IV. egység

( Rachel szemszöge )

Másnap  reggel verőfényes napsütésre ébredtem. Ez Forksban igazi csodának  számított.

Gyorsan felöltöztem, és kíváncsian elindultam Jacob szobája felé.

Az ajtaja zárva volt, de odabentről kiszűrődött a hangos horkolása.

- Vajon mikor jöhetett haza? – tanakodtam  - És egyáltalán hova ment? Érdekes.

Úgy döntöttem, hogy meglepem a két ,, fiút” egy kis reggelivel.

Már javában sürögtem  - forogtam amikor meghallottam apa kerekesszékének nyikorgását.

Odarohantam  hozzá, és átsegítettem az öreget a küszöbön.

- Jó reggelt! – köszöntöttem.

- Neked is kicsim. – mondta boldogan  - Látom, hogy máris a kezedbe vetted a konyhát.

- Persze Nem akartam a te főztödet enni.  – vicceltem.

- Megértem. Mi Jake –el szinte minden nap halat eszünk.

- Utálom a halat.   –vágtam rá azonnal, és megkavartam a levest, majd előkészítettem a marhahúst.

- Reggelire pedig palacsinta lesz. – szóltam, majd  elővettem egy nagy tálat amit már telepakoltam palacsintákkal.

- Hol a juharszirup?  - kérdeztem, és a szekrényben kutakodtam.

- Az nincsen. – vallotta be apa.

- Súlyos hiba. – mondtam, és újra nevettünk. 

Ekkor Jacob jött elő a szobájából.

Miközben ásított a hasát dörzsölte.

- De éhes vagyok. Mit főzöl Race? – kérdezte és elégedetten beleszimatolt a levegőbe.

- Chilis bablevest és marhapörköltet.

- Hmm. Hurrogták egyszerre a fiúk.

- Reméltem is, hogy örülni fogtok neki.

Miután leültünk az asztalhoz reggelizni nem tétlenkedtem tovább, és így szóltam:

- Képzeld apa, Jakey az este kiszökött a házból! Szerinted hová mehetett?

A légkör ami eddig könnyed és családias volt, most lassan megfagyott.

Apa kezéből kiesett a tejes bögre.

- Most meg mi van? – kérdeztem értetlenül.

- Jacobnak biztosan fontos volt, hogy elmenjen itthonról!  - dörrent rám apa, de valamiért nem engem nézett,hanem az öcsémet.

- Jó. Csak kérdeztem. Nem kell úgy felkapni a vizet. – mondtam, és egyre jobban gyanakodtam.

Miközben összeszedtem a mosatlanokat azon gondolkodtam, hogy apa biztosan tudja, hogy Jake  hova ment, de titkolja előlem.

- Mi a fene folyik itt?  - kérdeztem magamtól.

Amikor készen lettem az ebéddel is, úgy döntöttem, hogy egy kicsit kiszellőztetem a  fejemet.

Felvettem a kényelmes bakancsomat, kissé lengébb ruhákat öltöttem magamra, majd elindultam a tengerpart sziklái felé.

- Jacob! Legközelebb legyél óvatosabb! Nem kockáztathatjuk meg a lebukás veszélyét. Rachel semmit sem tudhat meg! – hallottam valahonnan a garázs felől apa hangját.

- Tudom, tudom. – csattant Jake hangja – Nem szorulok rá, hogy állandóan figyelmeztessetek! Eleget kaptam már Samtől, és tegnap Paul-tól. Nem kell még tőled is!   Rendben?!

- Én csak megakarom őrizni a titkot! Eddig is ez volt a dolgom, és ezután is ezt akarom csinálni. Szeretném, ha nem te miattad zárnának ki a tanácsból! Ezekben a nehéz időkben minden quileute – ra  szükség van!

- Miről beszéltek? – kérdeztem hangosan, és láttam, ahogy apa és Jacob összerezzentek amikor megláttak.

- Race? Mi a fenét keresel itt? Hallgatózol?  - kérdezte Jake élesen.

- Én csak a partra  indultam és akarva – akaratlanul, de meghallottam a beszélgetéseteket. Milyen titokról vitatkoztok? Azonnal áruljátok el!

            Apa a fejét rázta, és az arcát a kezeibe temette.

- Semmit sem mondhatunk! – szűrte a fogai között.

- Nekem sem? Hiszen én a lányod vagyok! Jakey nővére! A család tagja! – szóltam és hangom egy oktávval feljebb csúszott.

- Sajnálom.  – mondta apa, és gyorsan elillant a tolószékében.

Jake dühösen mered rám és megint remegett. Még sosem láttam ilyennek.

- Te sem árulod el az igazat?  - kérdeztem, habár tudtam a választ.

- Nem! Ne is kérdezd! Semmi közöd hozzá! – kiabált rám az öcsém és berohant az erdőbe.

Dühösen és tehetetlenül folytattam az utamat a part felé. Menet közben találkoztam pár, régi ismerőssel. Voltak akik csak köszöntek, mások odajöttek és megkérdezték, hogy miújság velem. Én türelmesen és gépiesen válaszoltam. Végül már annyira meguntam a magyarázkodást, hogy egy kerülő úton jutottam el a lankás, helyenként meredek partszakaszra.

- Jacob nagyon megváltozott. Hátrányára. Nem tiszteli az idősebbet, és felesel. Olyan durva alak. Az ajándékomat sem értékelte. Szörnyű! – füstölögtem magamban.

Ekkor kiértem az egyik magasabban fekvő, a tenger fölé hasaló,  sziklaperemre.

- Gyerekként annyit ugráltunk innen lefelé. – nosztalgiáztam.  - Akkor még minden rendben volt. Anya élt, apa tudott járni, Rebecca is itt volt. – sóhajtottam, és gyorsan döntöttem.

Lerúgtam a cipőmet, levettem a kardigánom és máris ugrásra készen álltam.

– Jó móka lesz. – gondoltam, és boldogan vetettem magam a tengerbe.

Mintha a szél felém sodort volna egy kiáltást, de nem voltam benne biztos.

Inkább átadtam magam a felhőtlen repülésnek és adrenalin mámornak.  Sikoltottam egy nagyot. Majd végül nagy csattanással belehuppantam a hideg vízbe.

***