(Nathalie szemszöge) 

Hát eljött az este. Itt az ideje, hogy elinduljak a határ felé, onnan pedig a Cullen házhoz, ahol Carlisle már vár rám. Nagyon ideges voltam, mert nem tudtam, hogy milyen vizsgálatokat akar elvégezni rajtam. Jobb lett volna, hogyha megkérdezem, hogy mit is fogunk csinálni pontosan. Biztos lesz vérvétel. Utálom a tűket, és az orvosokat se túlzottan kedvelem. Talán nőgyógyászati vizsgálat? Még nem voltam eddig ilyen vizsgálaton, és nem is igazán akarok menni. Vérnyomás vizsgálat? DNS teszt? Mi jöhet számításba? Már el kéne indulnom, de lehet, hogy jobb lenne, hogyha letusolnék még egyszer. Igaz, hogy már kétszer megtettem, de nem akarok gondot okozni senkinek a Cullen házban. Hiszen ott az én illatom kellemetlennek számít.

• Nathalie – lépett be anya a szobámba.
• Itt vagyok – mosolyogtam rá. Bár nem sikerült a mosolyom túl őszintére.
• Kicsim, indulnod kéne már – rázta meg a fejét mosolyogva. – Tudom, hogy ideges vagy, ahogy mindenki, hiszen ezek fontos vizsgálatok, de próbálj meg egy kicsit lazítani. Minden rendben lesz – biztatott kedvesen. – Dr. Cullen a legjobb, és Anthony is ott lesz. Nincs mitől félned, és ezt te is tudod – ölelt magához. – Csak hagyd, hogy tegyék a dolgukat, és meglátod, hogy semmi perc alatt túl leszel az egészen.
• Nem akarsz velem jönni? – kérdeztem reménykedve.
• Ha ezt szeretnéd, akkor szívesen veled tartok, de akkor nagyon el fogunk késni, mert kocsival egy örökkévalóság lesz odaérni. Bár van már egy jelentkező, aki szívesen veled tartana, hogy támogasson – mondta anyám mosolyogva. A következő pillanatban pedig Anthony lépett be az ajtón. Hé, hogy jutott be úgy, hogy nem is vettem észre? Egyáltalán mit keres itt? Úgy volt, hogy ma késő éjjelig járőröznek. Mindenesetre ez fantasztikus. A jelenlététől valahogy máris jobb lett egy kicsit. Már nem féltem annyira ettől az egésztől. Ketten meg fogjuk oldani.
• Szia – lehelt csókot az ajkaimra. Majd magához húzott, és szorosan átölelt. – Ne félj, Carlisle nem harap – próbálta elviccelni a dolgot. Sajnos nekem nem nagyon esett most le a poén. – Kicsim, ez csak néhány hétköznapi vizsgálat.
• Aha, mert mindketten olyan hétköznapiak vagyunk, igaz? – néztem rá a homlokomat ráncolva.
• Hé, csak nyugtatni próbállak – dörzsölgette meg a hátamat.
• Tudod, csak félek, hogy mi van, ha nem kedvezőek az eredmények – sóhajtottam fel. Igazából emiatt féltem a legjobban.
• Kedvezőek lesznek, mert összeillünk – vágta rá Anthony gondolkodás nélkül. – Ha pedig mégsem, akkor még mindig örökbe fogadhatunk egy kisbabát.
• De… - kezdtem bele.
• Nincs de, mert erre nem fog sor kerülni, mert összeillünk, és minden rendben lesz – mondta határozottan. Majd szenvedélyesen megcsókolt.  Még soha nem tette ilyen hévvel. A lábaim felmondták a szolgálatot, és hogyha Anthony nem tart erősen, akkor biztosan összecsuklottam volna.
• Khm… nagyon jók a meggyőző érveid, de még én is itt vagyok – köhintett anyukám, én pedig zavartan sütöttem le a szemeimet és elpirultam.
• Elnézést, Mrs. Uley – kért bocsánatot Anthony gyorsan.
• Ugyan már – legyintett anya. – Én is voltam fiatal – kacsintott ránk. – Viszont én inkább most kimegyek. Nektek pedig három perc múlva irány a Cullen ház. Több időt nem hagyok ilyen állapotban, amíg nincsenek meg a vizsgálatok – intett minket játékosan. Majd kisietett a szobából.
• Szerintem is jobb lenne, hogyha indulnák – léptem egy lépést hátrébb Anthonytól. Féltem, hogyha a huzamosabb ideig tart még a karjaiban, akkor itt helyben rávetem magam. Furcsa, hogy ahogy telnek a napok, egyre kevésbé tudom magam visszatartani. Nem tudom, hogy mi ütött belém.
• Vigyelek a karomban, vagy inkább kiszellőztetnéd a fejed? – kérdezte kitárt karokkal. – Ígérem, hogy jó fiú leszek – kacsintott rám.
• De csak, mert megígérted – mosolyodtam el, és elé léptem.

