél a halál is jobb. Még alig éltem. Az a 15 év micsoda? Nekem semmi. Még alig lázadtam a szüleim ellen. Élni akarok, de mégis valaki öljön meg. Egyszer csak a fájdalom enyhülni kezdett. Jobban tudtam figyelni a külvilágra. Most meghallottam ikertestvérem üvöltését. Én is így üvöltöttem? De mi történik velünk? Nem emlékszem... Mikor már nem éreztem semmiféle fájdalmat, kinyitottam a szemem és körbenéztem. 

Egy szobában találtam magam, a földön feküdtem. Mellettem a testvérem. Vergődik, sír, kiabál, ordít. Oda kell mennem és meg kell mentenem. Odaléptem mellé. Kezemet rátettem az ő kezére. Éreztem, hogy remeg. De mitől? Megfogtam a homlokát. Nem volt meleg.

Tudom milyen fájdalmakat él át. Én is ezen mentem keresztül. Pár órán belül láttam rajta, hogy enyhülnek a fájdalmai, és lassan ébredezik. Mikor kinyitotta a szemét az én két szememmel találta szembe magát.

- Jane...

- Alec... - Megöleltem a testvérem. 

Most figyeltem meg jobban Alecet. Vörösen izzó szeme volt. Ugyanolyan volt, mint eddig csak sokkal gyönyörűbb. Hangja, mint a harangok játéka. Bárcsak én is ilyen szép lennék.

- Jane - mondta miközben felült mellém. - Mitől vörös a szemed? - Az enyém is vörös?

- Nem tudom, de a tiéd is az.

Felállt és odafutott a szobában lévő egyetlen tükörhöz. Jobban megfigyeltem a szobát. Nem volt valami nagyon szép. Egy ágy, asztal, két szék, az említett tükör és egy szekrény volt benne.

Alec a tükör előtt állt és megvizsgálta arca minden egyes részét.

- Ez én vagyok, de mégsem. Mi történt velünk?

Én is odamentem mellé és belenéztem a tükörbe. Nem hittem a szememnek. Még az állam is leesett. Vörös, széles íriszeim, telt ajkaim voltak. A hajam ugyan olyan maradt, mint volt rövid, világosbarna. A fiús testalkatom megmaradt, de arcom nagyon is lányos és gyönyörű volt.

- Jane - szakította félbe gyönyörködésemet a testvérem.

- Sajnálom, Alec. Mit is mondtál? 

- Hogy mi történt velünk?

- Nem tudom. Nem emlékszek semmire.

- Én csak annyira, hogy otthon voltunk és gyönyörű emberek jöttek, veszekedtek apával és ennyi... Amúgy mi ez a hely? Hol vagyunk?

- Nézzünk körbe. 

Kiléptünk az ajtón, és két lépcső volt előttünk. Az egyik lefelé a másik felfelé vezetett. Elindultunk a lefelé vezető lépcsőn.

Megéreztem és éheztem rá. Ahogy észrevettem a mellettem lépkedő testvérem is, ugyanígy reagált.

Nem bírtam tovább, futottam felé. Mikor megláttam támadóállásba ugrottam, és elkaptam. Megharaptam. Őrjítő, egyszerűen őrjítő. A vér... isteni. Mikor kiszívtam az emberből az összes vérét felálltam, és még többet akartam. Akik csak ott voltak mind meghaltak. A bátyám is ugyan úgy csinálta, mint ahogy én. Megőrültünk teljesen.

Mikor már nem volt egy élő ember sem a házba, vagy hotelbe, megkerestem Alecet. A földszinten találtam meg, épp evett. Nem vártam, meg míg befejezi, hanem felmentem abba a szobába, ahol felébredtem. Alaposabban megnéztem minden zugot, az új egyszerűen csodás látásommal. Nem csak a látásom, hanem a szaglásom is javult. Nagyon tetszik.

Az ágy alatt találtam egy lapot. Miután megnéztem kiderült, hogy nem is lap volt, hanem egy levél.

Kedves Alec és Jane!

Mire ezt a levelet elolvassátok, már biztos túl lesztek az evésen, mivel nagyon jó a szaglásotok megérzitek a vér illatát.

Nem hinném, hogy rájöttetek, hogy mik vagytok. Ezért most elmondom.

Vámpírok.

Vámpírok vagytok. Ti nem ismertek engem, de én ismerlek titeket.

Én változtatlak azzá, amik most vagytok.

Már régóta figyeltelek benneteket. Mivel nagy volt az ellenállás a falutokba, mindenkit megöltem.

Mikor elmentem hozzátok, meg kellett tennem. Nem kérek bocsánatot. 

