(Carlisle szemszöge) 

Miután Bella és Anthony elrohant szerelmem kétségbeesetten nézett rám. Nem csodáltam, hiszen az információk fényében, amit megtudtak Bella joggal lehet nagyon is dühös ránk ismételten, ráadásul az unokánk túlságosan is hasonlít a jelek szerint az apjára, legalábbis önmarcangolás szinten.

• Annyira sajnálom – mondta szomorúan, Esme. – Nem lett volna szabad még csak gondolnom sem rá.
• Ugyan, Drágám. Honnan tudhattuk volna, hogy Anthony örökölte az apja képességét. Az ilyesmi nem alapvető. Azt pedig pláne nem gondoltam, hogy több képességgel is rendelkezik – mondtam vigasztalóan. – Jasper egyébként is azt mondta, hogy Bella még mindig szeret minket, úgyhogy ne aggódj. Látni fogjuk még a lányunkat, és az unokánkat is. Ebben biztos vagyok – jelentettem ki.

Kétségem sem volt afelől, hogy a családom újra egyesülni fog egy boldog napom. Még akkor is, hogyha Bella másik két fia farkas. Nem érdekel, hogy Jacobtól vannak, akkor is az unokáim. Gondoltam magamban, majd hirtelen rám tört a felismerés. A fogadott lányunk másik két fia nem is lehet a vérszerinti gyermeke, hiszen Anthony születésekor változtatták át. Az unokám maga mutatta meg, hogy így történt. Ezek szerint Jake is bevésődött, és Bella nevelte mindhárom gyereket. Akkor hol van, Jacob Black? Néhány kérdésre végre választ kaptunk, erre még több jön. Vajon valaha mindent meg fogunk tudni, amit kihagytunk a mi Bellánk életéből?

• Carlisle, minden rendben? – kérdezte szerelmem aggodalmasan.
• Persze – kaptam rá a tekintetem.
• Min gondolkodtál ennyire? Már legalább ötször szólítottalak, de csak most reagáltál – nézett rám szerelmem kérdőn.
• Én rájöttem, hogy a két farkas fiú, akik még az édesanyjuknak tekintik Bellát, nem lehetnek a vér szerinti gyerekei – mondtam el szerelmemnek, amire rájöttem.
• Biztos vagy benne? – kérdezte Esme döbbenten.
• Igen, teljesen biztos – bólintottam. – Gyere, mondjuk el a többieknek, amit megtudtunk. Egyébként is ki tudja, hogy Emmett, Rose, és Jasper még meddig tudják visszafogni Alice-t és Edwardot. Otthon mindent elmesélek, amit az unokánk mutatott nekünk.
• Rendben – egyezett bele kedvesem. Ezután pedig futásnak eredtünk a házunkhoz.

Nem telt sok időbe, és már ott is voltunk. Ahogy benyitottunk a nappaliba meglepő  látvány fogadott bennünket. Azt hittem, hogy legalábbis a nappali romokban fog heverni, de nem. Minden ugyanolyan rendben volt, mint amikor elindultunk, ráadásul Alice, és Edward is ugyanott ült, ahol akkor. Ezt egyáltalán nem hittem volna. Kérdőn néztem Jasperre, aki mosolyogva bólintott.

• Igen, valóban rásegítettem egy kicsit – mondta fiam. Mire felhúztam a szemöldököm. – Na jó, nagyon, mert körülbelül két percig bírtak nyugton ülni.
• Sikerrel jártatok? Mit tudtatok meg? – kérdezte Alice izgatottan.
• Úgy látom, hogy sok mindent – csillant fel Edward szeme. Majd hirtelen el is komorult, amikor a Bella terhességét bemutató részekhez értem. Az arca egyre fájdalmasabb lett, úgyhogy másra koncentráltam, hogy pihenhessen egy kicsit. – Ne, kérlek. Tudnom kell – kérlelt. – Kibírom, csak hadd tudjak meg mindent róluk – nézett rám könyörgőn.
• Rendben – adtam meg magam, majd tovább vetítettem a képeket.

A fiam szemei, hol boldogan csillogtak, hogy pedig az önsanyargatás volt belőlük kivehető. A többiek csak kíváncsian figyelték, a jelenetet. Tudtam, hogy nekik is joguk van mindent megtudni, de előbb szerettem volna, hogyha Edward tudja meg a fontos dolgokat. Hiszen mégis csak az ő szerelméről volt szó.