Anthony azonnal a karjaiba kapott, majd lassan kisétált velem a szobából. Ahol anya várt rám a kedvenc macimat szorongatva.

• Ezt vidd magaddal, minden esetre – mosolygott rám, majd megpuszilta az arcom. Jesszus, a legszívesebben magammal vinném a macimat, mert imádom, és mindig megnyugtat. Régen ezzel jártam mindig az oltásokra, de nem akarom, hogy Anthony kinevessen miatta.
• Nem foglak kinevetni. Szerintem ez aranyos – mosolygott rám lágyan kedvesem. Persze, már megint kihallgatott.
• Tényleg? – kérdeztem meglepetten.
• Igen, komolyan – bólintott rá.
• Köszi, anya – vigyorodtam el, majd a maci után kaptam és szorosan magamhoz öleltem.

Még adtam anyának egy puszit, majd elindultunk a Cullen ház felé. Szerettem a száguldást. Egyre jobban esett a sebesség, amit eleinte még gyűlöltem. Anthony nagyon gyors volt, és pár perc alatt átértünk a másik házhoz. Alice nyitott nekünk ajtót, szélesen mosolyogva, majd beinvitált bennünket. Miután már a nappaliban voltunk elmesélte, hogy senki nincs itthon csak Esme, Carlisle, Jasper, és ő. Edward és Bella Billynél vannak. Míg Rosalie és Emmett a falkának segít.

• Huh, azt hiszem, hogy jobb, ha sétálok egyet – állt fel Jasper zavartan a kanapéról. Ennyire nem lehetek büdös neki, hiszen többször is tusoltam, hogy ne okozzak gondot.
• Nem az illatod ellen van kifogása – súgta Anthony a fülembe.
• Biztos? – kérdeztem bizonytalanul.
• Hidd el, hogy semmi baj nincs az illatoddal – mondta komolyan. – Az érzelmek voltak neki túl intenzívek.
• Oh – tört rám a felismerés. Majd azonnal el is pirultam.
• Sziasztok – köszönt le Carlisle a lépcső tetejéről. – Feljönnétek? Már mindent előkészítettem.
• Igen, megyünk – vágta rá Anthony. A következő pillanatban, pedig már egy ágyon feküdtem. Zavartan pislogtam körbe, és kerestem a félelmetes orvosi műszereket, de egyet sem láttam.
• Talán kezdjük a vérvétellel, aztán pedig Nathalie, szeretnék egy ultrahangot készíteni rólad – kezdett bele Carlisle. Majd egy nagy szekrényhez lépett, és kinyitotta. Na, ott vannak a félelmetes műszerek. Gondoltam magamban. Majd nyeltem egy nagyot, és szorosan magamhoz öleltem a macimat.
• Inkább velem kezd – lépett elém Anthony, amikor meglátta az ijedt arcomat.
• Rendben, ahogy gondoljátok – mosolygott rám elnézően. – Nem kell félned, van már tapasztalatom a fájdalommentes vérvételben. Észre sem fogod venni – mondta nekem kedvesen. Majd visszafordult a széken ülő Anthony felé, és levett tőle egy nagy üvegcse vért. Túl nagyot is. Azt hittem, hogy a vérvétel alatt egy kis fiolát ért, nem egy fél litert. – Meg is vagyunk – ragasztotta le az unokája karját. - Még jó, hogy van itthon erősített acél tűm, mert anélkül, ez nem sikerült volna – mondta elmerengve. – Nathalie tőled már vettek vért azóta, hogy farkas lettél? – kérdezte kíváncsian.
• Nem – ráztam meg a fejem. – Miért, a farkasságom bajt jelenthet? – kérdeztem kíváncsian.
• Igazából nem tudom. Még soha nem vizsgáltam alakváltót – nézett rám csillogó szemekkel. Mintha valami kincs lennék. Igaza volt Anthonynak, Carlisle-ban tombol a tudásvágy.
• A múlt héten megvágtam az ujjam a konyhában, ugyanúgy, mint ahogy máskor is előfordult már – merengtem el.
• Oh, akkor azt hiszem, hogy tőled teljesen normálisan is tudok vért venni – mosolygott rám. – A sebed gyorsabban gyógyult be, mint régen? – tette fel a következő kérdést.
• Igen, néhány pillanat alatt beforrt – válaszoltam készségesen.
• Bámulatos – mondta ámulva. – Akkor most csukd be a szemed – ajánlotta Carlisle. – Az egész csak egy perc lesz – mondta biztatóan.

