A többiekkel szerencsére nem futottam össze. Így nem kellett magyarázkodnom nekik. Biztosan megpróbálnának lebeszélni erről a látogatásról, ha tudnának róla, ezért nem bántam, hogy nem kell velük szembenéznem. Siettem, annyira, amennyire csak bírtam, minél előbb meg akartam bizonyosodni arról, hogy Rosalie jól van. Reméltem, hogy a látogatásom nem fogja felzaklatni őt, vagy a szüleit. Nem volt nehéz megtalálni a házat, egy hatalmas tábla jelezte, hogy balra kell fordulni. Nagyon gazdag család lehetnek, ha még az utat is megmutatják a házukhoz. Ezt a hatalmas villa, mely nem sokára szemem elé került bizonyította. Odasétáltam az ajtóhoz, s azonnal becsöngettem. Egy fiatal nő nyitott ajtót. Szőke haja laza konytba volt fogva a fején, kék szemeivel csendensen végigmért.
- Jó napot! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
A hangján érződött, hogy nem egy egyszerű családanyáról van szó. Mert arra azonnal rájöttem, hogy ő Rosalie anyja. Nagyon hasonlítottak egymáshoz.
- Jó napot! Elnézést kérek a zavarásért. Emmett Cullen vagyok. Én vittem kórházba a lányát, Rosalie-t - mondtam, mire a nő arca megenyhült.
Arca sokkal nyíltabb, barátságosabb lett.
- Jöjjön csak be kérem! - engedett utat, s én azonnal beléptem.
A ház olyan gyönyörű volt bent is, mint kint.
- Nem is tudja, mennyire hálás vagyok magának! Istenem, ha csak bele gondolok, hogy mi történhetett volna... de jó, hogy maga ott volt éppen! A sors kedvezett nekünk. Üdítőt? - nyújtott felém egy poharat.
Kedvesen elutasítottam, s leültem a kanapéra, arra, amelyikre a nő mutatott. Velem szemben foglalt helyet, s szélesen mosolygott, bár arcán látszottak a szenvedés nyomai.
- Rosalie jobban van? - kérdeztem kíváncsian, hisz azért jöttem, hogy ezt megtudjam.
- Igen, mondhatjuk így is. Még mindig sokkos állapotban van egy kicsit, de hamar elfelejti ezt az egészet. Ő is nagyon hálás magának - válaszolta.
Örültem, hogy Rosalie hálát érez azért, hogy megmentettem. Ez nagyon aranyos tőle.
- Esetleg találkozhatok vele? - kérdeztem óvatosan, de Mrs. Hale gondolkodás nélkül felpattant, s intett, hogy kövessem.
Kivezetett a házból, egyenesen az udvarra, s ott azonnal megpillantottam Rosalie-t, amint a hintában ült, s egy könyvet szorongatott a kezében. Jöttünkre felnézett, s mikor meglátott engem, mintha mosolygott volna. Illedelmesen felállt, s megindult felénk.
- El tetszett ide jönni? - kérdezte mosolyogva.
Bólintottam, s megszemléltem az arcát. Nagyon békésnek tűnt, szinte semmilyen fájdalom nem látszódott rajta. De lehet, hogy ez csak az álca.
- Igen. Meg akartam nézni, hogy vagy.
- Köszönöm, egészen jól. Csak félek, hogy az a bácsi majd visszajön hozzám - suttogta.
Mrs.Hale megköszörülte a torkát, majd felém fordult.
- Nekem sajnos dolgom van, de maga maradjon csak itt, és beszélgessen a lányommal! - ajánlotta, s választ sem várva már el is ment.
- Figyelj, nem kell félned - fordultam Rose felé - Ő nem fog visszatérni.
Rose hálásan mosolygott, s gondolkodás nélkül megfogta a kezem, s húzni kezdett a hintaágy felé. Meglepett, hogy nem zavarja jéghideg kezem. Nem is gyanakvó kislány, az biztos. Talán lehetne egy kicsit óvatosabb is, hisz most is éppen egy szörnyet húzogat maga után. Leültünk egymás mellé, s néhány percig csak csendben ültünk, aztán kérdezgetni kezdtem.
- Miért voltál akkor éjjel egyedül az utcán?
Elgondolkodva ráncolta össze a homlokát, jól megfontolta a választ.
- Mert elegem volt, hogy folyton veszekednek a szüleim - mondta halkan.
Meglepődtem, hogy ezt mondta. Nekem boldog családnak tűnnek.
- Min veszekszenek?
- Minden apróságon, és engem is bántanak... - motyogta.
- Bántanak?
- A szavaikkal... - hajtotta le a fejét, s egy könnycsepp folyt végig az arcán.