Biztos vagyok benne, hogy egyszer megköszönitek majd nekem.

Még valamit közölnék veletek.

Menjetek Olaszországba, egy Volterra nevezetű helyre.

Ott a kérdéseitekre választ kaptok.

Vámpírok?! Vámpírok... Vámpír vagyok. 

Ekkor Alec lépett be a szobába. 

- Olvasd el! - és átadtam neki a levelet.

Láttam az arcán a döbbenetet, miközben olvasta.

- Vámpírok vagyunk - jelentette ki a hangjában nyugalommal. Nem látszott az arcán semmi, hogy megijedt volna. Az előző döbbenet helyén már csak egy nyugodt arcot láttam. - Sejtettem.

- Mi? - kérdeztem. Mi az, hogy sejtette?

- Hát igen. Ha nem vetted volna észre előbb legyilkoltunk vagy fél tucat embert, azért, hogy vért igyunk. Nem emlékszel azokra a mesékre, amiket apu mesélt a vámpírokról? Vért isznak, vörös szemek, gyönyörű arc, márvány fehér és kemény bőr. Valahogy éreztem, hogy csak ez lehet a válasz.

- Akkor most mi lesz? Elmegyünk Olaszországba?

- Igen. Már csak egy kérdés van, hogy miből?

- Mivel te mondtad az előbb, hogy fél tucat ember fekszik ott lent holtan, valahogy nem hiszem, hogy keresnék majd a pénzüket - mosolyodtam el. 

- Ez tetszik, hugicám.

Lementünk elvettük a pénzüket, és már mentünk is lovat bérelni.(A 17. századba valahogy nem nagyon volt más.)

Mikor az eladó megkérdezte, hogy hány évesek vagyunk, azt feleltük.

- 17 - ez egy pici hazugság volt.

- Apátok tudja, hogy lovat vesztek? - kérdezte gyanakodva.

Egyre idegesebb lettem.

- Igen.

- Na, akkor gyertek majd vissza vele, és megkapjátok a lovakat.

Ekkor már nem tudtam mit csinálni az idegességemmel. Belenéztem a szemeibe és előjött minden rossz emléke. Nem tudom, hogy történt, de már ernyedten feküdt a földön. Meghalt.

- Mit csináltam? - kérdeztem elhalt hangon.

- Megkínoztad. Amikor a szemébe néztél, összerándult és vonaglott a földön. De te mit láttál?

- Az összes fájdalmas emlékét. Ezután már rázúdítottam az enyémet.

- Na jó menjünk innen mielőtt jönne valaki és őt is... - nem bírta befejezni, aggódva nézett rám.

Felpattantunk a lovakra és már ott sem voltunk.

*

Egy héten belül már Olaszországba is voltunk. Rájöttünk, hogy futva gyorsabbak vagyunk, mint lovon. A pénzből kivettünk egy szobát Volterra közelébe lévő kis szállodában. 

Semmi értelme nem volt szobát kivenni, mivel nem alszunk, de hát ennünk csak kell. Az este megöltünk mindenkit, aki ott volt. Úgyhogy tovább kellett menni.

- Most mi lesz? - kérdezte Alec.

- Hát el kéne menni Volterrába, nem?

- Valami olyasmi. Ott mi lesz?

Elgondolkoztam. Ezen még nem is járt az agyam. Odamegyünk, és? Mikor bemegyünk a városkapun ott fog állni előttünk azaz ember, aki a kérdéseinkre választ tud adni? Nem hiszem, hogy ez ilyen könnyen menne.

- Elmegyünk és kész. Majd ott megkeressük azt az embert - feleltem neki bizakodva. De egyáltalán kit kell keresni? Embert, vagy vámpírt? Vámpírt ez egyértelmű.

Bárcsak itt lenne az apánk, ő tudná, hogy mit kellene csinálnunk. Annyira hiányzik. Bárcsak én haltam volna meg helyette.

- Jane, nem szabad erre gondolnod. Egyszerűen nem szabad érezned bármit is. Erős vagy! Nem gondolj ilyenekre! - parancsoltam magamra.

*

A város kapuja előtt álltunk. Este volt. Éreztem a vér illatát, és még valami mást is.

- Érzed ezt? - kérdeztem Alecet.

- Igen, hasonló illata van, mint neked. Ezek szerint vámpír van a közelbe.

Léptek hangját hallottam, elég messze lehet. 

- Jön valaki - suttogtam testvéremnek.

- Vámpír. Érzem az illatát.

Én is éreztem. Illata édeskés, de nem valami finom. Olyan, mint egy középosztályú bornak. Mikor közelebb ért már láttam, hogy hosszú fekete köpeny van rajta. Csuklya takarta el a  fejét.