Én pedig azonnal engedelmeskedtem, és behunytam a szemem, az egyik karom kinyújtottam, a másikkal pedig a macimat szorongattam. Anthony pedig a karomat simogatta. Már majdnem elszenderedtem, amikor meghallottam Carlisle hangját.

• Kész is vagyunk – mondta, majd gyengéd simítást éreztem az arcomon. – Nem is volt olyan rossz, igaz? – mondta lágyan.
• Nem is éreztem – mosolyogtam rá hálásan.
• Ennek örülök, akkor most jöhet az ultrahang – húzott az ágy mellé egy gépet. – Tedd szabaddá a hasad, kérlek – mondta, miközben megint a szekrényhez lépett. Én pedig engedelmesen felhúztam a hasamról a ruhát. – Ez kicsit hideg lesz – nyomott a hasamra valami zselét, ami több volt, mint hideg. Úgyhogy halkan fel is sikkantottam. – Oh, elnézést. Nem vettem figyelembe, hogy a te tested jóval forróbb, mint az átlagos. Nagyon hideg?
• Már nem – lazultam el újra.
• Tényleg, ne haragudj – kért megint elnézést.
• Nem haragszom. Annyira nem volt kellemetlen – legyintettem.

Majd Carlisle elkezdte a hasamon mozgatni a gépből kijövő valamit, és komolyan tanulmányozta a monitort. Egy ideig nagy érdeklődéssel figyelte a monitort, és hümmögött, majd rám emelte a tekintetét.

• Most lenne aktuális a menzeszed? – kérdezte hirtelen.
• Ö… - gondoltam utána. Gyorsan végiggondoltam, és arra jutottam, hogy igen. – Igen, most lenne aktuális – bólintottam rá.
• Akkor itt minden a legnagyobb rendben. Elvégzem a teszteket a véreteken. Ez eltart néhány hétig, azután pedig újra találkozunk, és megbeszéljük, hogy hogyan tovább – mondta Carlisle kedvesen. – Most pedig mivel elég sok vért vettem tőletek, menjetek le a konyhába, mert Esme már alig várja, hogy megvendégelhessen titeket.
• Köszönjük – mosolyogtam rá, majd kisiettem a szobából. Anthony pedig mögöttem jött.