• Bellának csak egy gyermeke született? – nézett rám döbbenten végül.
• Igen, minden jel szerint – mondtam határozottan.
• Akkor Jacob fiait úgy neveli, ahogy ti minket. Hihetetlen, hogy mennyi szeretet van benne még mindig – mosolyodott el a fiam. – Nem változott. Még mindig ugyanaz a jólelkű, kedves nő, akibe beleszerettem.
• Leszámítva azt, öcsi, hogy most már kevésbé omlik a karjaidba. Sőt – nevetett fel Emmett. Rosalie pedig szokásához híven azonnal tarkón vágta. – Na, ez az igazság.
• Sajnos, ez tény – hajtotta le a fejét Edward.
• Gondolj bele, így legalább alkalmad nyílik rá, hogy újra meghódítsd – mondta Jasper lelkesen.
• Neked hányszor kellett meghódítanod Alice-t? – kérdezte Edward felhúzott szemöldökkel.
• Minden egyes veszekedés után – vágta rá Alice azonnal.
• Veszekedtetek ti már valaha? – kérdezte szerelmem mosolyogva.
• Hát… - esett Alice gondolkodóba.
• Ennyi ideig tart összeszámolni? Huh, Jasper nagyobb hódító, mint ahogy azt az ember, vagyis vámpír gondolná – nevetett fel Emmett ismét. Ezúttal viszont még időben odébb állt, így Rose nem kapta el.
• Igen, egyszer veszekedtünk – szólalt meg Alice hosszas gondolkodás után.
• Akkor sem ugyanaz a helyzet – mondta Edward szomorúan. – Más kérdés, hogy összeveszel valakivel, akivel együtt vagy, és más, hogy elhagytad, ötven évig nem is hallott rólad, aztán beállítasz, hogy „Ne haragudj, Drágám. Hülye voltam. Ugye megbocsájtasz?”
• Kezdetnek nem is rossz, de azért még dolgozz egy kicsit ezen a vallomáson. Már hogyha Bella eltekint a hideg zuhanytól legközelebb – állapította meg Esme mosolyogva.
• Anya, már te is ellenem vagy? – kérdezte Edward döbbenten.
• Nem, én pártatlan vagyok, hogyha a gyerekeimről van szó – mondta Esme határozottan. – Azért ne találkozz vele legközelebb a tengerparton – fűzte még hozzá.
• Majd igyekszem – kuncogott fel Edward.

Végre egy kicsit mindenki ellazult. A családunk a jelek szerint kezd megint egy kicsit kizökkeni a letargiából, most, hogy Bella újra a közelünkben van. Annyira hiányzott mindenkinek.

• Uh, azt hiszem, hogy visszamondom a holnapi ajándék megrendeléseket – pattant fel Alice. – Attól tartok, hogy anya módszere sokkal jobb a telefonnal, mint Bella hergelése.
• Jó ötlet – bólintott rá az egész család.
• Akar valaki velem jönni? – kérdezte Alice kíváncsian.
• Igen, majd én. Úgyis kellene néhány új ruha. Amióta itt vagyunk, még nem is nagyon vásároltam – ajánlkozott rögtön Rosalie.
• Oké. Még valaki? – kérdezte Alice újra. Miután mindenki megrázta a fejét, így csak ketten indultak útnak.

(Rosalie szemszöge) 

Már olyan régen nem voltam Alice-szel kettesben vásárolni. Igazság szerint ötven éven át alig volt kedve bármihez is. Nagyon elkeserítő volt a helyzet. Néhány év alatt még én is beláttam, hogy hiányzik nekünk Bella. Igazából szegénynek csak annyi volt a bűne, hogy ember volt. Irigyeltem, és féltem is tőle, ami most már tudom, hogy nagy butaság volt. Hiszen nem te választod meg a sorsodat. Ha én választottam volna meg, hogy mi fog velem történni, akkor biztosan már a föld alatt lennék jó ideje. Bár tény, hogy Emmett mellett még ebben a létezési formában is elég jól érzem magam. Csak akkor vagyok elégedetlen és csalódott, amikor meglátok egy nőt boldogan, gömbölyödő pocakkal. Milyen fantasztikus érzés lehet, amikor egy pici élet növekedik benned. Ha Bellával lettünk volna, akkor legalább egy kicsit kaphattam volna az élményből. Megérinthettem volna a hasát, amikor a kis Anthony megmozdult, dajkálhattam volna. Esti mesét is olvastam volna neki. Biztosan csodálatos érzés lett volna, hogyha Cullenként nevelkedik fel. Egyszerre lett volna egy nagymamája, és három anyukája.