Egy- két méterrel előttünk megállt.

- Kövessetek! - parancsolta suttogó hangon. Hangja mély volt.

Mi követtük. Mivel sötétebb volt, mint legtöbbször, nem láttam a körülöttem lévő tájat. Természetellenesen sötét volt. Annyit érzékeltem, hogy a föld alatt lehetünk. Egy alagútba sétáltunk, ami fáklyákkal volt megvilágítva. Ahogy nézem a kövek több száz évesek lehettek. De mi ez a hely?

A vámpírszag egyre töményebb. Nagyon sokan lehetnek itt. 

Eközben már egy teremben álltunk, ahol egy emberi nő ült egy asztalnál.

- Elisa - biccentett neki az előttünk haladó vámpír, akinek még nem tudtuk a nevét.

- Felix - válaszolt vissza Elisa. 

Most már tudjuk a nevét. Egy mosoly suhant át az arcomon. Néha annyira gonosz tudok lenni. Lehet igaza van annak a személynek, aki írta a levelet, hogy tényleg meg fogjuk majd neki köszönni. 

Miért is vagyok most gonosz? Mert rátudnám zúdítani az összes fájdalmát erre az emberre.

Nem tehetem. Megbeszéltünk Aleccel, hogy azóta az eset óta nem csinálok semmi olyasmit.

De most egyszerűen imádnám ezt a helyzetet. De nem teszem meg.

Ezt nevezik önuralomnak, nem? 15 évesen az ember nem tudhat mindent.  

Egy a baj. Kezdtem éhes lenni. Pedig tegnap ettem. 

Beleszippantottam a levegőbe. Ez az emberi illat egyszerűen csábító.

Visszafutottam. Az önuralomnak annyi. Ő kérte, hogy kínozzam meg. Alec nagyon fog haragudni, de hát ő kérte. Milyen édes is ez a gonoszság. Egyszerűen hónapokig tudnám ezt csinálni. Miután láttam, hogy majdnem belehal a fájdalomba, megharaptam és kiszívtam az összes vérét. Láttam, hogy már ott van az a Felix és Alec is. 

- A fenébe - suttogta a köpenyes. - Ezt majd később elintézzük. Most menjünk, mert már várnak- de azért hallottam a hangján, hogy mosolyog

Elindult és mi követtük. Egyszer csak egy szélesen kivilágított terembe találtuk magunkat, ahol vagy 10-en voltak.

Tíz lélegzet elállítóan szép vámpír.

Miközben csodálkoztam megszólalt az egyik.

- Aro vagyok - vörös szemeivel rám nézett. - A Volturi egyik feje. A két oldalamon található vámpír, pedig Marcus és Caius - mutatott a mellette álló gyönyörű vámpírokra.

- Hello - szólalt meg bátran Alec. - Én Alec vagyok, a testvérem pedig Jane.

- Alec, hogy kerültök ide? Honnan jöttetek? Hány évesek vagytok?

- Spanyolországból jöttünk. 15 évesek vagyunk. Jane a levelet.

Elővettem a levelet, és átadtam Aronak. Míg Aro tanulmányozta a levelet, én körbenéztem. Csupa gyönyörű vámpír állt előttem. Mindegyiknek vörösen izzó szemei voltak. Láttam, hogy Felix leveszi a csuklyát, és odasúg valamit Aronak, aki már minket nézett. Miközben Felix beszélt, nem hallom miről tárgyalnak, de volt egy sejtésem, Aro engem nézett és elmosolyodott, majd megérintett.

- Van egy sejtésem ki küldhette a levelet. Érzem az illatát a papíron.

 - De hát hogy?  Nálam van már több, mint egy hete.  – gondoltam.

- Nekem jobban kifinomult a szaglásom, mint neked kedves Jane. Én már lassan 3000 éve vámpír vagyok, te meg még csak pár napja - válaszolt a gondolatomra.  - Ilyen nincs...

 - De van.

 - Talán gondolatolvasó?

 - Valami olyasmi - nevetett.

Körülöttünk úgy láttam senki nem értett semmit. Mivel én a gondolataim segítségével kérdeztem őt, ő pedig hangosan válaszolt.

Már én is nevettem a komikus helyzeten.

Rájöttem arra, hogy Aro gondolatolvasó. Vigyázni kell majd a gondolataimra.

- Miről beszéltek? - kérdezte Marcus.

- A kis vámpírlány rájött, hogy olvasok a gondolatokba. De úgy látom a gondolataiba, hogy neki is van képessége. 

Az előző meggondolatlan tettemre gondoltam. Az a baj, hogy nagyon is élveztem.