Ahogy leértünk egy hatalmas megterített asztal várt ránk. Esme minden finomságot odahalmozott nekünk, amit csak el lehetett képzelni. Éhesen kezdtem el falni a finomságokat, na de persze Antony sem panaszkodhatott, mert legalább annyit evett, mint én, ha nem többet. Esme pedig boldogan figyelte, ahogy elpusztítunk mindent, amit elénk tett. Egészen estig a Cullen házban maradtunk. Már mindenki otthon volt, kivéve persze Edwardot és Bellát. Ők biztosan megint Billy biztonságára figyelnek. Egészen késő estig ott voltunk a Cullen villában, majd hazamentünk. Apa és anya legnagyobb örömömre megint megengedték, hogy Anthony nálam aludjon, de ma éjjel nem beszélgettünk, ahogy mindig. Egyszerűen csak hozzábújtam, és mély álomba merültem. Nagyon kifárasztott ez a nap.  

(Billy szemszöge) 

Már két hete fekszem itt a kórházban, és nem történik a világon semmi. Anya és Edward minden éjjelt itt tölt az ablakommal szemben lévő  fán, mert a fejükbe vették, hogy huszonnégy órás védelmet kell kapnom, míg a többiek próbálják elkapni a nomádokat, bár ez úgy nem annyira egyszerű, hogy közben nem igazán akarják elhagyni a környéket. Johanna pedig eddig nem mutat túl sok hajlandóságot az ismerkedésre. Egy kicsit, na jó, inkább nagyon visszahúzódó. Nem mondom, hogy rávetettem magam, vagy ilyesmi, de a kórlapomon kívül semmiről sem akar beszélgetni velem. Ráadásul bosszantó módon állandóan Mr. Blacknek szólít. Ez ebben a formában igaz is, csak nem akarom, hogy állandóan magázzon. Már annyiszor kértem, hogy tegeződjük, de nem hajlandó. Hogyan puhíthatnék meg egy ilyen makacs női szívet? Nem is olyan egyszerű ez a dolog, mint ahogy hittem. Talán ő azon kevés lányok közül való, akik ellenállnak a bevésődött farkasuknak? Ritka eset, de néha előfordul. Mi van, hogyha éppen én leszek az a farkas, akivel megtörténik? Oh, megint itt jön. Már érzem az illatát. Azért sem fogom feladni, nekem kell ez a lány.

• Jó reggelt, Mr. Black – lépett az ajtón, a kórlapot szorongatva.
• Jó reggelt, Johanna Moore – mosolyogtam rá, mire csak égnek emelte a szemeit. – Nem fogom Ms. Moore-nak szólítani, ezért mit szólna, hogyha maga sem szólítana többet Mr. Blacknek? – próbálkoztam újra.
• Kérem, hagyjon fel ezzel az őrült ötlettel. Maga a páciensem. Egy orvos nem kezdhet viszonyt egy betegével – mondta komolyan.
• De már nem lesz sokáig az orvosom – csillant fel a szemem. – Gyakorlatilag pedig Dr. Cullen betege vagyok – fűztem még hozzá.
• Ne bosszantsuk egymást, kérem. Nem lesz közöttünk semmi – mondtam morogva.
• Miért nem? Talán nem talál elég jóképűnek? Vagy nem vagyok szimpatikus? – kérdeztem csalódottan.
• Ilyet nem mondtam, de most nincs időm kapcsolatokon rágódni – sóhajtott fel bosszúsan Johanna.
• Biztos fárasztó lehet az egyetem, de higgye el, hogy maga remek munkát végez itt. Nincs mitől tartania – bíztattam. Tényleg nagyon precíz volt.
• Soha nem fogja feladni, igaz? – kérdezte idegesen.
• Valószínűleg nem. Legalábbis a közeljövőben nem tervezem, hogy feladom – mosolyogtam rá. Mire a szívritmusa kicsit gyorsabb lett. Na, ez már valami. – Nagyon szép, amikor elpirul – tettem rá még egy lapáttal, mire ténylegesen is elpirult.
• Szóval, minden rendben van, szépen javul, Billy Black – vetett felém egy halvány mosolyt. Ezzel a reakciójával bearanyozta a napomat. Végre sikerült kicsikarnom belőle egy mosolyt, és egy pirulást, ráadásul a Billy Black, már sokkal jobb, mint a Mr. Black, innen már csak egy lépés a Billy. Most már pláne nem adom fel. Hogyha kell, akkor nyomoztatni fogok utána. A Cullenek, vagy a farkasok könnyűszerrel kiderítik, hogyha tényleg valami nagy baj van a háttérben, és ezért nem akar ismerkedni.
• Köszönöm, Johanna Moore. Tudja, remek orvosom van – kontráztam rá.
• Maga javíthatatlan – csóválta meg a fejét. Majd valamit az orra alá dünnyögve elhagyta a szobámat.

