Karácsony van. Nézem a hóesést és próbálom kizárni a gondolatokat a fejemből. A karácsony a szeretet és a békesség ünnepe, semmi szükség, hogy elrontsam ostobaságokkal.

Csend van, így képtelen vagyok nem tűnődni.

-Doktor úr! Új beteg a hármasban. – nyit be egy nővér az orvosi szobába.

Halkan felsóhajtok. Nem szeretek ilyenkor orvos lenni. Az embereknek karácsonykor otthon a helyük, nem a kórházban. Éppen ezért, akit lehetett hazaengedtem, hadd töltsék otthon, szeretteikkel az ünnepet.

Miközben ellátom a beteget, aki elcsúszott a jégen és eltörte a lábát, tovább gondolkodom.

Esme nem lesz boldog, sőt, kifejezetten mérges lesz rám. Nem mondtam nekik, hogy itt töltöm a szentestét. És nem is terveztem, hiszen, akkor Alice rögtön rájött volna és riadóztatná az egész családot. Tavaly is megtette velem. Nem voltam elég óvatos.

De idén más a helyzet. Hivatalosan nem is én lettem volna ügyeletben, de Doktor Hunttal délelőtt megbeszéltem, hogy én maradok, ő pedig menjen csak haza. Ez az első karácsonyuk együtt, a családdal. A felesége, az ikrek és ő. Mennyire boldog volt, amikor átvettem tőle az ügyeletet.

Amikor feleszméltem gondolataimból, újra az orvosi szobában voltam.

Tulajdonképpen nem szeretem a karácsonyt. Már nem. Régen, nagyon régen még szerettem. Egy ünnep, ami a szeretetről szól.

Szeretet, különös szó ez egy vámpír életében. Hiszen kit szerethet egy vámpír? Én tudtam, kit, kiket szeretek, de nem lehetettem biztos benne, ők is ugyanúgy éreznek irántam. Hiszen ki tudná szeretni azt a személyt, aki átváltoztatta egy szörnnyé.

Edwardot a fiamként szeretem. Viszont miattam az, ami. Ha ezen elgondolkodom, mindig felmerül bennem a kérdés, vajon jogosan tettem-e? Jogom volt-e ahhoz, hogy átváltoztassak egy ártatlan embert?

Embereket.

Esme. A szerelmem. De ő örül-e, hogy így kell élnie? Igen, első látásra beleszerettem, de ő hogyan érezhet ilyenkor? Karácsonykor nem csak ünnepelünk, hanem emlékezünk is. Azokra, akiket elvesztettünk, akik nem lehetnek velünk a szeretet ünnepén. És ilyenkor Esme is emlékezik. A gyerekére, akit elvesztett és soha nem kaphat vissza. Hiába próbáltam pótolni a meghalt gyermeket, a mi fiaink és lányaink sosem fogják pótolni azt az újszülöttet.

Rosalie. Talán vele követtem el a legnagyobb hibát. Neki talán tényleg nem kellett volna tovább élnie. Persze, akkor még nem tudhattam mi történt vele, de milyen jogon avatkozom én bele mások életébe? Rosalie tényleg nem érdemelte meg ezt az életet.

Emmett. Elmosolyodtam. Igen, talán Emmett való közülünk leginkább vámpírnak. Ő fogadta el a legkönnyebben és a leggyorsabban azt, hogy ilyen módon menekült meg a halál elől. Ő a tipikus vámpír, amilyenből sokat láttam vámpírlétem során. Erős, gyors, olyan, mintha erre az életre teremtetett volna.

Alice és Jasper. Nálunk nem kellene, hogy bűntudatot érezzek, de látom Jaspernek mennyire nehezen megy a vegetáriánus élet. Nem kellene kényszerítenem, de azt nem engedhetem, hogy embereket öljön. Azt nem bírnám végignézni. Szerencsére Alice komoly hatással van rá és Jaspernek ez a lány a legfontosabb. Alice-ért mindent megtenne.

Megcsörrent a mobilom. Hát persze, hogy Esme az. Nem veszem fel, úgysem tudnám kimagyarázni magam. És nem is akarom kimagyarázni magam. Úgyhogy inkább hagytam, hadd csörögjön.

Néhány perc múlva újból kopogtak az ajtómon. Már vártam, hogy újra megjelenjen a nővér feje, és újabb beteghez hívjon, de csalatkoznom kellett.

Az ajtó hirtelen tárult ki és nagyon gyorsan megtelt a kicsi orvosi szoba.

-Komolyan azt hitted, lerázhatsz minket? – kérdezte hangosan Alice.

-Idén karácsonykor együtt lesz a család. – nevetett Rose, miközben egy halom ajándékot rakott le az asztalra.

Esme nem szólt semmit, csak odalépett hozzám és egy csókot nyomott az ajkamra. Homlokomat ráncolva néztem körül.

-Hol vannak a fiúk?

A három nő egyszerre kuncogott fel.

-Hozzák a karácsonyfát. – Alice szinte ugrált örömében.

A szememet forgatva léptek ki a szobából. Emmett, Edward és Jasper addigra már felállították a feldíszített fenyőfát az eddig üres előcsarnokba.

-Ezt ugye nem gondoljátok komolyan?

-Már itt vagyunk, nem? – kacsintott rám Emmett.

-És ha már a fa is itt van… - vonta meg a vállát Jasper.

Edwardra néztem. Tudtam, hogy ha volt valaki, aki nem akart jönni, az ő volt. Ő tudta, hogy egyedül akarok lenni, de mégis itt volt, ez pedig csak egyet jelentett: én is ugyanolyan fontos vagyok számára, mint amilyen fontos ő nekem.

Edward csak bólintott, tudta mire gondolok.

Ha egy vámpír tudna sírni, akkor most valószínűleg könnyek szöktek volna a szemebe a meghatottságtól.

Végignéztem a díszes társaságon és elmosolyodtam. Ők tényleg az én családom és legalább annyira szeretnek engem, mint amennyire én őket.

Odaléptem feleségem mellé és csak annyit mondtam:

-Köszönöm.

Mindannyian elnevettük magunkat, majd mindenki egyszerre szólalt meg:

-Boldog karácsonyt!