• Min gondolkozol, Rose? – kérdezte Alice kíváncsian.
• Csak azon, hogy milyen jó lett volna, hogyha Anthony felcseperedésénél mi is jelen lehettünk volna – mondtam el őszintén. Hiába titkoltam volna, ha más nem Edward akkor is megtudja.
• Én is így érzem – mondta húgom lesütött szemekkel.
• Tudom, hogy mennyire hiányzott neked a barátnőd. Sajnálom, hogy sokáig goromba voltam veled – kértem elnézést. Már éppen itt volt az ideje, hogy elmondjam, mennyire bánom, azt a sok veszekedést. Hiszen csak hiányzott neki, akit szeret.
• Ugyan, semmi baj. Abban igazad volt, hogy néha már túlságosan látványosan szenvedtem, de reméltem, hogy Edwardnál beválik a dolog, és megkeressük Bellát – mondta halványan elmosolyodva.
• Minden rendbe fog jönni – öleltem meg Alice-t. – Bella szeret téged is, és Edwardot is, hogyha Jasper mondja, akkor így is van.
• Tudod, néha megmutathatnád másoknak is ezt az oldaladat. Emmetten, és rajtam kívül is. A többieknek is tetszene az igazi Rosalie, ebben biztos vagyok – nézett Alice mélyen a szemembe.
• Talán majd egyszer így lesz – mosolyogtam rá húgomra pimaszul. Sok minden kényelmesebb, hogyha az ember megtartja a rideg álarcát.

Hirtelen fájdalmas sikoltást hallottam meg nem messze. Eddig nem koncentráltam az illatokra, de most beleszagoltam a levegőbe, és egyértelműen éreztem, hogy idegen vámpír ólálkodik a környéken.

• Alice, te is érzed? – kérdeztem idegesen.
• Igen – bólintott testvérem.
• Menjünk, nézzük meg, hogy mi folyik ott – böktem a park felé, és már futottam is. Bár csak emberi tempóban tehettem, hogy nehogy meglásson valaki.

Amikor odaértem azonnal megláttam egy lányt a földön fekve, és rajta egy meglehetősen szakadt, és mocskos vámpírt. Nem hagyhattam, hogy ez a lány úgy járjon, ahogy egykor én is. Egy sötét hely, hideg aszfalt, és csupa olyan szörnyűség, ami örökké is kísérthet egy ártatlan lelket. Tudtam, hogy nagyon kockázatos, hogyha most megmentem, vagy ha esetleg átváltozik, és olyan lesz, mint mi, de meg kellett próbálnom. Senkinek nem kívánom ezt az életet, de halált sem érdemel. Hiszen csak egy lány, aki előtt még ott áll az egész élet. Nem gondolkodtam, megragadtam a férfit, aki a lányon volt, és olyan messzire hajítottam, amennyire csak az erőmből tellett. Alice csak döbbenten figyelte, hogy mit csinálok.

• Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. Majd mellé térdeltem, és egy gyors mozdulattal a hátára fordítottam. – Nem lesz semmi baj – mondtam, majd intettem Alice-nek, hogy fogja le a lányt, én pedig a számhoz emeltem a csuklóját, és elkezdtem kiszívni a mérget, ami szervezetébe jutott. Ha Edward meg tudta tenni Bellával, akkor nekem is menni fog. Van már elég akaraterőm, hogy megálljak. Hogyha megmentettük bevisszük az egyik kórházba és eltűnünk.
• Hagyd abba, nem fog többet kibírni – szólt rám Alice. Szomorúan állapítottam meg, hogy igaza van. Hiszen már nagyon is sápadt volt a bőre, túl sok vért veszített. Szerettem volna segíteni rajta, de mivel még mindig kínok közt vonaglott nem tehettem érte semmit. Nincs más megoldás, mint Carlisle. Ha valaki tehet érte még valamit, akkor az ő.
• Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondtam hisztérikusan, majd felkaptam a testet, ami közben elernyedt. A szíve még dobogott, de alig. A teste pedig csak aprókat rándult, de nem sikoltozott a fájdalomtól, úgyhogy talán sikerrel jártam. Egy percbe se tellett és már az autónál voltunk. Odadobtam Alice-nek a kulcsokat, én pedig a lánnyal bepattantam a hátsó ülésre.
• Mi a fene ütött beléd? – fordult hátra Alice döbbenten.
• Nem tudtam ott hagyni – mondtam lehajtott fejjel. Tudom, hogy sokáig szekáltam Edwardot, hogy miért nem hagyta Bellát meghalni, de most én sem voltam képes otthagyni ezt a lányt. Nem lehet az a sorsa, hogy vámpír legyen belőle, vagy, hogy ilyen fiatalon meghaljon. Jobbat érdemel.
• Hihetetlen – mosolygott rám húgom. – Azt hittem, hogy soha nem jutunk el arra a pontra, hogy ilyet tegyél valakiért, de úgy tűnik, hogy egyszer az életben tévedtem. Büszke vagyok rád, Rose – mondta gyengéden.
• Köszönöm – mosolyogtam vissza. – Azt hiszem, ez azért van, mert túl sok időt töltök a világmegváltó terveket szövögető családommal. Rossz hatással vagytok a kegyetlen image-re, amit kialakítottam magam körül.
• Oh, bocsánat – ironizált Alice, mire én csak megforgattam a szemeimet.