Már megint nem jutottunk egyről a kettőre, de legalább most már annyit elértem, hogy egy hangyányival közvetlenebb lett hozzám. Nem túl nagy teljesítmény két hét alatt, de azért már egy cseppnyi kis haladás. Gondolataimból halk kopogtatás szakított ki, majd belépett az ajtón Carlisle, és szélesen rám mosolygott.

• Jó híreim vannak – mondta vidáman.
• Hát az rám is férne – sóhajtottam fel.
• Ma leviszünk téged az intenzívről. Már sokkal jobban vagy, úgyhogy elkezdhetjük a rehabilitációt. Lassan fogunk haladni, de szerintem még egy hét és hazamehetsz, utána pedig az lenne a legjobb, hogyha megpróbálnál némi időt farkasként eltölteni, mert az jelentősen gyorsítaná a rehabilitációs folyamatot – magyarázta halkan, hogy más biztosan ne hallja.
• Egy hét nem lesz elég – sóhajtottam fel.
• Mire? – kérdezte döbbenten. – Oh, persze, Johanna. Hát nem akarlak elkeseríteni, de magas szinten küldi melegebb éghajlatra a férfiakat. Kemény diót fogtál ki, pedig ez a lány nagyon is tehetséges és kedves. Fogalmam sincs, hogy miért nem enged senkit sem közel magához. Igazság szerint, én is próbáltam már beszélgetni vele, és egy kicsit többet megtudni róla, de mindig kitér a válasz elől – gondolkozott el Carlisle. – De hozzád máshogy viszonyul. Már most sokkal oldottabb a közeledben, mint bárki mással. Úgyhogy van remény, ha nem is túl sok – mondta együtt érzően.
• Nem fogom feladni – mondtam elszántan.
• Nem is feltételeznék ilyesmit rólad – bólintott rá Carlisle. – Ha gondolod, kivételesen lehetek kicsit szabálytalan, és beleshetek egy kicsit Johanna előéletébe – ajánlotta a lehetőséget.
• Nem akarom, hogy bajba keveredj miattam – legyintettem. Bár tény, hogy elképesztően csábító volt az ajánlata. El tudtam volna képzelni egy kis támogatást. Hogyha tudnám, hogy miért nem akar közel engedni magához senkit, akkor talán egy kicsit könnyebb lenne meglágyítanom az irányomban.
• Vámpír, emlékszel? Elég jól, és hatékonyan tudom elintézni a dolgokat – mondta komolyan. – Gondold át az ajánlatot. Többet sajnos nem tudok segíteni.
• Ezért is hálás vagyok – biccentettem. – Átgondolom – tettem még hozzá.
• Rendben, akkor most fogadod a látogatóidat? – kérdezte mosolyogva.
• Tippelhetek? – kérdeztem suttogva. – Anya toporog az ajtóm előtt, mert az éjszaka végeztével le kellett másznia a fáról, hogy ne legyen feltűnő, úgyhogy most az ágyam szélén tervezi tölteni a napját – mondtam el az elméletemet.
• Nos, valami ilyesmi van készülőben, igen – nevetett fel Carlisle. Valahogy nem lepett meg a dolog. Imádtam a második anyámat, de néha olyan szinten képes volt az aggódásra, hogy azt egy épelméjű ember már csak nagyon nehezen viselte el. – Magatokra is hagylak – biccentett felém, majd eltűnt. – Természetesen, Edward is itt van – fűzte még hozzá.
• Mint mindig – csóváltam meg a fejem.