- Nem hiszem, hogy ezt nevezhetjük képességnek. Szerintem csak egyszerű gonoszág. Élvezem, de gonosz dolog.

Egész életemben elnyomtak. A barátaim, ha nevezhetjük azokat barátoknak, az iskolatársaim. Otthon az anyám, soha nem állt ki mellettem. Mindig is utált, mert én szebb voltam nála kiskoromtól fogva. Egyedül apám és Alec nem tett bennem semmi lelki károsodást. Ezért is szerettem őket ennyire. 

Mikor megtudtam, hogy apámat megölte az a vámpír, aki írta a levelet, sírni akartam, de aztán rájöttem, hogy nem jönnek könnyek a szememből. Apu ezt is mondta, hogy a vámpírok nem tudnak sírni. Tudta, mindig is tudta, hogy léteznek vámpírok. 

- Apám, léteznek vámpírok? - kérdeztem az egyik vámpíros mese után.

- Én ebben a világba nem csodálkozok már semmin. Ha léteznek vámpírok, boszorkányok, varázslók, vérfarkasok és halhatatlanok, nem nagyon lepődnék meg ezeken - miután ezt elmondta adott egy jóéjt puszit és már ki is ment a szobából.

Annyi mindent nem tudtam az apámról, és most már nem is fogom megtudni. Ez fáj, nagyon fáj. Nem úgy fáj, mint az átváltozás, a fizikai fájdalom. Ez lelki fájdalom.

- Most megszeretnélek kérni valamire. Beleegyeztek? - mondta nekünk Aro.

Alec, és én bólintottunk.

- Megszeretnénk vizsgálni milyen képességetek van. Gyere Eleazar - egy természetellenesen szép vámpír odalépett Aro mellé. - Jane, gyere te is - odamentem.

Megálltam az Eleazar nevű vámpír mellett. 

A vámpír a kezét a vállamra tette, és erősen koncentrált. Nem engem nézett, a semmit nézte a fejem mellett.

Pár perc múlva megszólalt.

- Gondolataival képes fájdalmat okozni másoknak, akár meg is ölheti őket. De ez a fájdalom csak gondolaton belül történik, nincs semmi fizikai jele.

Erre már én is rájöttem. De még folytatta.

- Csatáknál nagyon nagy segítség lehet.

Aro ezen elgondolkozott, de nem mondott semmit. 

A vámpír elengedte a vállam.

- Alec - suttogta Aro.

Eleazar ugyanúgy csinálta, mint nálam. Kéz a vállra, semmibe meredés.

- Te az ellenszere vagy Jane képességének. Te kiiktatod az áldozatod érzékeit, mint például hallás, látás, szaglás. Csatáknál ugyanaz a véleményem, mint Jane- nél.

*

Aro bejelentette, hogy csatlakozhatunk a Volturihoz. Mi pedig akartunk csatlakozni. A csatlakozásunk ma délelőtt történik majd meg.

Kaptunk egy fekete köpenyt, aminek a csuklyáját a fejünkre kellett tennünk.

Alec mellettem állt.

- Induljunk - suttogta az egyik testőr.

Elindultunk.

Mikor beléptünk egy kifáklyázott terembe, láttam, hogy az egész palota vámpírja ott van.

Előre lépkedtünk Arohoz.

Mikor megálltunk előtte,  megszólalt.

- Térdeljetek le - úgy tettünk, ahogy mondta. - Most pedig esküdjetek meg. Az eskü szövege:

- Esküszitek-e, hogy mindig Aro, Marcus és Caius parancsát fogjátok teljesíteni?

- Igen.

- Esküszitek-e, hogy bármilyen baj történne valakivel, nem vele fogtok foglalkozni csata idején, hanem az ellenség megölésével?

- Igen.

- Esküszitek-e, hogy ha az a parancs, hogy Ölj! Ölni fogtok?

- Igen.

- Ha pedig ki akartok lépni a Volturiból akkor az életetekkel fogtok fizetni ezért?

- Igen.

- Most már ti is a Volturi tagjai vagytok - jelentette ki Aro büszkén.

A terembe lévők közül mindenki tapsolt.

Ekkor belépett az ajtón Heidi. Az a lány, aki mindig hozza az embereket. Most is több, mint negyven emberrel lépett be az ajtón.

Milyen ínycsiklandozóak. Aro újra megszólalt, immár nevetve.

- Jó étvágyat.

És már mindenki ivott.

*

- Így lettem én a Volturi tagja - mondtam Renatának, aki nemrég csatlakozott a Volturi csapatához.

- Húú, hát ez..., -  És kiderült, hogy  ki változtatott át titeket?

- Igen - mondtam lehajtott fejjel.

- Kicsoda? - kérdezte kíváncsian.

- Aro...