Nem telt sok időbe, mire visszaértünk a házhoz. Ahogy leállt a motor, kipattantam a kocsiból, és felrohantam a lánnyal Carlisle dolgozószobájába. A többiek pedig döbbenten követtek.

• Segíts – kérleltem apámat, aki azonnal kivette a lányt a kezemből. Utoljára, akkor kértem tőle, hogy segítsen, amikor Emmettet megtaláltam, pedig az már elég régen volt.
• Mi történt? – kérdezte miután megvizsgálta a lányt.
• Egy vámpír megtámadta. Valami nomád. Nem láttam még azelőtt. Meg tudod menteni? – kérdeztem kétségbeesetten.
• Úgy tűnik, hogy meg. Bár a rángásaiból ítélve maradt méreg a szervezetében, de csak elenyésző mennyiségben, így valószínűleg nem fog átváltozni. Biztosat nem tudok, mert ilyen furcsa esetet még nem láttam. Olyan mintha a teste egyik fele át akarna változni, de a másik fele ellenáll. Az, hogy túléli-e már a szervezetétől függ – mondta apám komolyan. – Ha a következő két órát kibírja, és kap elég vért vénásan, akkor jók az esélyei a teljes felépülésre, bár nem tudom, hogy a méregnek a szervezetében lesz-e valamilyen káros hatása a jövőjére nézve.
• Csak próbálj meg segíteni rajta – kérleltem, mire apám bólintott.

Miután Carlisle elmondott minden eshetőséget, és kiterelt minket a szobából a családommal együtt levonultam a nappaliba, és vártam, hogy mi fog történni. Nagyon reméltem, hogy van még remény a lány számára.

• Ki vagy te és hol van, Rosalie? – kérdezte Jasper a szemöldökét felhúzva.
• Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.
• Olyan érzéseket produkálsz éppen, amilyet felőled még sosem kaptam, és ettől most kicsit meg vagyok szeppenve – magyarázta Jasper.
• Bocs, majd igyekszem nemtörődöm, és kegyetlen lenni – forgattam meg a szemeimet. Jasper néha még bosszantóbb, mint Edward. Pedig az nagy szó.
• Tudod, hogy nem úgy értettem. Több, mint egy évszázada csak visszafogottan érzem az érzéseidet, mert te magad nem akartál érzelmeket érezni, és átélni. Most pedig gondolsz egyet, és megmentesz egy bajbajutott lányt. Én csak azt akarom mondani, hogy büszke vagyok rád – ölelt magához bátyám.
• Az én csajom – hallottam meg szerelmem mosolygós hangját.
• Helyesen cselekedtél – adtak igazat a többiek is. Esme pedig egy igazi anyai ölelésben részesített. Pedig attól féltem, hogy mindenki haragudni fog rám, ahogy én haragudtam Edwardra, amikor felfedett bennünket a szerelme előtt. Én biztosan haragudnék, hogyha ezt valaki más tette volna.

Türelmetlenül várakoztunk a nappaliban. Már olyan régóta fent van Carlisle a lánnyal. Lehet, hogy elkéstem? Bár ez nem valószínű, hiszen hallom a halk, de mégis ritmusos szívdobogást, ami csakis azt jelentheti, hogy még életben van.

• A jelek szerint rendbe fog jönni – jött le a lépcsőn Carlisle. – Bár elég furcsa, mert a vérében még van minimális mennyiségű méreg, mégsem változik át. Ezt nem tudom hova tenni. Soha nem volt még ember, aki akár csak egy csepp mérgünkre is immunis lett volna – magyarázta apánk izgatottan.

Hirtelen azonban egy hangos sikoltás törte meg a mondanivalóját. Azonnal felpattantunk, és a lányhoz siettünk, aki nyilván rosszat álmodott, vagy újra átélte, ami történt vele, mert minden jel szerint aludt.

