Bella szemszöge

Én magam sem hittem el, hogy ezt mondtam. De mégis. Bár féltettem a lányokat, de ha ez minden vágyuk, én nem állok az útjukba. Én tehetek róla, hogy nem ismerhetik az apjukat. Akkor megadom a lehetőséget, hogyha akarják mégis megtudják ismerni.

Rose-nak igaza van, a problémákat csak Renesmee-ékkel tudom megoldani. Őt szeretem a legjobban az alaszkai klánból. Ő mindig megért engem. Több mint a legjobb barátnőm. Ő a „bizalmasom”. Mindenben segít, és mindig jó tanácsokat tud osztani. Ő már régebben tudja a történetemet, de nem rótt meg érte. Mellettem állt mindvégig. És a többiek is. A férje Robert is nagyon kedves volt mindig velünk. A lányok is szerették őket, hiszen sokat tanultak tőlük, és az első három napot ameddig az átváltozásom tartott velük töltötték. Szerették volna, ha csatlakozunk hozzájuk, de én nem akartam. Nem azért mert nem szerettem őket, csak egyszerűen nem.

Renesmee-vel gyorsan hazaértünk. nagyon izgatott volt, hogy tényleg megengedem nekik, de erről Roseline-t is meg kellett kérdeznünk, hogy beleegyezik-e. Egyedül nem engedem el őket. Vagy együtt mennek, vagy sehogy. Egész jól kiegészítik ugyan is egymást. Renesmee mindig is forrófejű volt, de ő talán az erősebb testvér. Rosaline pedig mielőtt cselekszik mindig gondolkozik.  
Amint beértünk az ajtón, Rosaline is a nyakamba ugrott, és így álltunk ott összeölelkezve mind a hárman. 
- Lányok, akkor beszélnünk kellene… 
El is engedtek engem, és bementünk a konyhába. Erre a helységre is szükségünk volt, hiszen a lányok emberi ételt is ettek. Ilyenkor jól jött az emberi életemben is meglévő főzőtudományom. Bár vámpírként nem érzem az ételek ízét, a lányok szerint így is remekül főzöm. Viszont ezeken kívül vérre is szükségük van, ezért két hetente mindig megejtünk együtt egy vadászatot.  
- Miről van szó? – kérdezte Rosaline. 
- Arról, hogy anya megengedi nekünk, hogy elmenjünk megismerni a Cullen családot – mondta Renesmee izgatottan. Rosaline-nek szinte a szája is tátva maradt a meglepetéstől, de aztán az ő arcán is megjelent egy óriási mosoly, és megölelt. 
- Anya ez komoly? 
- Igen, de ne kérdezzétek meg még ilyen sokszor, mert a végén nem engedlek el benneteket. Tudjátok milyen nehéz már így is, hogy még nem mentetek el? Már most hiányoztok! 
- Köszönjük anya – mondták egyszerre a lányok. 
- De nem biztos, hogy sikerrel jártok. A Cullenek lehet, hogy már elköltöztek Forsk-ból.  
- Anya, mikor indulhatunk? – kérdezi izgatottan Renesmee. Még meg sem beszéltünk mindent, de ő már menni akar. Ez egy kicsit rosszul esett. El hiszem, hogy látni akarják az édesapjukat, de nekem ez akkor is fáj, mert engem itt hagynak egy kis időre egyedül. 
- Ha akarjátok, akkor ma megveszem a jegyeket, és holnap már repülhettek is. Így hamarabb hazajöhettek – mondtam kicsit szomorúan. Rosaline odajött hozzám, és megölelt. Látta, hogy milyen szomorú vagyok, és próbált vigasztalni. 
- Nyugi anya. Visszajövünk. Nem maradunk sokáig, maximum egy hónapig. De ha akarsz, akkor majd utánunk jössz. 
- Nem hiszem, hogy ez meg fog történni. De arra kérlek benneteket, hogy nagyon vigyázzatok magatokra. Alig múltatok el egy évesek. Tudom, úgy néztek már ki, mint egy felnőtt, de akkor is féltelek benneteket. Alaszkán kívül még sosem mentetek messzebbre.  
- Vigyázni fogunk egymásra, ne aggódj – nyugtatott Rosaline. Ehhez mindig is értett. Akármilyen rossz a helyzet, ő képes megnyugtani. 
- Lányok, akkor ne húzzuk az időt. Felhívom a repteret és foglalok nektek helyet egy Port Angelesbe tartó járatra. Addig ti pakoljatok be. 
A lányok még egyszer megöleltek, és izgatottan felrohantak az emeletre.

Éppen tárcsáztam a repteret, amikor elfogott a pánik. Mit művelek? Elengedek a lányaimat csak úgy egy kis kiruccanásra. Minden sarkon veszélyek vannak. és ha összetalálkoznak egy pár nomád vámpírral? Jó, hogy ők is félig vámpírok, de akkor is. Nem engedhetem el őket…  
Jaj Bella. Gondolkozz már! Ha most visszavonod, akkor megutálnak. Joguk van az apjukhoz. 
De ha féltem őket… 
Két énem így viaskodott bennem. A belátó anya, aki elengedi a gyerekeit, és az aggódó szülő, aki nem szeretné elengedni őket. De ha most nem mennek el, akkor soha. Tudom, mert nem engedném el őket. 
Közben valaki felvette a telefont, és egy jó ideje már „haló”-zott, amikor feleszméltem. 
- Jó napot! Két jegyet szeretnék egy Port Angelesbe tartó járatra. 
- Rendben. Kérem egy pillanat – hallottam, ahogy bepötyög valamit a billentyűzeten - Ma este hét órakor indul egy. Megfelel? 
- Későbbi járat nincs? – Csak legyen. Nem akarom ilyen hamar elengedni a lányaimat.  
- Sajnálom, de a holnapi járatot törölték bizonyos okokból. Csak a jövő héten lesz legközelebbi járat. 
A belátó anya énem győzött. Aki elengedi a lányait.  
- Akkor a ma esti járatra kérek két jegyet. Első osztály, és ha lehet akkor egymás mellé. 
- Egy pillanat… megvan. Rendben, lefoglaltam a helyeket.  
- Köszönöm! További jó napot. 
- Szívesen, Önnek is.