A következő  pillanatban pedig persze anya és Edward már bent is volt a szobámban, és letelepedtek, úgyhogy mint mindig. Most sem valószínű, hogy korán távozni készülnének. Imádom anyát, de ez már néha egy picit sok a részéről. Biztosan lenne fontosabb dolguk is, mint huszonnégy órás felügyelet alatt tartani engem, de már csak egy kis idő, és újra szabadon szelhetem át az erdőt. Az emberek életéért megérte ez a néhány hét kórház, és így legalább megtaláltam életem párját is, akit igaz, hogy még puhítani kell, de előbb-utóbb engedi fog nekem, ha addig élek is.  

(Johanna szemszöge) 

Halvány mosollyal az arcomon jöttem ki Billy Black szobájából. Nem tudtam tagadni, hogy nagyon is jól néz ki, és kedves is, de nem terveztem, hogy bárkit is túl közel engedjek magamhoz. A szeretteit csak elveszítheti az ember. Ezt is bizonyítja az a sok baleset, ami mostanában történik. Azért be kell vallanom magamnak, hogy irigylem az ilyen szép családokat, mint amilyen Billynek is van, hiszen nekem is volt valamikor. Ha halványan is, de még akkor is emlékszem, hogy milyen csodálatos volt békében és szeretetben élni. Bár az sajnos jobban megmaradt bennem, hogy milyen egyedül árvaházban lenni. Csoda, hogy össze tudtam dolgozni annyi pénzt, és szerezni annyi ösztöndíjat, hogy elvégezzem az orvosit. Ráadásul Dr. Cullenhez bejutni sem volt könnyű, hogy vegyen fel a medikájának, mert ő a legjobb, de megérte, mert így a legjobbtól tanulhatok.