• Jake – motyogta a lány, és a vonásai újra kisimultak.
• Azt mondta, hogy Jake? – kérdeztem döbbenten a családomtól. Lehet, hogy ez a Jacob, az a Jacob? Áh, ez hülyeség, hiszen sok ember él a földön ezzel a keresztnévvel.
• Igen – bólintottak a többiek.
• Az hagyján, de nem akármilyen Jake-t szólongat, hanem Bella fogadott fiát. Attól tartok, hogy ez a lány a bevésődése – mondta Edward határozottan.
• Biztos vagy benne? – kérdezte Carlisle.
• Teljesen. Hiszen láttam már a srácot a te gondolataidban is, és a lányéban is ugyanúgy néz ki, csak sokkal vonzóbbnak látja, mint amilyennek te láttad a fiatalembert – mondta Edward teljes meggyőződéssel.
• Akkor most azonnal értesítenünk kell a farkasokat. Keresni fogják őt. Nem kell, hogy egy félreértés miatt kitörjön közöttünk egy esetleges háború – mondta apánk kissé idegesen.
• Máris felhívom, Bellát – szaladt le szerelmem a konyhába.

(Jake szemszöge) 

Boldogan, de mégis egy kicsit feszengve száguldottam át az erdőn, hogy találkozzak szerelmemmel, és mindent bevalljak neki magamról és a családomról. Nagyon reméltem, hogy jól fog fogadni a híreket. Ahogy az erdő  széle felé közeledtem visszaváltoztam, és felöltöztem, hogy az út hátralévő részét sétálva tegyem meg. Mindig át szoktam menni a hatalmas parkon is, ami nincs messze Gabriellától. Hirtelen fájdalmas kiáltás hasított az éjszaka csendjébe, én pedig rögtön a hang felé rohantam. Vámpír. Éreztem a szagát. Gyorsan körbepillantottam, majd mikor meggyőződtem róla, hogy nem lát senki, nem törődve a ruháimmal átváltoztam. Néhány pillanattal később már ott is voltam. Egy női vámpír volt egy szerencsétlenül járt férfin, aki már a jelek szerint nem élt. Elkéstem. Még soha nem történt ilyen. Azonnal a nőre vetettem magam vicsorogva, és az első lendületemmel már le is téptem a fejét. Hallottam, hogy közeledik valaki, úgyhogy felkaptam a vámpír maradványait, majd La Push felé vettem az irányt. Egy fél óra alatt be is értem a faluba, ahol azonnal üzentem a többieknek gondolatban, hogy jöjjenek, és segítsenek elégetni a vámpírt.

• Mi történt? – kérdezte Billy gondolatban.
• Idegen vámpír. Port Angelesben portyázott – válaszoltam.
• Szép fogás – ugrott mellém Anthony.
• Köszi, igyekszem – csóváltam meg a farkam elégedetten.
• Gabriella? – kérdezték egyszerre.
• Még nem jutottam el hozzá, majd visszamegyek, hogyha végeztünk – gondoltam. Egy pillanattal később pedig anya jelent meg az oldalunkon.
• Hoztam neked váltás ruhát, a fiúk ezt elintézik, te menj vissza Gabyhoz. Ki tudja, hogy egyedül volt-e a nő – hadarta el gyorsan, majd a ruhákat bevitte egy fa mögé.
• Jake, azt üzeni, hogy „köszi, anyu” – tolmácsolt Anthony.
• Szívesen kicsim – mondta anya, majd eltűnt. Nem szerette végignézni a máglyákat. Ahogy a tüzet sem szívlelte, ami azért érthető volt.

Miután a lábamra kötöttem az új garnitúra ruhát, azonnal visszaindultam a kedvesemhez. Sajnos még nem volt otthon. Vagy már nem. Nem tudhattam, hiszen elég sokat késtem a randevúról, bár nem szándékosan. Reméltem, hogy azért megbocsát majd nekem, hogyha hazaér. Nem akartam az utcán várakozni, úgyhogy amikor senki nem figyelt néhány határozott mozdulattal bementem a lakásába hátulról az ablakán keresztül. Hogyha úgyis elmondom neki, hogy mi vagyok valójában, akkor azt is meg fogja tudni, hogy így is tudok közlekedni. Vajon mit fog szólni hozzá? Remélem, hogy tetszeni fog neki, mert mindig is szerettem volna egyszer a szerelmemet én is elvinni száguldani, ahogy azt apa tette számtalanszor anyával.