Uhh… nah akkor nagy ölelés, és este hétig nem engedem el a lányokat itthonról. Nem tudom, hogy fogom kibírni. Szerintem az idegeikre fogok menni. Ahogy magam ismerem, minden órában minimum kétszer felhívom őket. 
- Lányok! – kiabáltam fel az emeletre – Lefoglaltam a helyeket! 
Mind a két lány lerohantak hozzám. Nem vághattam valami boldog arcot, mert mind a ketten odajöttek hozzám, és vígasztaltak. 
- A repülő… ma este indul. Hét órakor. A legközelebbi járat két nap múlva indul – mondtam csalódottan.  
- Anya… köszönjük! – mondta Renesmee, és megint a nyakamba borult. 
- Akkor köszönj, ha nem foglak zaklatni óránként – nevettem el magam. – De valahogy majd meg kell állnom, hogy csak reggel és este vagy épp csak reggel hívjalak fel benneteket. 
Hirtelen könnyek nélküli zokogásban törtem ki. A lányaim elmennek. Még sosem töltöttünk egymástól távolabb egy órát. Teljesen szét fogok esni.  
Végül már a lányok is sírtak. Ott ültünk a lépcső aljában, még egy jó órán át, végül mindannyian abbahagytuk a sírást.

Renesmee szemszög

El sem tudom képzelni, hogy már a reptéren vagyunk. Alig pár órával később még a lépcső  alján sírtunk. nagyon nehéz anyától elszakadni. nekem nem is annyira, de Rosaline… Már tíz perce ölelgetik egymást, a gép pedig mindjárt elmegy. nem mondom, hogy én nem szeretem anyát, és nem nehéz az elválás, de ezt azért mégsem kellene csinálni. Végre Rosaline elengedte anyát, most pedig én öleltem meg még utoljára.  
- Anya, kérlek vigyázz magadra, és az alaszkai barátainkra is. – Nem mondtam neki, de Rosalie-nak írtam egy sms-t, hogy nagyon vigyázzanak anyára. Az alaszkai klán innen jobban tud rá figyelni, mint mi Forks-ból. Ránk pedig nem nagyon kell majd vigyázni, hiszen ott leszünk egymásnak. És persze majd a Cullenek is.  
„Kérjük az utasakat, hogy szálljanak fel a Port Angelesbe tartó járatra. Kérjük az utasokat… „ 
- Lányok, ez a tiétek – szipogta anya, és még egyszer megölelt minket. Két oldalról megpusziltuk az arcát Rosaline-nel, és már indultunk is a repülő felé.

A felszállás és minden más is simán ment. Lassan megérkezünk Port Angeles-be, ott pedig kölcsönzünk egy kocsit. Anya szerint ott is szálljunk meg egy szállodában, de nekem jobb ötletem támadt. Először elmegyünk Forks-ba, és ott megérdeklődjük valahol, hogy nincs-e kiadó lakás.  
Rosaline-nel is megosztottam ezt a leszállás befejeztével, ő pedig kézzel-lábbal ellenkezett. Sosem szeretett eltérni semmilyen tervtől.  
- Renesmee ez hülyeség! 
- Nyugi… ha nem találunk kiadó lakást, akkor visszajövünk ide és kiveszünk egy szobát. nem nagy ügy. Egy kicsit lazíts. Nem otthon vagyunk, ahol anya figyeli minden mozdulatunk. 
- Te egy kicsit túl jól érzed magad. Tudod mit! Csak miattad jöttem el, mert anyát nem akartam ott hagyni. De láttam, hogy te mennyire ide akarsz jönni, ezért is egyeztem bele. De most már kezdem megbánni. 
- Bocsi. Tudom, igazad van. nekem is rossz volt otthon hagyni anyát, de szeretném megismerni a Culleneket. és minél közelebb akarom magam tudni hozzájuk. Sajnálom, de tudod milyen vagyok… 
- Tudom – mosolyodott el Rosaline -, de pont ezért szeretlek. 
Nevetve megöleltük egymást, és elindultunk az autókölcsönző felé, ahonnan pár perccel később egy Volvo ülésén távoztunk. Mind a ketten letettük a jogsit, de én jobban tudok vezetni, mint drága tesókám. Imádok száguldani. Az én tempómmal alig fél óra alatt beértünk Forks-ba. A vezetési stílusom akár egy autóversenyző is megirigyelhetné.  
„Isten hozott Forks-ban” 
Ez a tábla jelentette jelen pillanatban a mindenem. A Cullen családot, és főleg Edwardot, az apánkat. 
- Végre, megérkeztünk – szólalt meg mellettem Rosaline nem kis izgalommal a hangjában.