• Johanna – termett előttem Dr. Cullen. Hogy a fenébe lehet, hogy soha nem hallom, amikor közeledik? A szívrohamot hozza rám naponta hatszor.
• Dr. Cullen – nyújtottam át a kórlapot. Nagyon törődött a Black fiúval, hiszen közel álltak a családhoz, ezért rendszerint előkerült, miután kijöttem a vizitről.
• Kérlek, csak Carlisle – mosolygott rám kedvesen. Vajon miért akarja mindenki azt, hogy tegezzem? Dr. Cullen is ezzel nyaggat, amióta a medikája vagyok, és Billy Black is. Én csak próbálom megadni a kellő tiszteletet a mentoromnak és a páciensemnek is.
• Minden rendben van Mr. Blackkel, Dr. Cullen. Szépen javul az állapota – mondtam, amikor átvette a kórlapot.
• Ez nagyszerű, Johanna – mosolygott rám. – Úgy látom, hogy minden rendben van. Csökkentetted a fájdalomcsillapító adagot is? – kérdezte rám nézve.
• Igen, tudom, hogy nem mondta a doktor úr, de már sokkal jobban van, és attól csak kába volt, és fájdalomra sem panaszkodott, ezért gondoltam úgy, hogy adhatok kevesebbet. Viszont ha helytelenül tettem, akkor azonnal visszaállítatom a dózist – kezdtem heves magyarázkodásba. Ezt elfelejtettem megbeszélni vele.
• Nem, ez így rendben van. Jól tetted – mondta lágyan. Én pedig talán kicsit túl hangosan fújtam ki a bent tartott levegőt.
• Nyugalom, Johanna. Csak egy kérdést tettem fel, nem pedig vizsgáztattalak. Jó, hogy önállóan hozol döntéseket, és biztos vagyok benne, hogy alaposan meg is fontoltad, mielőtt elrendelted a változtatást – mondta határozottan.
• Köszönöm, Dr… - kezdtem bele, de hangosan megköszörülte a torkát. - …Carlisle, de a szabályok szerint nekem még nem szabad önálló döntést hoznom, ezért ki is csaphatna.
• Lehet, hogy megtehetném, de én gyógyításra tanítalak, és ehhez tapasztalat kell. Helyesen döntöttél – tette a vállamra a kezét. Én pedig reflexből elhúzódtam. Nem szeretek senkit sem közel engedni magamhoz, veszélyes.
• Köszönöm, de ha megengedi, most dolgom van – palástoltam a gyors elhúzódást.
• Persze, menj csak. Viszont ma menj haza korábban. Az utóbbi három napban nem is mentél haza - mondta komolyan.
• Dehogynem – vágtam rá azonnal. Majd elgondolkodtam, és rájöttem, hogy tulajdonképpen tényleg nem mentem haza. Tulajdonképpen azt sem tudtam volna megmondani, hogy enni mikor ettem utoljára. Oh, nem is régen. Ma már ettem egy csokit, és ittam négy kávét.
• Láttalak a pihenőágyamon aludni – mosolygott rám. Uh, basszus, lebuktam. Hé, nem is szokott bent lenni éjjel, hogy a fenébe vett észre? Mindig beállítom az órát, hogy még azelőtt eltűnjek, mielőtt megérkezik.
• Sajnálom – hajtottam le a fejem.
• Semmi gond. Én úgysem használom túl sűrűn, úgyhogy csak nyugodtan, de még egyszer mondom, most irány haza. Átveszem az esti műszakot – mondta ellentmondást nem tűrve.
• Szívesen vagyok itt este is – tiltakoztam. Nekem kéne dolgoznom. A medikának kell megpusztulni, nem a tanult orvosnak. Nekem kellene állandóan itt lennem, és minden egyes füttyentésre ugranom. Nem akarom, hogy bárki is csalódjon bennem.
• Efelől nem volt semmi kétségem, te még nálam is súlyosabb eset vagy, de ma szabadságra mész, úgyhogy tűnés innen. Ez most utasítás volt – mutatott az ajtó felé.
• Igenis, Dr. Cullen – kullogtam el szomorúan. Ha nem dolgozom, akkor túl sokat gondolkozom, és nem akarok.
• Gyere vissza tízre – sóhajtott fel. – De csak hajnal négyig lehetsz bent, utána aludnod kell – fűzte hozzá komolyan.
• Köszönöm – mosolyogtam rá boldogan.
• Nincs mit – legyintett. – A kollégák már így is el akarnak szedni tőlem, mert ilyen lelkes medikusunk még nem volt. Nem hagyhatom, hogy egy remek orvosjelöltet elhalásszanak az orrom elől. Te tehetséges vagy – mosolygott rám. – Viszont most tűnés – mutatott újra az ajtó felé. – Tízkor találkozunk.
• Igen, nem fogok elkésni – mondtam boldogan. Majd már igyekeztem is az öltözőm felé.
• Ezt nem is feltételezném rólad – nevetett fel még Dr. Cullen.

Gyorsan berobogtam az öltözőbe, és felvettem az utcai ruhámat, majd azon gondolkoztam, hogy mihez kezdjek magammal. Aztán úgy határoztam, hogy először is valamit ennem kéne, ami nem csokoládé, nem müzli, és semmiképpen nem kávé. Kéne valami tisztességes ételt is bevinnem a szervezetembe. Felpattantam a biciklimre, majd meg is álltam a legközelebbi étteremnél. Ettem egy adag forró levest, ami nagyon is jól esett, majd rántott szeletet, és párolt zöldséget. Ezért már nagyon könyörgött a gyomrom. Legalább két napja. Mivel azóta nem látott semmi normális emberi táplálékot. Ezután hazatekertem, és letusoltam, majd átöltöztem, és felszálltam a port angelesi buszra. Itt volt az ideje, hogy meglátogassak valakit, akinél már nagyon régen nem jártam.  A busz gyorsan odaért, aminek örültem, mert így több időm marad a terveim megvalósítására. Ahogy leszálltam az állomáson a kórház felé vettem az irányt, már jól ismertem a járást. Volt időm megtanulni tíz év alatt. Keserűen megálltam a „kómás betegek osztálya” tábla előtt, majd nagyot sóhajtottam, és megint csak csodát várva beléptem a százas szobába. Mindig nagy reményekkel lépek be ezen az ajtón, de soha nem jön a csoda, amire várok. Justin nem ébred fel. Az orvosok szerint nem fog soha, de én nem adom fel. Az agyi tevékenysége döbbenetes módon, de mégsem rosszabbodott az elmúlt tíz évben. Még van remény. Amíg működik az agy, addig van remény. A teste már teljesen felépült, egy-két heg mutatja csak, hogy valaha milyen szörnyű balesetet szenvedett. Leültem az ágya melletti székbe, és megfogtam a kezét, mint mindig, amikor idejövök.

