1933. április 23. 

Ma itt volt nálunk Rose. Sokat beszélgettünk, és mintha kicsit féltékeny lenne rám. Éppen rám, egy egyszerű asztalosfeleségre, egy ilyen tündérszép hercegnő, mint Rose. Lehet, hogy egy kicsit nagyképű és el van ragadtatva a saját szépségétől, de erre minden oka megvan, hiszen jóformán semmit nem éreznek a gazdasági világválságból. És Rosalie amúgy is mindig kedves velem. De ma elszólta magát, amikor kijelentette, hogy ő is egy ilyen tündéri családot akar, mint az enyém. Azt hiszem, nagyon… nem is az, hogy szereti, inkább csodálja a kis Henryt. Hoppá, ez a lány, itt felejtette a sálját. Azt hiszem, utána kéne vinnem.  

Kimentem, viszont kabátot kellett húznom. Szokatlanul hideg van késő áprilishoz képest. Elfutottam Rosalie után, de távolról láttam, hogy találkozott Royce-szal és a barátaival, így inkább nem zavartam. Majd amikor legközelebb eljön, odaadom neki. Mostanában naponta meglátogat. Azt hiszem, mostmár lefektetem a kis Henrymet, majd én is lefekszem, bár nem túl jó előérzetekkel. Szokatlanul hideg van késő áprilishoz képest. 
 
 
 

1933. április 24. 

Ó, édes Istenem! Rosalie nem ment haza tegnap este! Benne volt a reggeli lapokban, eltűnt. A bolt ablakából láttam Royce Kinget. Ó, Istenem, csak nem…? Ilyet még Royce se tenne. Legalábbis azt hiszem.

-Vera, kicsim. Jól vagy?- kérdezte a férjem.

-Igen, persze. Vagyis dehogy. Rosalie eltűnt, nálunk volt utoljára. És ráadásul én még láttam Royce Kinggel beszélgetni az este! Minden az én hibám! Nem kellett volna elengednem! Vagy oda kellett volna mennem hozzá, hogy odaadjam a sálját!-fakadtam ki.

-Vera, kicsim, nyugodj meg! Nem a te hibád! Elmondod a rendőrégnek?

-Hogyisne! Szerinted hinnének nekem?

-Ki tudja. Lehet.

-Én szinte kizártnak tartom. De valahogy ki fogom deríteni, hogy mi történt.

-Tégy úgy, ha az jobb a lelkiismeretednek, csak légy óvatos és ne kerülj bajba! Nekem mennem kell. Kingékhez megyek, az egyik asztaluknak kitörött a lába, újat kell csinálnom.

-Drágám, megtennél nekem valamit?-kérdeztem félénken.

-Persze. Illetve az attól  függ.

-Nézd meg, milyen állapotban van Royce! Ennyit kérnék tőled, semmi mást.

-Ezt, azt hiszem még meg tudom tenni.

-Köszönöm-ugrottam a nyakába. Ki kell derítenem, mi történt a barátnőmmel. 
 
 
 

1933. április 30. 

Még mindig semmi hír. Azt beszélik, meghalt. De én kezdem azt érezni, hogy Rosalie itt van és lát minket. Kezdek úgy viselkedni, mint egy őrült. Rosalie-t el fogjuk temetni. Mármint képletesen. Egy hét múlva lesz a temetés. Én mindenképpen ott leszek, én az egyetlen igaz barátnője. Pár napja csak feketét hordok. Royce King egyre betegebben néz ki, de szent meggyőződésem, hogy nem a bánat, inkább a bűntudat emészti. És én örömmel fogom végignézni, amíg végleg elemészti ez a pokol. 
 
 
 

1933. május 7. 

Ma van Rosalie temetése. Viszek neki egy kis csokor ibolyát. Ez volt a kedvence. Meg az orchidea. Csak most éppen ibolyaszezon van, nálunk is termett egy csomó. De az orchidea jobban illene hozzá. Hűvös és titkos volt Rosalie. És persze szabad volt és szép, csupa büszkeség. Lehet, hogy mindenkinek igaza van, és meghalt. De én akkor sem hiszem el.

