(Carlisle szemszöge) 

Minden az én hibám!

Rég meg kellett volna beszélnem Esmével ezt a dolgot. Legalább akkor, amikor kiderült. Szabadságot vettem ki, éjjel-nappal itt ülök mellette. Három napja nem ébredt fel. Kezdek aggódni. A szíve ugyan dobog, de…

A gyerekek kint vannak a szoba előtt. Néha elcsípek egy-egy mondatot a beszélgetésükből.

-Milyen állapotban van?-kérdezte Bella aggódva.

-Eléggé emészti magát. Amire, már nem azért, de megvan minden oka.

-Na de Jasper!-fakadt ki Rosalie.-Ez most nem a legalkalmasabb időpont arra, hogy Carlisle-t hibáztasd, nem gondolod?

-Szerintem Jaspernek is van egy kis igaza, Rose-szólt bele a vitába Emmett.

-Szerintem meg nincs-vágott vissza Rose.

-Miért, te mégis kit hibáztatsz? Esmét? Vagy te inkább odáig visszamész, hogy „ha Bella nem jött volna…”-gúnyolódott Jasper.

-De Bella jött, és ez nem az ő hibája. Maximum abba vagyok hajlandó belemenni, hogy én…-suttogta Edward.

-Fejezzétek már be, az Isten szerelmére!-fakadt ki Alice, majd suttogóra fogta a hangját, de ha hegyeztem a fülem, így is jól hallottam mindent.-Esme nem fog felébredni a kómából. Holnap ilyenkorra már teljesen leáll a szíve. Hogy Esme velünk maradjön, csak egyféleképpen lehetséges. És ezt a dolgot Carlisle-nak kell rendbe hoznia. És ezt ti is pontosan olyan jól tudjátok, mint én, így nincs értelme arról vitázni, kinek a hibája.

Mindenki döbbenten hallgatta végig Alice monológját. Ekkor egy halk hüppögést hallottam meg, ami Alice-től származott.

-Carlisle, én hazaviszem Alice-t. Asszem nem tesz jót neki a kórházi levegő. Szüksége van egy kis pihenésre, hogy le tudjon nyugodni-jött oda Esme ágyához Jasper.

-Rendben, menjetek csak-próbáltam józanul gondolkodni, de nem ment. Jasper érzékelte ezt, és küldött egy nyugalomhullámot.

-Köszönöm-megpróbáltam rámosolyogni, de nem tudtam elfordulni a feleségemtől.

-Nincs mit-válasozlta, és elindult az ajtó felé, de pár lépés után visszafordult.-Mindent hallottál, igaz?

Bólintottam.

-Akkor…viszlát Carlisle. És ne felejts el néha „aludni”- vonult ki végérvényesen a szobából. A szemem sarkából még láttam, ahogy gyorsan fölméri Alice lelki állapotát, majd idegösszeroppanást morogva óvatosan fölemelte, majd hazavitte. A többiek kint maradtak, de éreztem (és gyanítom, ezzel nem voltam egyedül), hogy Jasper távozásával egyenesen arányosan jön a pánik. 

(Jasper szemszöge) 

Szegény Alice! Szegény Esme! Szegény Carlisle! Jó, tudom, hogy Rosalie ellen őt támadtam, és  úgy is gondolom, de attól még sajnálom. Nem tudom, mi lenne velem, ha Alice balesetet szenvedne…

Hazahoztam Alice-t a kórházból, majd letettem az ágyra. Gondoltam, álomba sírja majd magát, de ő inkább a Jekyll és Hyde-ból a Sose sírhatsz, ha fáj című dalt dudorászta. Mint mostanában elég gyakran. Szóval kimentem, csináltam neki egy kis teát, és mivel nem akartam erőszakoskodni a képességemmel, jó szorosan hozzábújtam, és elkezdtem Alice fülébe suttogni:

„Egész aranyló délután

csak szeltük a vizet,

két ügyetlen, parányi kar

buzgón evezgetett,

küszködtek a kormánnyal a

parányi kis kezek.” 

Ezek ugyanis az Alice Csodaországban kezdő sorai. Ha normálisan akartam pozitív irányba terelni az érzéseit, mindig ezt mondom neki, utána választ egy mesét, és azt meg elmesélem.

-Mi lesz a mai mese?-kérdezte Alice. Máris kicsit több élet volt benne, mint az előbb.

-Mit szeretnél hallani?-kérdeztem vissza.

-Monjuk…A kis gyufaáruslány?

-Akkor legyen az.

És elkezdtem mesélni. Még csak a második gyufánál tartottam, de Alice már az igazak álmát aludta. Én pedig adtam egy puszit az arcára, és kimentem, hadd aludjon.