• Szia, Justin. Nem akarsz még felébredni? Hiányzol. Bár lehet, hogy te már nem is emlékszel rám. Nem tudom, hogy mennyi emlékkép maradt meg benned a múltadból, a múltunkból. Csak remélni merem, hogy egyáltalán tudni fogod, hogy ki vagyok, amikor felébredsz.
• Jó napot, Ms. Moore – lépett be Justin orvosa. Ezzel kiszakítva a gondolataimból.
• Jó napot, doktor úr – fordítottam felé a tekintetemet.
• Átgondolta a javaslataimat? – kérdezte csendesen.
• Nem fogom hagyni, hogy abbahagyják a kezelést. Fel fog ébredni – csattantam fel. Tudom, hogy egyszer magához fog térni.
• Ms. Moore, Ön is tudja, hogy erre alig van már remény. Ez így nem élet. Nézzen csak rá. Csöveken tápláljuk már tíz éve, és még csak apró jelét sem mutatja annak, hogy a felépülés felé tart – mondta együtt érzően.
• Amikor behozták ide, akkor azt mondta, hogy nem éri meg a holnapot, és erre már eléggé rácáfolt – néztem rá mérgesen.
• Erős benne az élni akarás, de ez még kevés ahhoz, hogy magához térjen – mondta az orvos komolyan.
• Elég lesz, csak időre van szüksége – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Megtornáztatták? Nem hagyhatjuk, hogy az izmai tönkremenjenek.
• Igen, a rehabilitációs szakember, akit fizet, minden nap jön hozzá – bólintott rá az orvos.
• Helyes, ez maradjon is így – mondtam határozottan.
• Rendben, ahogy gondolja – bólintott rá az orvos. – Most magukra hagyom magukat – fűzte még hozzá, majd eltűnt.
• Köszönöm – mosolyogtam rá halványan. A doktor pedig csak biccentett, majd elhagyta a szobát. – Képzeld, újra ostromol egy srác – fordultam vissza Justin felé, majd felkuncogtam. – Tudom te most erre azt mondanád, hogy „vannak még csodák”, de ha hiszed, ha nem, tíz éve alatt egészen dögös csajszi lett belőlem. Nyisd ki a szemed, és te is megláthatod. Szerintem jutányos ajánlat. Te kinyitod a szemed, én pedig boldog leszek egy életre – mondtam, majd vártam. Természetesen nem történt semmi ezúttal sem. – Na jó, ha ma nem, akkor talán majd holnap. Mostantól sűrűbben jövök, ígérem – simogattam meg az arcát. – Viszlát – mondtam még.

Majd felálltam, megpusziltam az arcát, és kisétáltam a szobából. Az ajtóból még visszanéztem, abban a reményben, hogy kinyitotta a szemét, de természetesen ez nem történt meg. Részben boldogan, részben csalódottan indultam vissza Forksba. Boldog voltam, hogy újra láttam Justint, de csalódott, mert továbbra sincs nála változás. Lehet, hogy az orvosának igaza van, és semmi remény? Talán kerítenem kéne egy másik specialistát. Vagy esetleg kikérhetném diszkréten Dr. Cullen véleményét is. Ha valaki, akkor ő biztosan tudna tanácsot adni. Igen, az lesz a legjobb, hogyha ezt még átgondolom. Addig is visszamegyek a kórházba és teszem a dolgomat.