Elmegyek Rosalie temetésére, akármilyen őrültnek tartanak. Ő is eljönne az én temetésemre. 
 
 
 

1933. május 8. 

Tegnap lezajlott Rosalie „temetése”. Szertartásos volt, rideg, és cseppet sem Rosalie-hoz méltó. Sokszor mondogatta nekem, hogy ő olyan temetést szeretne, ahol mindenki boldogan emlékezik rá. Nahát ez pont nem olyan volt. Istenem, milyen dühös lenne most. De csak nekem mondaná el. Mindenkit elragadtat a bájosságával és a kecsességével, de csak én tudom, milyen erő lakozik benne. Éppen ezért nem hiszem el, hogy meghalt. 
 
 

1933. május 9. 

„HOLTAN TALÁLTÁK AZ EGYIK BEFOLYÁSOS CSALÁD SARJÁT!”

 

Mindegyik újság ma reggel ezzel, vagy egy ehhez hasonló szalagcímmel indított. Royce King egyik barátját megölték. Kitekerték a nyakát. Mellette egy kis cetli feküdt ezzel a szöveggel: „Ő ölte meg Rosalie Hale-t! Ti következtek!”

Hát én majdnem elájultam, amikor ezt megláttam. Vagyis végig igazam volt! Tudtam, hogy ők  ölték meg Rose-t, de azt még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy valaki ennyire bosszúszomjas lenne. De ki lehet az, aki ezt csinálta? Csak nem… maga Rosalie? Tudtam, hogy nem halhatott meg! A temetése óta mindig viszek a sírjára egy kis csokor ibolyát, amely másnapra mindig eltűnik. Lehet, hogy ezeket is ő viszi el? Istenem! Mitől szédülök ennyire? Azt hiszem… 

Na hát, sikerült elájulnom. A férjem hozott be a kórházba, azt mondták, kisebb megrázkódtatás  ért. Vajon mitől? Rosalie él, de ezt senkinek sem mondhatom el. Rosalie sem akarná, különben rég visszajött volna…

-Mitől lett rosszul a felesége?-kérdzte a férjemet a doktor  Cullen, vagy valami ilyesmi neve van.

-Tudja, Rosalie Hale a legjobb barátnője volt, nagyon közel álltak egymáshoz. És most a feleségem a fejébe vette, hogy Rose még él. És amikor meglátta az újságokat reggel, egyszerűen elájult.

A doktor várt egy-két pillanatot, amíg felelt:

-Értem. Ne aggódjon, az csak a megrázkódtatás, hiszen ha tényleg ennyire közel álltak egymáshoz, akkor ez természetes. El fog múlni.

-Köszönöm, doktor úr.

Hazajöttünk, és az én figyelmes férjem rögtön ágyba dugott. Én pedig azt hiszem, szundítok egyet… 
 
 

1933. május 17. 

Tegnap éjjel megölték Royce Kinget! A cédulán mellette ez állt: Vége

Egy hétig minden nap megöltek –pontosabban Rosalie megölt- valakit azok közül, akik ott voltak a halálánál. Még mindig azt gondolom, hogy Rosalie él. Ő nem halhatott meg! Egyszerűen képtelenség! Erre a legjobb bizonyíték az a hét ember, akit az elmúlt egy hétben Rosalie megölt. Valamit el kell intéznem. Majd még írok. 

Este van. Alkonyat körül kimentem Rosalie sírjához. Elmondtam neki az érzéseimet. Egy kődarabnak! De legalább jól esett. Kibeszéltem magamból minden gondomat. Úgy gondolom, hogy mostmár könnyebben el tudnám engedni Rosalie-t. Kihoztam neki a kedvenc sálját, azt, amit nálunk hagyott azon a végzetes estén. Még mindig kissé hűvös van az évszakhoz képest, de már lényegesen enyhébb az idő, mint akkor volt. Mielőtt eljöttem volna Rosie sírjától, láttam a fák között egy arany hajzuhatagot meglibbenni. És ekkor eljöttem. Rosalie Lillian Hale sírján pedig ott volt egy szál fehér orchidea.