Amióta csak betették a lábukat az iskolába, érdekelni kezdtek. Főképp Edward. Habár zárkózottak voltak, de tudtam, hogy ez csak álca. Az iskola se ne nagyon törekedett, hogy jobban, megismerje őket, de ez talán csak a félelem miatt volt, amit mindenki érzett a jelenlétükben.

De már elég újságot olvastam, hogy tudjam: ha egy fiú rejtélyes, az jó jel.

Így elkezdtem bevetni a praktikáimat, például nekimentem, vagy valamilyen jelentéktelen dolog miatt sírni kezdtem, és tettem róla, hogy Edward közelébe legyek minden ilyen alkalommal, de hiába. Semmi sem tűnt föl neki.

Viszont egyre gyötrelmesebben tűrtem, hogy minden pillanatban csak rá tudtam gondolni, és hogy minden álmomban főszerepet játszott.

Egy megoldás volt: össze kellett vele valahogy zárkóznom, úgy, hogy még véletlenül se zavarhassanak meg.

A téli bál pont kapóra jött, mert akkor a mi évfolyamunknak kellett díszítenie az iskolát, beleértve a termeket is. Mivel mindenkinek kötelező volt valamit hozni, a Cullen család se hiányozhatott, így ők is bejöttek segíteni. Hála Istennek Angela, az egyik legjobb barátnőm volt az egyik fő szervező, így tudtam, hogy hova osztották be Edward-ot, és elintéztem a lánnyal, hogy én is abba a terembe foglalatoskodhassak.

Jóval hamarabb odamentem a sulihoz, és jó lépésnek bizonyult. A Cullen család már bent volt, gondolom, hogy elkerüljék a „csúcsforgalmat”. Mikor bementem a terembe megláttam, ahogy Edward a falra akasztgatja fel a virágokat, annyira édes volt. Egy pillanatra hátrahőkölt, ahogy meglátott, majd leugrott a padról, és szinte megijedt tőlem.    

- Szi-szia Edward – motyogtam zavaromban.

- Jessica, te mit csinálsz itt? – kérdezte dühösen, de én már szinte elolvadtam tőle, ahogy ki mondta a nevemet.

Megvontam a vállamat.

- Segítek neked – feleltem, és próbáltam közömbösre fogni a hangomat, de sehogy sem sikerült, majdnem elájultam, annyira helyes volt.

- Én már kész vagyok, most megyek. Szia! – közölte halkan, és már indult az ajtó felé, de elálltam az útját.

- Edward, beszélnünk kell! Nekem te… nekem – kezdtem, de közbevágott.

- Kérlek, ne folytasd! Figyelj, Jessica, én nem szeretnék semmit se tőled! – állított le kétségbeesetten.

Nyeltem egyet, éreztem, ahogy végigárad a testemen a fájdalom. Miért nem kellek neki? Hiszen nem jár senkivel!

- Miért nem? Kérlek, magyarázd meg! – esedeztem neki.

- Jessica, én senkivel se fogok járni ebből az iskolából, se most, sem holnap, rendben? Te egy… egy nagyon aranyos lány vagy, de nem érzem irántad azt, amit te irántam! – Istenem, a sablonszöveg!

Lehajtottam a fejemet, és bűntudatosan elmosolyodtam.

- Tudom, hogy nem vagyok olyan szép, mint Rosalie, de ha jobban megismernénk egymást, akkor talán! – azt hiszem lesüllyedtem arra a pontra, ahonnan már nehéz feljutni. Még soha az életemben nem égtem le annyira, mint akkor.

- Jessica, te ezt nem értheted. Ebből az iskolából nekem senki sem tetszik úgy.

- De hát nem beszéltél még senkivel se, akkor honnan tudod eldönteni? Mi csak randizzunk egyet, utána meg elküldhetsz, de adj egy esélyt! – könyörögtem neki. Egy pillanatra az arcán átsuhant a szánalom, de aztán megrázta a fejét.

- Engedj ki, Jessica, kérlek. Te egy jobb fiút érdemelsz nálam! – a fiú szónál fintorgott, ki tudja miért.

Megráztam a fejemet.

- Sokkal rosszabb, hogy most elküldesz, mint hogy egy randi után tennéd! Nem is ismersz! – kiáltottam, éreztem, hogy egy könnycsepp végiggurul az arcomon.

- Ne sírj, ez nem a te hibád. Én vagyok reménytelenül válogatós, és bármennyire fáj, de meg kell, hogy kérjelek rá, ne gondolj rám. Csak ismételni tudom magamat, nem szeretnék tőled semmit! Sajnálom! – motyogta Edward, majd kisurrant mögöttem, és elment.

Leültem az egyik padra, és némán végiggondoltam az iménti beszélgetést. Hogy még ennyire nem alázkodtam meg egy pasinak se, az biztos.

Pár perc múlva kopogtattak, és Angela kukkantott be.

- Hahó, csak gondoltam, megkérdezem, hogy ment – hirtelen elhallgatott – ó, ezek szerint nem túl jól. Minden rendben van? – kérdezte együttérzőn, és leült mellém.

- Tulajdonképpen elég… udvariasan utasított el, már ha lehet ezt mondanom.

- Nem részletezed, ugye?

- Hogyisne, hogy aztán holnap megjelenjen az újságban! – fintorogtam Angela-ra kedvesen.

 Rám mosolygott, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Ezek szerint az ő ízlésével vannak nagy gondok, te ne emészd magadat. Megpróbáltad, büszke lehetsz magadra, én az vagyok!

Sóhajtottam egyet. Angela mindig tudta, hogy mit mikor kell mondani.

- Na, gyere, fejezzük be! Akarsz valami másik termet, ahol emberek is vannak? – kérdezte nevetve, én meg bólintottam.

Egymásba karolva átmentünk egy másik terembe, ahol Mike Newton, és Eric Yorkie dolgozott.

- Lányok, sziasztok! Jöttök segíteni? – kérdezte Mike olyan hangsúllyal, mint aki télleg örül nekünk.

Angela megrázta a fejét.

- Bocs, nekem más dolgom van, de őt itt hagyom! – mondta, majd kiment a teremből.

- Hát, Jess, akkor ezeket kezdheted is rakni! – közölte Mike, majd a kezembe nyomott egy termetes zacskót, ami tele volt rajzolt hókristályokkal.

Felnyögtem, majd az ablakhoz mentem, és némán ragasztgatni kezdtem őket. Úgy fél óra múlva meghallottam Mike és Eric elismerő füttyentését.

- Nagyon szép! – közölték, majd mindenki folytatta a munkáját.

Kinéztem az ablakon, és némán figyeltem az esőt, miközben csak egy személyre bírtam gondolni: Edward, Edward, Edward.