Eszeveszetten rohantam hazafelé, de a gondolataim folyamatosan csak egy név körül jártak. Rosalie Hale. Gyönyörű név volt, is illett ahhoz a kislányhoz, akit megmentettem. Akit majdnem megöltem. Szegényke még meg is köszönte nekem a segítséget. Nem tudta, hogy valójában ugyanolyan, sőt, ha lehet még nagyobb veszélynek volt kitéve mellettem. Hazaérve első dolgom az volt, hogy felrohantam a szobámba, s az ajtót becsapva jeleztem, hogy nem kívánok beszélni senkivel sem. Alice természetesen, mint mindig, most sem vette az adást, s engedély nélkül a szobámba táncolt.
- Ugye jól vagy? - kérdezte aggodalmasan tördelve kezeit.
Lázasan csillogó szemeiben kíváncsiságot fedeztem fel.
- Jobban leszek, ha magamra hagysz és hagyod, hogy egyedül legyek! - förmedtem rá.
Utáltam, hogy mindig igaza van. A látomása majdnem teljesült. Nagyon kicsin múlott, hogy meg tudtam állni, hogy megöljem Rosalie-t.
- Emmett, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Nem foglak piszkálni. Igazam volt, tudom, de nem kötöm az orrodra. Csak arra kérlek, máskor legyél egy kicsivel óvatosabb! - kérte kedvesen.
Hangosan felsóhajtottam, s bánatosan bólintottam.
- Majdnem megöltem, Alice. Majdnem... - annyira nehezen ejtette ki ezeket a szavakat, mintha ólomból lettek volna.
Pedig még azt is simán elbírtam volna.
- Tudom, de szerencsére elég erős voltál ahhoz, hogy megállj. Büszkék vagyunk rád mindannyian - mosolyodott el.
Hálás voltam neki, hogy nem piszkál semmivel. Be kellett látnom, hogy nagyon jó testvér.
- Emmett, nem kellene azt hinned, hogy piszkálni fogunk bármivel is! - lépett a szobába zsebre tett kézzel.
- Már megint a fejemben turkálsz - néztem rá fenyegetően.
- A gondolataid szinte kiabálnak felém! - védekezett, de aztán önelégülten elmosolyodott.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, nem értettem, miért lett ilyen az arca.
- Ki az a Rosalie? - kérdezte szélesen vigyorogva - Csak nem egy... öhm... lány?
Mérgesen hunyorítottam, rosszallóan ráztam meg a fejem.
- Egy körülbelül 8 éves kislány, te idióta! - rivalltam rá.
Edward hangosan felnevetett, Alice vele együtt kacagott.
- Na, elég volt! - szidtam le őket - Ebben nincs semmi vicces!
Alice azonnal abbahagyta, de nem tűnt el arcáról a vigyor.
- Bocsi Emmett, de... egy kicsikét furcsa, hogy egy kislány jár a gondolataidban! - mondta.
- Ő az Alice! Az a lány, akit majdnem megöltem! - jelentettem ki.
Edward hirtelen elhallgatott, s bocsánat kérően nézett rám.
- Bocs - motyogta szemlesütve.
Elmosolyodtam. Akármennyire is rosszul esett, hogy kicikiztek Rosalie miatt, pedig nem is tudtak mindent, nem tudtam igazán haragudni rájuk.
- Semmi baj - vontam meg a vállam, s visszaültem az ágyra, idegességemben ugyanis felpattantam.
Alice és Edward sejtelmesen összenéztek, majd leültek a jobb és bal oldalamra. Edward a vállamra tette a kezét, Alice pedig a másik oldalamnak támaszkodott.
- Figyelj Emmett, jobb lenne, ha nem gondolnál erre a lányra. Csak kínozod magad a bűntudattal. Nem ölted meg, sőt még csak meg sem sebezted. Neked köszönheti, hogy él - nyugtatott Edward, s megpaskolta a hátamat.
- Edwardnak igaza van! - helyeselt Alice - Verd ki a fejedből!
Bólintottam, de nem fogtam fel a szavaikat. Könnyű azt mondani, hogy ne legyen bűntudatom, mikor ma majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját.
- Na, legyél már az a vidám Emmett, aki mindig is voltál! - kérlelt kisgyerek módjára Alicet
Megvontam a vállam, ami csak annyit jelentett, hogy oké.
- Nincs kedvem most poénkodni. Gyertek vissza pár hét múlva, addigra újra önmagam leszek! - vigyorodtam el.
Alice elégedetten mosolygott, s intett Edwardnak, hogy menjen ki vele a szobámból.
- Majd még visszajövünk ám, és elmegyünk medvézni egyet! - ígérte Edward.
Bólintottam.
- Én medvézek, de nyulazol! - vigyorogtam, mire Alice már odalentről hangosan kacagni kezdett.
Edward is elvigyorodott, majd becsukta a szoba ajtót, s én újra egyedül maradtam. Komor tekintettel kezdtem el bámulni a falat, nem tudtam mit kezdeni magammal. Felhívjam Carlisle-t? Megtudakoljam tőle, hogy hogy van Rosalie? Látogassam meg? De mi van, ha akkor újra visszatér a szomjúság? Gondolataimból a mobilom csörgése riasztott fel. Azonnal felkaptam és megnyomtam a fogad gombot.
- Carlisle! - szóltam bele, igyekeztem izgalmam leplezni.
- Szia Emmett. Gondoltam tudni szeretnéd, hogy van a kicsi Rose - kezdett bele.
- Igen, természetesen - erőltettem nyugalmat a hangomra.
- Örömmel mondhatom, hogy minden rendben van vele. Csak egy kicsit sokkos állapotban van a történtek miatt, de a sebe nem súlyos - magyarázta.
Megkönnyebbülten sóhajtottam a készülékbe.
- Hazament már? - kérdeztem.
- Igen. Az anyja most jött érte és elvitte. Miért?
- Csak - válaszoltam egyszerűen, nem tudtam megmondani, miért érdekel.
- Mrs. Hale, Rose anyja köszönetet mondott az egész család nevében neked! - adta át az üzenetet Carlisle.
- Ez... roppant kedves tőle - motyogtam.
- Igen. És én is büszke vagyok rád! - közölte, s nagyot sóhajtott.
- Kösz Carlisle! - mondtam őszinte örömmel - Most le kell tennem, de majd még hívlak! Szia!
- Szia!
A mobilt a zsebembe dugtam, s kiugrottam az ablakon. A kórházhoz mentem, s tudtam is, hogy miért. Carlisle mindig fel szokta írni a betegek adatait, név, telefonszám, cím. Nekem az utóbbi kell. Ha megtudom, hogy hol lakik Rose, akkor még láthatom. Nem tudom miért, de most, hogy majdnem kioltottam az életét, felelősséget éreztem ez iránt a kislány iránt. Mintha a bátyja lennék, vagy mi. Fontos volt számomra, hogy biztonságban legyen, s meg kellett védenem őt. Siettem annyira, amennyire csak tudtam, s ahogy a kórházhoz értem, már be is ugrottam Carlisle irodájának ablakán. Tudtam, hogy nem lesz bent, mert ilyenkor mindig valamilyen orvosi megbeszélésen van. Gyorsnak kell azért lennem. Szerencsémre nem kellett sokáig keresnem, mert a friss papírok, köztük Rosalie-é is az asztal legtetején volt. Megnéztem a címet, s azonnal elindultam, hogy meglátogassam őt.